A százhuszonöt éves filmtörténet számtalan érdekes, vagy épp furcsa fejezetet rejt, a lótetem segítségével elkészült első vízalatti jelenettől a kevesek által ismert, két világháború közti magyar sci-fikig, amelyek egyikében Karády Katalin egy különc időutazó felesége lesz.
Sokszor teljesen abszurd forgatókönyvvek kaptak zöld utat a vászon felé, néhány év alatt óriásira tágítva a B-filmek univerzumát. Kevés volt azonban közülük annyira fura, mint a filmvilág vérkeringésébe csak két évtizedes késéssel, 1914-ben egy dokumentumfilmmel becsatlakozó Törökország nyitása a sci-fi felé, és annak korai eredménye, a Repülő csészealjak Isztambul felett.
A hetvenhárom perces csoda az ötvenes években hirtelen csúcsra járatott, a húsz éven át évi 250-350 bemutatójával a világ egyik legnagyobbjává vált, az ázsiai és európai hatásokból is táplálkozó török filmipar egyik, hosszú évtizedekre elfeledett gyöngyszeme, amit néhány évvel ezelőttig csak néhány szerencsés (vagy szerencsétlen, ezt a lenti részleteket, illetve képeket látva mindenki döntse el magában) rajongó láthatott, pedig megérdemelné, hogy az évtized legszörnyűbb (legjobb?) B-filmjei közt emlegessük.
A legnagyobb filmes oldalon 5.6-os értékeléssel a középmezőny derekán tanyázó, Törökország legelső sci-fijének tartott film sztorija két mondatban összefoglalható, újdonság pedig nem igazán van benne, hiszen egyszerűen csak adaptálja a korábban már bejáratott „idegenek érkeznek a földre, hogy férfiakat (nőket) raboljanak el, majd a segítségükkel elkerüljék a fajuk kihalását”-történetvonalat.
A rendezői és forgatókönyvírói székben ülő, de az egyik főszereplőt is alakító Orhan Erçinnek (1926-1993) azonban volt annyi fantáziája, hogy néhány ponton azért hozzányúljon a biztos recepthez: a Marsól érkezett nőket ugyanis egy roncstelepről szököttnek tűnő robot is segíti, a megérkezésük utáni második pillanatban pedig találkoznak a világ legszerencsétlenebb, állandóan éjszakai klubokban ücsörgő újságírójával, és barátjával, a komikus méretű gépet cipelő fotóriporterrel, akik egy rejtélyes csészealj után nyomoznak.
A két fickó leginkább egy harmincas évekbeli amerikai lap lóversenyekre járó tudósítójára, illetve egy, ceruzabajszát épp lenyírt olasz kerékpárosfutárra hasonlít, így megfelelőnek tűnnek a feladatra. A nők már-már haza is térnének velük, a nem feltétlenül magas intellektusról tanúbizonyságot tevő férfiakat azonban ennél sokkal jobban érdekli a hajón tárolt, fogyasztóját hosszú évekkel megfiatalító elixír.
Az idegeneket vezető uralkodónő persze tökéletesen látja, hogy a vendégei a szer ellopására, majd jó pénzért való eladására készülnek, így kiszúr velük: a megfiatalító helyett az azonnali őrületet okozó folyadékot teszi az orruk elé. Az Abbott és Costello páros török verzióinak tűnő fickók persze lecsapnak a csalira, néhány pillanattal később pedig óriási igény jelentkezik egy hadosztálynyi pszichiáterre.
Az idegenek nem pihenni, vagy a bolygót leigázni érkeztek, egy kis kikapcsolódást azonban jól láthatóan nem vetnek meg: pisztolyaikkal megdermesztik az őrülteket, majd váratlanul összeborzolják a hajukat, és eljátszadoznak a nyakkendőikkel és ruháikkal. A vetítőtermet ezen a ponton még nem elhagyók jutalma persze nem marad el, hiszen a csapat ezen a ponton jön rá, hogy a földi férfiak egyszerűen túl buták és gyengék ahhoz, hogy segítséget nyújtsanak nekik a túlélésben. A két tolvajt a biztonság kedvéért azért magukkal viszik, remélve, hogy valami hasznuk majd csak származik belőlük.
A remek történetet a Bollywood termelte filmek tömegéhez hasonlóan több oda nem illő – egy alkalommal egyenesen negyedórán át húzott! – táncbetét szakítja meg, még csak távolról sem kapcsolódva az egyébként a vásznon történtekhez.
A teljesen ötletszerűen induló táncmulatságok egyike azért képes átlépni a XXI. századi ingerküszöböt, hiszen az egyik jelenetben egy, a stáblistán Mirella Monro néven jegyzett Marilyn Monroe-hasonmás is feltűnik, sőt, az idegenek közül valaki még az alakját is felveszi, így egy osztott képernyős jelenetben egyszerre két Monroe is táncol a színpadon. Mégsem ez a jelenet jelenti a film mélypontját, hiszen azokat mind egy szálig a jól láthatóan egy kartonból és furnérlemezből összerakott, ezüstszínű festékkel leöntött nőrobot szállítja.
A korszak filmjeit bemutató Sinematik Yesilcam nevű török oldal által egyértelműen a film egyértelműen a török férfiak számára készült, célja pedig a nők egyenjogúságra való törekvésének kifigurázása volt. A meglátás teljesen helytálló, hiszen a Repülő csészealj Isztambul felett számos jelenetben érezteti: a férfiak számára a világ minden pontján természetesnek tűnő családfői szerepet a feminizmus súlyosan fenyegeti, hiszen a nők az élet egyre több területén elfoglalják a helyüket, az erős kezű férfiak hiányában pedig nem csak rabszolgává tesznek mindenkit maguk körül, de hideggé, számítóvá és karrieristává válnak, elfelejtve a szerelmet és az érzéseket – egészen addig, míg nem ébrednek rá, hogy valójában házasságot és gyerekeket akarnak, valamint azt, hogy ne nekik kelljen kézben tartani a gyeplőt.
A hastáncbetétek az oldal elemzése szerint nemes egyszerűséggel a fiatal korosztály moziba csalogatása miatt kerültek a különböző történetrészek közé, ennél több értéket pedig felesleges lenne nekik tulajdonítani.
A nem is túl bújtatottan feminizmusellenes történet erkölcsi győzteseivé meglepő módon mindezek után is az amazonok válnak, hiszen a nézők a film utolsó perceiben már nem rájuk, hanem a már-már az éjszakai klubban élő egyedülálló férfiakra gondol, akik teljesen elmerülnek a saját maguk kreálta mocsárban.
A teljes film a Youtube-on is elérhető, bár felirat nélkül kevésbé élvezhető:
