A főváros sokak által járt utcáinak és tereinek rejtőzködő, vagy rég porrá vált csodáit bemutató cikksorozatunkban, az Ismeretlen Budapestben az évek során számtalan helyet bejártunk már: megmutattuk a kormánypárt székházának gyönyörűen faragott századfordulós tereit, kék disznók alatt kerestük meg a város utolsó nápolyimanufaktúráját, fényt derítettünk a Thököly úti márványmenyasszony legendák övezte titkára, és meglátogattuk a zajos Hungária körúttól néhány lépésnyire megbújó, színpompás apró házakat rejtő lakótelepét is.
Ezúttal a több mint 170 milliárd forintba került új Puskás Ferenc Stadion közelébe, az Egressy út nyitányához látogatunk el, ahol egy elsőre teljesen átlagosnak tűnő, részben nyerstégla burkolatú épület előtt állunk meg.
Első látásra ez persze nehezen érthető lehet, hiszen a XIX. század második felében tömegesen jelentek meg a városban az ehhez hasonló, egy kaptafára születő, sokszor klinkertéglával burkolt, egymástól alig eltérő földszintes otthonok. Jó részüket elsöpörte a századforduló villa- és bérházépítési láza, hiszen a világvárossá váló Budapest méretének gyors növekedésével mindenki a belvároshoz minél közelebb igyekezett társadalmi rangját jól kifejező otthont építeni magának.
Ez az épület egyre csökkenő számú társával együtt sikerrel állt ellen a változásnak, illetve az elmúlt százhúsz évnek – még szerencse, hiszen enélkül a helyét Ilka Corner irodaháznak átadott szomszéd sorsára jutott volna –, így kapuján belesve ma is két érdekes műalkotással is találkozhatunk. A ház falán előbb egy oroszlánháton ülve hárfázó, szárnyas puttót fedezhetünk fel:
A terasz felé pillantva már kicsit kuszább látvány fogadja a kíváncsi szemeket, de az angyalfigura, a kovácsoltvas díszek és a falra helyezett kerámia tál között, az oszlop mögött félig megbújva egy társainál jóval idősebbnek és értékesebbnek tűnő, női aktot ábrázoló domborműre bukkanhatunk:
A hasonló, kör formájú domborműveket a művészettörténet tondónak (a szó olaszul kereket jelent) nevezi, és az ókor óta jelen vannak az építészetben, bár míg kétezer évvel ezelőtt diadalívek, addig olasz reneszánsz korai korszaka, a quattrocento (= 1400, hiszen az az 1400-as éveket jelzi) óta azonban épülethomlokzatokon, ereszek és tetők alatt, illetve bejáratok felett tűnnek fel. Így történt ez jelen esetben is.
Rövid életű rejtély
A munkák egyikén sem látszott azonban szignó, így az alkotó megtalálása ezzel akár máris reménytelenné válhatott volna. Még szerencse, hogy csodás korban élünk, így az elmúlt években több mint huszonöt millió oldalnyi, az elmúlt bő kétszáz évben született folyóiratot elérhetővé tett Arcanum Digitális Tudománytárnak köszönhetően pillanatok alatt libbent fel a fátyol a rejtélyről.
Az archív lapokat kutatva kiderült ugyanis, hogy a 6/A. számú házat 1927 nyarán a két világháború közti Magyarország egy ismert, bár ma keveset emlegetett szobrásza, Körmendi-Frim – más forrásokban Frimm, vagy Körmendy-Frimm – Jenő (1886-1959) és felesége, a keramikusként és festőként is ismert Fejérváry Erzsi (1890-1980) vásárolta meg, majd 1929-ben apró átalakításokat is végeztek az otthonként és műteremként is szolgáló épületben.
– gondoltuk, az egyre erősödő gyanút pedig a köztéri magyar szobrokat és épületdíszeket hosszú évek óta adatbázisba gyűjtő Köztérkép erősítette meg, ahonnan kiderült: a tondó tökéletes hasonmása 1912-ben jelent meg a terézvárosi Eötvös utca 29. számot viselő premodern lakóháza előtt.
A Málnai (Mannheimer) Béla (1878-1941) és Haász Gyula (1877-1951) által jegyzett ötemeletes, franciaudvaros épület előtt álló, lassan szétmálló díszkút tondójának anyaga az Egressy utcaival ellentétben azonban nem bronz, hanem mészkő:
A lap rávilágított arra is, hogy egy (évszámot nem rejtő) másolatot az 1923-ban átadott szombathelyi Láng Ármin-ház, illetve a budai oldal két világháború közti modern villákkal bőven megrakott utcái is rejtenek. Utóbbit személyesen is megpróbáltuk felkeresni, annak azonban már csak hűlt helyét találtuk meg, hiszen a Lejtő utca 23-hoz tartozó támfalat 2019. decemberében a garázs alapterületének növelése érdekében részben lebontották, a mű pedig egyelőre ismeretlen helyre került.
– tehetjük a fel a jogos kérdést.
A művészházaspár
Az Egressy úti ház 1927-es megvásárlásakor negyvenéves művész és nála négy évvel fiatalabb felesége már rég a két világháború közti Magyarország művészeti életének fontos alakjai voltak, életművüket és nevüket mára azonban elfelejtették – köszönhetően a kommunista hatalomátvétel óta eltelt hetvenöt évnek, amely során a kor egészen más stílust képviselő művészei kerültek a középpontba.
Kár, hiszen a Budapesten, majd Párizsban, Joseph Bernard és Auguste Rodin mellett tanult Körmendi-Frim Jenő a szobrászat számos területén alkotott maradandót: részben köztérre szánt portréi, mellszobrai, plakettjei, illetve Fejérváryval közösen tervezett munkái mellett épületdíszekkel is gazdagította az országot.
Nevéhez fűződik a főváros első felhőkarcolója, az Országos Társadalombiztosító Intézet Fiumei úti, mára visszabontott tornyú épületegyüttesének néhány részlete, de a Margitszigeten Erzsébet királyné-szobor (1929, 1945-ben megsemmisült), a szegedi Dóm teret körülvevő Panteonban Eötvös Loránd és Jedlik Ányos–dombormű (1930), Balassagyarmaton I. világháborús emlék (1937), a budai Clark Ádám téren pedig a mai nulla kilométerkő elődje, a Szent Koronát kivételesen a kezében tartó Magyarok Nagyasszonya ruskicai márványból faragott alakja bizonyította, illetve bizonyítja a tehetségét, de Fejérváry Erzsivel 1917-től bábszínházi munkákon is dolgoztak.
A budapesti Ritzben a párizsi mintára megnyílt színház számára a nő ruhákat és díszleteket készített, a férfi pedig a bábok arcát mintázta meg. A következő években is jórészt így osztották meg a munkát, műveik pedig a (mai Intercontinental helyén állt) Grand Hotel Ritz mellett az Andrássy úti Magyar Bábszínházban és a Duna Palota színpadán tűntek fel, de Fejérváry Erzsi ruhái színészek egész során – így a Népszínház utcai Renaissance Színházban – is bizonyították a tehetségüket.
Jenő számára a legérdekesebb epizódot a Tanácsköztársaság rövid korszaka tartogatta, hiszen ekkor
A Műcsarnokban már húszévesen kiállító művész jó eséllyel még a francia éveik előtt ismerte meg későbbi feleségét, a főnemesi családból származó Fejérváry Erzsébetet, aki a nagybányai művésztelepen, illetve a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, Réti István (1872-1945) és Iványi-Grünwald Béla (1867-1940) megszerzett tudását a neves Julien Akadémián, a XX. századi festészet egyik zsenije, Henri Matisse (1869-1954) mellett, illetve Rómában és Berlinben csiszolta tökélyre. A fiatal nő hazatérése után az arcképek, aktok, csendéletek és tájképek mesterévé vált. Munkái pályája korai szakaszától kezdve az 1907-ben alakult KÉVE (Magyar Képzőművészek és Iparművészek Egyesülete) kiállításain, a Műcsarnokban, illetve a párizsi Őszi Szalonban (Salon d’Automne) mutatkoztak be, de a tízes évek derekától már számos nemzetközi kiállításon is feltűntek. A siker sem maradt távol tőle: munkáit a San Franciscó-i világkiállításon (1915) a kiválóságoknak járó Diplome d’Honneurral jutalmazták, de Stockholmban, Oslóban, Velencében, illetve New Yorkban és Nürnbergben bemutatott művei is pozitív fogadtatásra találtak. 1931-ben részt vett az Alkotó Művésznők Egyesületének megszületésében, sőt, annak igazgatótanácsában is helyet kapott.
Későbbi férjével (csak 1922 szeptemberében házasodtak össze) közösen 1913-ban született porcelánszobraikat a Nyugat műkritikusa, Feleky Géza (1890-1936) festői módon méltatta:
Néhány magyar fayence (részlet)
„A fayence-oknak tehát szabad kívülről hozniuk formákat és ötleteket. Anyaguk természete nem von határokat és nem szab meg utat: hiszen éppen a lehetőségek engedékeny és akadálytalan valóra váltása teszi anyaguk természetét. Ezért nem vétettek a művészet szelleme ellen, hanem, ellenkezőleg, művészetük szellemében cselekedtek Fejérváry Erzsi és Körmendi Frimm Jenő, mikor az orosz balett merész ívű, apart mozdulatain és jólesően, újszerűen könnyed csoportjain kerestek és találtak inspirációt.”
„Kellemes színes folt, néhány ötletes vonal, könnyű és változatos formák: szép és tavaszias testek szép és tavaszias pillanatai ezek a figurinák. Tavasz libben meg a szalonszekrényben, vagy egy vastaglábú aranyasztalon, ha rákerülnek a Fejérváry-Frimm fayenceok: és ez nem sokkal kevesebb, mint híres régi officinák műveinek előkelő modora és graciózus törékenysége.”
A ház megvásárlásával az ő tulajdonukba került a már említett irodaház helyén állt szomszédos épület is, ezt azonban 1933-ban eladták – talán azért, mert tulajdonukat egyszerűen nagyobbnak tartották a még éppen kezelhetőnél.
Az Új Nemzedék a műtermet alig néhány héttel 1931 karácsonya előtt felkereső munkatársa azonban még nem ezt a helyzetet látta, és ideális körülményekről számolt be:
Praktikusan osztották fel egymás között a képzőművészetek két ágát: a pikturát és a szobrászatot. […] Így azután a konkurrencia nem borithatja fel köztük a családi békét, az egyik az ecset, a másik a véső mestere. A mütermük egymásba nyilik s amint az oltár előtt egymáshoz kötötték az életüket […], együtt jelennek meg alkotásaikkal a nyilvánosság előtt.
Ez persze a következő években sem változott: a férj maradt a szobrászatnál, a feleség pedig a vásznon születő kompozícióknál és tájképeknél, hiszen a portrékra teljes pályája alatt mostohagyermekekként tekintett.
Nem tudják feloldani belső problémáimat, amelyek rendszerint az ecsetet a kezembe adják
– mesélte, szöges ellentétét megfogalmazva annak, amit az egyszerű formákkal operáló Frim Jenő vallott, aki a harmincas évek művészéletének nehézségeiről is beszélt:
Nem sokat dolgozom, mert manapság pénzt kell keresni… Mi képzőművészek ma többé-kevésbbé műgyűjtők vagyunk. Gyűjtjük az el nem adott munkáinkat. Önmagunknak énekelünk, mint az erdő madara…
Ezek, illetve az Európában beállt változások fényében talán nem is meglepő, hogy 1938 őszén a házaspár eladta a két domborművet magán hordó házat is. Új tulajdonosa Sajó Sándor lett, Körmendiék – vagy az új tulajdonos? – pedig szép lassan megváltak az értéktárgyaiktól.
A kor lapjaiban megjelent apróhirdetések szerint nem csak keleti szőnyegeknek és egy, Thék Endre Üllői úton működött zongora- és bútorgyárában született íróasztalnak próbáltak meg új gazdát találni, de Frim korábbi alkotásai gipsznegatívjaitól is megvált, így nem kizárt, hogy az ország számos pontján rejtőznek még ezek használatával született tondók, vagy domborművek – talán a fent bemutatottakhoz hasonlók is.
1939-ben a házaspár számos holland városban, így Hágában és Arnheimben állított ki együtt. Az alkotói munkát itt sem fejezték be, óriási sikerük miatt pedig újabb és újabb városok, illetve galériák jelentkeztek be náluk, hogy szívesen látnák a műveiket. Köszönhető volt ez talán annak az apró csodának is, amelyről a Magyar Nemzet (1939. július 13.) is tudósított:
Mindennek köszönhetően a vártnál később hagyták el Európát, hogy a New York-i világkiállításra utazzanak. Többé már nem tértek haza. Az angol nyelvű életrajzok egybehangzó állítása szerint ennek oka a második világháború kitörése volt, hiszen az a vízumuk lejárta előtt hat héttel történt, visszautazásukkal pedig a saját életüket kockáztatták volna.
Az angolul alig beszélő Körmendiék néhány kiállítási siker (Chicago, Milwaukee) után 1941-ben a University of Notre Dame rezidens művészei, majd szobrászatot, kerámiaművészetet és festészetet oktató tanárai lettek, műtermeiket pedig a következő évtizedben számos, főleg az amerikai katolikus egyházhoz köthető alkotás hagyta el.
Ezek közül a legérdekesebb az 1989 óta az Egyesült Államok püspökeit tömörítő U.S. Conference of Catholic Bishops washingtoni épülete előtt álló Krisztus, a Világ Világossága. Az 5,2 méter magas, bronzból készült alkotás épp négy évtizeddel korábban, a National Catholic Welfare Conference épületének díszeként született meg, áthelyezése után pedig a főváros lakói a
A Notre Dame művészeti szakjain 1943-ban végül a hallgatók alacsony létszáma miatt nem indult meg a tanítás, a bentlakó szobrászok, illetve a pihenésre nem kárhoztatott építészhallgatók előtt így óriási lehetőség állt: megvalósíthatták a kampusz rég tervezett szépítését. Az intézménynek otthont adó South Bend egyik papja, a nyilvánvalóan magyar gyökerű Szabó János, Körmendi, és a szintén szobrászatot tanító John Bendar atya együttműködésével végre szobrok kerültek a hosszú évek, vagy évtizedek óta üresen álló fali fülkékbe, illetve közös terekre.
Az immár hatvanas éveihez közelítő művész fontos részt vállalt ebből, hiszen a diákok a következő évtizedekben is számos munkája – így a királyként ábrázolt Krisztus, a jogászként, íróként, költőként és angol lordkancellárként is fontos szerepet betöltő katolikus vértanú, Morus (Szent) Tamás, Szent Kristóf, Szent András, illetve a nem éppen szent, de magát annál szerencsésebbnek érző frissdiplomás diák alakja – közt sétáltak, illetve sétálnak át, miközben egyik órájukról a másikra igyekeznek.
Említést érdemel még emellett az Indiana állambeli Valparaiso (nem összetévesztendő az azonos nevű chilei nagyvárossal) Fájdalmas Anya-templomának (Our Lady of Sorrows) kertjében 1946-ban felavatott második világháborús emlékmű, ami a XIV. század óta számtalanszor alkalmazott Pietà-ábrázolások mintájára született meg: a kőből faragott alkotáson
A nagy méretű munkák mellett Körmendi a kisebb, sötét lakkal még lenyűgözőbbé tett faszobrokban és a bronzban találhatta meg a boldogságát, hiszen ezek közül többet is a Smithsonian American Art Museum őriz, illetve tűntek fel a tengerentúli aukciókon – köztük az Öt nőalak, a művész egy későbbi templomi szobrát inspiráló Anya és gyermek, vagy épp a két, vállra vetett fegyverrel a győzelem felé menetelő amerikai katonát ábrázoló, az ötvenes évek hajnalán, röviddel az egyetemről való 1952-es távozása előtt született mű.
Körmendi-Frim Jenő 1959. augusztus 11-én, hetvenkét évesen szívroham következtében hunyt el. Özvegye huszonegy évvel élte őt túl, tengerentúli pályája azonban jóval ismeretlenebb, mint egykori férjéé.
South Bend a Magyarok Nagyasszonyának (Our Lady of Hungary) szentelt temploma azonban egészen biztosan egy egész sor munkáját rejti, hiszen a belső terében az 1961-ben Rómából a városba érkezett képzőművész, Prokop Péter atya (1919-2003) színpompás freskóit és oltárképét, illetve a Krisztus, a Világ Világossága-szobor kicsinyített mását is rejtő épületben
stílusában a keleti kereszténység ikonjait idéző festménysorozatot.
A kor amerikai lapjai ezen túl még egy művét említik: az Indiana állambeli Wawasee Our Lady of the Lake-kápolnájába 1948-1952 közt készített keresztúját, ami a legtöbb hasonló munkával ellentétben nem különálló képekként, hanem két, 38 méter hosszú, másfél méter magas freskóként valósult meg.
Fontos nyomot hagytak amerikai művészetben, nevükkel azonban az 1951-ben kiadott, saját művészetüket bemutató kötetük, a The Art of Eugene and Elizabeth Kormendi kivételével csak igen kevés helyen találkozhatunk, noha munkáikat számos amerikai és magyar magán- és közgyűjtemény, köztük a Smithsonian American Art Museum, a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria is őrzi, de akár az online aukciós oldalakon is összefuthatunk velük.
