A mai állatkertek évezredek alatt jutottak el odáig, hogy különböző, sokszor veszélyeztetett fajok megmentésének fontos eszközeivé váljanak, a betérőket pedig ne csak szórakoztassák, de tanítsák is őket. Az áttörést a Schönbrunni Állatkert 1780-as, a köz előtti megnyitása hozta el, ez azonban távolról sem vetett véget a sokszor bazári, vagy épp egyáltalán nem állat- és emberbarát gyakorlatoknak.
Néhányuk a modern európai állatkertek – köztük az 1866-ban született Fővárosi Állat- és Növénykert – megnyitása után is évtizedeken át fel-feltűnt, hiszen annak ellenére, hogy az intézményekbe való belépésért egy brit előddel ellentétben már nem lehetett az oroszlánok vacsorájának szánt kutyával, vagy macskával fizetni, furcsaságokból azonban nem volt hiány.
Ebben a korban születtek meg például az emberi állatkertek, melynek atyja, a vagyonát egzotikus állatok kereskedelmével megalapozó Carl Hagenbeck előbb egy számik, majd egy afrikai bennszülöttek egy csoportjával járta Európát, hogy egy-egy nagyváros állatkertjében, vagy mutatványos negyedében lehorgonyozva, saját otthonuk újra és újra való megépítésével mutassa be őket. Példáját számos más vállakozó követte, nem mindegyikük törekedett azonban a környezet kialakítására, így az Eiffel-tornyot is életre hívó 1889-es párizsi világkiállítás huszonnyolc millió látogatója leginkább ketrecben láthatta az erre az alkalomra áttelepített afrikai és ausztrál őslakost.
Egy hasonló csoport Magyarországon is járt: a millenniumi ünnepségek apropóján „250 néger atyafi” jelent meg az állatkertben.
A furcsaságok ezzel még nem értek véget, hiszen az állatkertek sokszor még a két világháború közti időszakban sem tudtak eltávolodni teljesen a cirkuszok világától – ennek kitűnő példája a csodás épületekkel teli Fővárosi Állat- és Növénykert, ahol a harmincas években még egy bicikliző csimpánzpár is szórakoztatta a kíváncsi embereket.
A dolog a maga nemében persze egyáltalán nem volt egyedi, hiszen a világ számtalan másik parkja és szórakoztató intézménye is tartott hasonló állatokat – egyiküknek a British Pathé 1948-ban még egy rövid, viccesnek szánt anyagot is szentelt:
De ugorjunk vissza a magyar fővárosra, hiszen annak ellenére, hogy igen keveset tudunk a Városliget szélén szórakoztató főemlősökről – így azt sem, mikor és honnan érkeztek –, halvány nyomuk azért csak maradt a legnagyobb lapokban.
1937-ben a Pesti Napló az Est-lapok iskolaév után rendezett állatkerti ünnepségéről szóló tudósításában (június 20.) említette őket:
Paprikajancsi színház, kerékpározó és szalvétával ebédelő majmok, liliputi színház, Lakner bácsi gyermekszínészei egyidőben az Állatkert különböző pontjain szórakoztatták a megjelent gyereksereget.
A Tolnai Világlapja négy évvel később (1943. november 24.) ugyanakkor már múlt időben, de csak egyes számban mesélt a látványosságról:
A budapesti állatkert egyik legfőbb látványossága az elmult években a bicikliző majom volt. Amikor a ritka mutatvány ideje elérkezett, az állatkert apró látogatói valóságos versenyfutást rendeztek a mutatványos tér felé, hogy a nagy eseményhez jó helyet kapjanak. Az egész mutatványt azután betetézte az a pillanat, amikor a mindentudó majom sajátkezű aláírásokat osztogatott a nézőközöség között. Mondanunk sem kell, hogy ez az aláírás csak afféle értelmetlen irkafirka volt, de a bámuló gyermekek szemében szinte csodával határos teljesítménynek látszott.
A múlt idő nem meglepő, hiszen a számot előadó állatok – a fenti képekből egyértelműen látszik is, hogy kettő van belőlük, habár a Tolnai Világlapja csak egyről számol be – a Pesti Hírlap gyászjelentésnek is beillő rövidhíre (október 17.) szerint 1943 nyarán, illetve őszén pusztultak el:
A Székesfővárosi Állat- és Növénykert bohókás attrakciói, a kerékpáros csimpánzok többé nem mulattatják a közönséget. Még nemrég ketten voltak. Mint egy jól összetanult cirkuszi pár futkároztak körül csillogó járműveiken az Állatkert utait, iszonyú komikusán festettek, ahogy cifra mundérba bujtatva, emberszabású mozdulatokkal egyensulyoztak a nyeregben és taposták a pedált, a járókelők, kivált a gyerekek nagy mulatságára. […] Ennek a dicsőségnek sajnos befellegzett, bicikliző majmok az Állatkertben nincsenek többé… A nyáron elpusztult Lotti, a nőstény-csimpánz, most meg utána ment Pepi, a hím is, amely rövid ideig, özvegymajomi minőségben, élete párja helyett is fenntartotta a szórakoztató üzemet. Derék ápolójuk törheti a fejét, milyen uj, egyenértékű „számot“ állitson az elköltözöttek helyébe. […]
Pótlásukra a második világháború után feltámadó kertben, valószínűleg nem csak a park anyagi lehetőségei, de a szakmai szempontok figyelembevételének köszönhetően már nem került sor, a cirkuszi világ, illetve a szórakoztatóipar azonban az azóta eltelt évtizedekben is számtalanszor húzott hasznot az állatokból – a hetvenes évek hajnalán még saját sorozatot is kaptak! –, a folyamat pedig máig sem ért véget.
