A székesfőváros 1909-ben úgynevezett kislakás-építési hullámot indított el, melynek köszönhetően az első világháború kirobbanásáig huszonnégy kislakásos bérház épült. A háború után a budapesti nyomornegyedek száma azonban újra emelkedni kezdett, így az akciót 1925-ben újraindították, és a harmincas évek derekáig további huszonkét hasonló, összesen közel négyezer lakást magában foglaló épület született – írja Dr. Molnár Béla a Városi Szemlében megjelent tanulmányában (1938).
1936-ban aztán újabb lakásépítési program indult: három-, illetve négyemeletes, hosszú függőfolyosós házak kezdtek kinőni a földből, élhetőbb otthont adva a lakásgondokkal küzdőknek.
Ennek köszönhetően a következő három évben, a második világháború kitörése előtt születtek meg az elmúlt évtizedek leghíresebb (és egyben leghírhedtebb) kislakásos telepei, amelyek külső jegyeikben alig különböztek egymástól:
Égető szükség volt rájuk, hiszen ugyanebben az évtizedben kerültek a főváros kezébe a háború óta eltelt időben született, évről évre egyre szomorúbb képet nyújtó szükségtelepek, melyek közt akadt barakk-kórházból kialakult szegénynegyed – a véglegesen csak 1963-ban felszámolt, a mai kőbányai trolibuszgarázs helyén nyújtózott Auguszta-telep –, illetve kertes házak csoportjai is – köztük a Mária Valéria- és a Zita-telep –, városlakók tízezrei pedig ágybérlőkként, mindössze egyetlen zsáknyi saját tulajdonnal élték az életüket.
Híres vagy hírhedt?
Ha ma bárhol a szükséglakás kifejezést halljuk, elsőként jó eséllyel az elmúlt években a sokszor a médiafigyelem középpontjába került Hős utca 15./A-B jut eszünkbe.
A megnyitásakor
Az épületek állapota, illetve a telep megítélése a nyolcvanas években, illetve rendszerváltást követően hirtelen változott meg: a fővárosi nagyüzemek sorozatos bezárása és a növekvő munkanélküliség hatásaként átalakuló, a vidékről érkező, illetve Budapest más kerületeiből kiszoruló, szegény sorsú családokkal is bővülő lakóközösség évről évre egyre komolyabb gondokkal küzdött, a terület pedig néhány év alatt a város legstigmatizáltabb része lett.
A bűnesetek számának emelkedése, illetve a kábítószer-fogyasztással összefüggő történések elszaporodása miatt a kőbányai önkormányzat 2017-ben a hatszáz főnek otthont adó terület kiürítését, illetve az épületek 2019 végéig történő lebontását tűzte ki célul. Nem jártak sikerrel, hiszen bár a rendszeresen fizető bérlőket sikerült elköltöztetniük, a két épület felszámolására a központi költségvetésből kapott 2,1 milliárd forintból a saját tulajdonú lakásban élőknek csupán 4-6 milliós kártérítést ítéltek meg.
Megegyezésre egyelőre sem peres úton, sem azon kívül nem került sor, hiszen a lakók leginkább másik lakást, vagy magasabb árat szeretnének kapni, tekintve, hogy hatmillió forintból mindössze olyan településen vehetnének maguknak saját lakást, ahol jóval nehezebben találnának munkát.
A szegregátum jövőbeli lebontása után a tervek szerint sportkomplexum épül majd a helyén.
Hasonló helyzetbe került a Hős utcai kettő helyett három épületből álló, 1938-ban elkészült, a szomszédos Ferencvárosban felhúzott Illatos úti lakótelep is, amelynek megvalósításán a kor elismert építészei, Árkay Bertalan (5/A.), Benedikty Sándor (5/B.), illetve Lauber László és Nyíri István (5/C.) is dolgoztak.
Alig néhány évvel később ez az eleinte négygyermekes, dolgozó családok által lakott házcsoport kapta meg először a dzsungel és a lebuj szavak találkozásából született
nevet, ami a szocializmus évtizedeiben lassan a város különböző részein elszórt társaira is átragadt.
A háromszázhat, 28-50 négyzetméteres lakás itt is komfort fokozat nélkül született, a főváros 1965-ben azonban ezek mindegyikét ellátta saját fürdőszobával. Épp jókor, hiszen az újonnan érkező, vagy több térre vágyó lakók az ötvenes években már megkezdték a mosókonyhák lakóterületté alakítását. A folyamatnak 1971-ben a főváros szabott gátat azzal, hogy ezeket a tereket is külön lakásokká alakította, huszonegy újabb családnak otthont adva ezzel.
A Hős utcához hasonlóan itt is a nyolcvanas évek változtatták meg a körülményeket, a vasfüggöny lehullása után pedig megjelentek az önkényes lakásfoglalók.
Az ezredforduló után már csak 146 háztartásnak otthont adó épületeket 2005-ben ítélték bontásra, de a szanálási folyamat egészen 2014-ig tartott.
A két, már megismert házcsoport közt félúton álló Bihari úti házcsoport szintén három, összesen 216 lakásos épületből (8./A-C) állt. Közülük kettő már évtizedekkel ezelőtt eltűnt, a C jelű, hetvenkét önkormányzati tulajdonú otthont magában foglaló ház azonban 2005–2011 közt részleges felújítást és magasabb komfortfokozatot is kapott.
A 700 millió forintos projekt után sokan joggal érezték úgy, hogy a ház még hosszú időn át állni fog, reményeiket azonban nem igazolta az idő, hiszen az épületet 2016-ban életveszélyesnek nyilvánították, majd aládúcolták, két évvel később, 2018 nyarán pedig a kőbányai önkormányzat a bontás mellett döntött.
A projektet nehezen érthetővé teszi, hogy a Város Mindenkié számításai szerint a még el sem kezdődött pusztítás pénzügyi oldalról egyáltalán nem jó ötlet.
A felsorolt épületek egyértelmű hátrányai – azok az olcsó telkeknek köszönhetően a város szélére kerültek, infrastruktúrát nem építettek ki hozzájuk, és távol estek a munkát adó üzemektől – ellenére az építés után az emberek sokszor hetekig, sőt, hónapokig álltak sorba a kerületi lakáshivatalok előtt, remélve, hogy jobb otthonhoz juthatnak – írja A város peremén.
Budapest, a katolikus világ közepe
A komoly anyagi nehézségekkel küzdő lakástalanok segítésénél jóval prózaibb oka, illetve motivációja is volt az építési hullámnak, hiszen a főváros 1937 nyarán rádöbbent:
A Budapesti Hírlap (1937. július 22.) így írt erről:
a főváros vezetői tehát elhatározták, hogy miután a szükséglakások szaporításáról új építkezések útján amúgy is hamarosan gondoskodni kell, ezt az építkezést olyan időben hajtják végre, hogy az új szükséglakások a jövő év májusára […] teljesen elkészüljenek.
A korábban már említett telepek mellett így új, magasabb komfortfokozatú, a belvároshoz közelebb felépíteni kívánt épületeket is megálmodtak, melyeket „részben a Kerepesi út 32.216 hrsz. alatti városi telken, amely a rákosi gyakorlótérhez tartozik, részben az agyalföldi Szilas utcában, az úgynevezett Tarnay-pusztán” terveztek felépíteni – áll a lap tudósításában.
A nagy esemény
Az eucharisztikus világkongresszus a római katolikus egyház előbb évente, majd négyévente megrendezett eseménysorozata, melynek során a hívők nem csak számos közös imán, szentségimádásokon és körmeneteken, de előadások egész során vesznek részt. Az Oltáriszentség (=Eucharisztia) tiszteletét hirdető esemény a katolicizmus egyik legfontosabbja, így Magyarország számára óriási eredmény volt, hogy ugyanabban az esztendőben emlékezhet az államalapító király, az erős kultusszal rendelkező Szent István halálának 900. évfordulójára, amelyikben egyúttal bemutatkozhat a világ milliárdnyi hívője előtt is, megmutatva a vallás hazai erejét. A Vatikán oldaláról a későbbi XII. Pius pápa, Eugenio Pacelli bíboros államtitkár által szervezett kongresszus ennek megfelelően „kettős szent évvé” tette a második világháború előtti utolsó nyugodtnak tűnő, bár rengeteg feszültséget rejtő 1938-as évet.
A fényűző külsőségeket egyes források szerint közel ötvenezer külföldi résztvevő, illetve egyes napokon akár félmillió magyar is láthatta: a Hősök tere teljesen átrendezése (zöldterületből emberek tömegét fogadni tudó térré alakítása) után született ideiglenes főoltár és harangtornyok, a Városligeti-tóban kialakított ülőhelyek, a Citadellára helyezett ötven méter magas világító kereszt, a hajós körmenet, a tizennégy templom – köztük a Szent István-bazilika – felújítása, illetve a díszkivilágítás mind-mind azt sugallta, hogy minden a legnagyobb rendben.
Budapest első katolikus világkongresszusának emlékét őrzi egy kőbányai lakótelep
Budapest első katolikus világkongresszusának emlékét őrzi egy kőbányai lakótelep
Nem meglepő tehát, hogy Pacelli bíboros a hét napon át tartó események kapcsán megjegyezte: Budapest néhány napra a „béke és szeretet városává változott egy felfordult világ közepén”, sőt, úgy érezte, hogy a történések nem csak a hívők lelkét voltak hivatottak megerősíteni, de politikai kiállást jelentettek a kongresszusra való utazást megtiltó náci Németország, illetve a bolsevik Szovjetunió felé.
Meg kell említeni a Szent István-emlékévhez kapcsolódó Aranyvonat születését is, melynek feladata a Szent István-bazilikában őrzött Szent Jobb az ország számtalan településén való bemutatása volt. A mindössze négy hónap alatt megszületett, gazdagon díszített kocsi az archív fotókat és leírásokat látva igazi művészeti mestermű volt, 1944 utáni sorsa azonban ismeretlen.
Nyolcvan évvel később a történelem megismétli önmagát: 2016 elején Ferenc pápa bejelentette, hogy 2020-ban újra Budapest rendezi majd a kongresszust, melynek himnuszát részben Ákos írja majd.
A helyszín részben az épp erős átépítés alatt álló, az állam által a közelmúltban megvásárolt Hungexpo lesz. Az eseményre fordítandó összeg már 2017 végén hárommilliárd forinttal meghaladta a kitűzött 21,5 milliárdos határt, ez a szám pedig azóta jó eséllyel még tovább nőtt. A rendezvényekkel párhuzamosan újra bemutatkozhat a háborúban eltűnt, már említett Aranyvonat rekonstruált változata is, amelyre a kormány 2016 nyarán 78,7 millió forintot különített el, ára azonban az átadási határidők egyre későbbre tolása mellett előbb 130, majd legalább 330 millióra nőtt – úgy, hogy az sem a Szent Jobb, sem a másolata hordozására nem kapott engedélyt, így maximum kiállítótérként funkcionálhat majd.
A városvezetés által kitűzött cél csodás volt, mindehhez azonban nem állt rendelkezésre elegendő pénz, így a főváros újabb kölcsönt vett fel az Országos Társadalombiztosító Intézettől (OTI) azzal a céllal, hogy az építkezések tényleg a lehető leggyorsabban megindulhassanak.
Ez így is történt: szeptemberben lezajlottak a kivitelezőkkel való tárgyalások, bár az azt megelőző hetekben az építészek komoly vitát folytattak az ügyben, hiszen közülük többen is szörnyű ötletnek tartották a belvárostól még így is túl távol eső épületek felépítését, kifogásolva egyebek mellett a lakások méretét és a telkek elhelyezkedését. Egyikük, a városnak számos szecessziós épületet adó Schoditsch Lajos (1872-1941) arra is rámutatott, hogy a Fehér úti dűlőként is emlegetett területen születő otthonok nem fognak épp jó benyomást tenni a külföldről érkezőkre.
A közeledő kongresszusnak köszönhetően a már említett Hős utcai házak építése is felgyorsult: a kivitelezésükre végül időhiány miatt nem írtak ki nyilvános versenytárgyalást, hanem kiválasztott, nyilvánvalóan nem kisiparosként működő építőmestereket kértek fel az ajánlattételre, ezzel jóval átláthatatlanabbá téve a több százezer pengős kifizetéseket – áll az Új Budapest 1937 nyarán megjelent tudósításaiban.
A lényegen mindez persze nem változtatott: a Kerepesi úttól néhány lépésre álló hat társasház – a mellettük futó Hatház utca nevének ihletői –, illetve a mai Forgách, Röppentyű, Rozsnyay és Hajdú utcák közé szorult, az egykori pusztában álló nyolc épület 1938 tavaszára tényleg készen állt a vendégek fogadására.
Budapest első katolikus világkongresszusának emlékét őrzi egy kőbányai lakótelep
Budapest első katolikus világkongresszusának emlékét őrzi egy kőbányai lakótelep
Az Örs vezér terétől mindössze néhány perces sétára rejtőző Hatház utca 7. számú épületének falán ennek emlékére jelent meg a következő, mára már megkopott tábla, a karbantartás hiányának köszönhetően számos helyen olvashatatlanná vált felirattal:
Az épületek a korábban már látott lakótelepekkel megegyező jegyeket mutatnak, így mára ezek, illetve a nyerstégla-burkolatú angyalföldi testvérei váltak a tervek utolsó, még sokáig velünk élő gyermekeivé.
Az első tervek szerint a városvezetés házanként százharminc otthonnal számolt az igen rövid idő alatt megszületni kívánt házsorban, de Schoditsch és hasonlóan gondolkodó társai véleményét elfogadva végül minden otthon méretét megnövelték, a kényelem érdekében pedig saját fürdőszobákat is beépítettek.
melyek ajtajait a kongresszus után meg akarták nyitni az addig heti két pengőért bérelt szükséglakásból magasabb komfortfokozatú otthonra vágyók előtt.
A havi 25 pengős lakbért azonban csak igen kevesen tudták volna megfizetni – írják a kor lapjai, semmit sem sejtve arról, hogy alig pár évvel az esemény után Magyarország a második világháború fősodrában találja majd magát, a lakásínség pedig újabb csúcsokat dönt majd.
A két telep elhelyezkedése miatt társaihoz hasonlóan szerencsésen túlélte a háborút, illetve az azóta eltelt évtizedeket, mára pedig a harmincas évek végén született, egymástól alig eltérő kislakásos telepek két utolsó, kissé megkopott, de továbbra is kielégítő állapotú hírmondójává vált, mesélve a Horthy-kor végi Budapest legszegényebbeket felemelni kívánó törekvéseiről.
