Ivan Iszajevics káplán – a kárpátaljai magyaroknak csak János atya – maga a megtestesült történelem. A görögkatolikus lelkész, akinek édesanyja magyar, a „vörös és fekete”, vagyis a mundér és a reverenda kettősségében éli az életét. Eredetileg ugyanis hivatásos katona szeretett volna lenni, de miután a nagyapja kulák származása miatt ez a szovjet időszakban nem volt lehetséges, pap lett. Lelkészként Kelet-Ukrajnában árvaházat alapított, amely sajnos még inkább megtelt a donbászi háború évei alatt. Ráadásul azzal, hogy a fegyverek eldördültek, vége lett a nyugalmas lelkészi életnek. Káplánként megjárta a frontvonal legveszélyesebb pontjait. A szovjet hadseregben sorkatonaként szerzett tapasztalatait felidézve segített a hazájukat védő ukrán katonáknak, és maga is súlyosan megsebesült.
Önnek több fordulat is volt az életében. Legutóbb a kelet-ukrajnai harcokban találta magát.
Katonai középiskolába, majd őrmesterképzőbe jártam. Nagyon szerettem volna katonai főiskolára jelentkezni, de nem engedték, mert a nagyapám „kulák” volt. A középosztályból származott, volt saját cége, csakhogy a szovjet időkben ezt tiltották, ezért nem tudtam továbbtanulni. Később behívtak a hadseregbe. A kötelező sorkatonai szolgálat után döntöttem úgy, hogy papi szemináriumra jelentkezem. Az élet ilyen fordulatot hozott: állandóan az járt a fejemben, hogy katonának akarok állni, mégis pap lettem, ami lényegileg hasonló. A lelkész ugyanis ugyanolyan harcos, mint a katona, csak nem fizikailag védelmezi az embereket, a földet, hanem a lelket védi. Már huszonkét éve szolgálom Istent. 1997-ben hoztam létre egy árvaházat, ahol sok gyereket készítettem fel az életre. Amikor a háború kitört, önként álltam be káplánnak. Amikor megkaptam a behívót az egyháztól, már fél éve a hadseregben voltam.
Térjünk még vissza egy kicsit az ifjúkorára. Az őrmesterképző után ugyanis Afganisztánba vezényelték a szovjet hadsereg kötelékében.
Nem vettem részt a harcokban, felderítőként vittek ki Afganisztánba. A mi egységeinket azért vezényeltek oda, hogy megvédjük a fegyverkészleteket, ugyanis nagyon sokat elloptak belőlük. Eladták az üzemanyagot is, és mindent, amit csak tudtak. Valószínű, hogy Afganisztánban fordultam a szellemi élet felé, bár már hároméves koromtól járok templomba. Kilencen voltunk testvérek, a szüleim mindent elkövettek annak érdekében, hogy templomba járjunk. Jól magyarázták el nekünk a valóságot: a szovjet hatalomban van valami jó is, de hazudik Istenről, a történelemről. Az 1980-as években már tudatában voltam annak, hogy görögkatolikus vagyok, és nem a moszkvai patriarchátus alá rendelt pravoszláv, de nem is ateista. Titokban imádkoztunk, hogy megőrizzük a hitünket, hogy amikor eljön a megfelelő idő, elmondhassuk, a világon vagyunk. Ő is keresztény volt, de nem mert szembeszegülni a szabályokkal, mert akkor megfosztották volna a rangjától. Én nem akartam alakoskodni, nekem ez nem volt tiszta, lázadó természet voltam. Most viszont szabadság van. Ha akarok, önkéntesként harcolok, ha akarok, szerződést kötök a hadsereggel. A Szovjetunióban ilyen nem volt. Afganisztánba is erőszakkal vezényeltek, nem kérték a besorozott katonák beleegyezését.
Miért döntött úgy, hogy lelkészként elmegy az oroszbarát szeparatistákkal folytatott háborúba?
Az afgán háború veteránjai, a csernobili túlélők részt vettek a Majdan téri eseményekben. Amikor a hatalom rátámadt a civilekre, segítettek az ottani századoknak. Amikor a Majdan győzött, és az oroszok megszállták a Krímet, mindenki megértette, hogy invázió lesz, de arra senki nem gondolt, hogy a Donbászban. Arra számítottunk, hogy Harkiv, Herszon, Zaporizzsja ellen vonulnak. Én 1996 óta vagyok lelkész. Amikor Ukrajna keleti részén kitört a háború, sok barátomat behívták, akikkel régebben együtt szolgáltam. Többeket mozgósítottak, de a legtöbb önkéntesként ment. Azt mondták: tudjuk, hogy te pap vagy, de itt meg nincs jó politikai parancsnokhelyettes. Ez még a legelején volt, 2014 márciusában, Marinivka és Izvarino idején. Elmentem és megosztottam a felderítői tapasztalataimat a fiúkkal, súgtam nekik. Amikor látták, hogy az SZBU számos tagja és sok katona megadta magát, a határőrök egy része pedig eleinte átengedte az oroszokat a határon, akkor a határőrség kért meg, hogy csináljunk valamit. Maguk önkéntesek, mondták, nálunk meg olyan munkatársak vannak, akik pénzért átengedik az oroszokat. Sejtettük, hogy sok áruló van a rendőrség, a határőrség soraiban, és sajnos ez az információ akkor igaznak bizonyult. Az önkéntesek hazamentek, hogy megszervezzék a saját városaik védelmét. A hadsereget ez felkészületlenül érte. Úgy döntöttünk, hogy az egész önkéntes osztag, hatvan ember, belép az ukrán hadsereg kötelékébe, hogy hozzá tudjunk férni a megfelelő fegyverekhez, mert így tudtuk csak hatékonyan megvédeni Ukrajnát az ellenségtől. Az első időkben, 2014 márciusában, nagyon súlyos vereségeket szenvedtünk. A médiában sokan nem is fogták vissza magukat, de a határőrök féltek elmondani, hogy nincs fegyverük. Nem volt golyóálló mellényük sem, legfeljebb csak 2-es osztályú, könnyű mellény volt, amely csak a pisztolygolyótól tud megvédeni.
A határőrök és a rendőrök hogyan árulták el Ukrajnát?
Pénzt fogadtak el, cserébe pedig az ellenséges csoportoknak megmutatták a csempészútvonalakat. Később ezeken az ösvényeken jöttek be a „zöld emberkéket”, vagyis a hivatásos orosz katonákat szállító teherautók. Ezek a zsoldosok tüzet nyitottak ránk, tüzérséggel lőttek bennünket orosz területről, néha nem volt hová menekülni. Előfordult, hogy az önkéntesek orosz területre vonultak vissza, ezek többsége később belépett a Jobb Szektorba, a Donbász zászlóaljba, az ukrán hadseregbe.
Káplánként melyik alakulatnál szolgált?
A 72-es dandár káplánja és pszichológusa lettem. Akkor határoztam el, hogy azzal a kéréssel fordulok a vezérkarhoz: küldjenek káplánokat az ukrán hadseregbe, akik együtt dolgoznak a katonákkal, mert a politikai parancsnokhelyettesek nem boldogultak. Nincs szükség papírhadseregre, ide harcos hadsereg kell.
Ön súlyosan megsebesült a fronton. Hogyan történt?
2015 júliusában a reptérről Debalcevébe vezényeltek, így egészen a kivonulásig ott voltam. Mariupoltól egészen a Sztanicja Luhanszka nevű faluig a teljes frontvonalat beutaztam, többnyire kápláni munkát végeztem. A csaták idején imádkoztam, elszállítottam a sebesülteket, segítettem a felcsereknek. Debalcevétől nem messze, Troickij alatt aztán magam is megsebesültem. A tisztek levették a felségjelzésüket, és elvegyültek a sorkatonák között, a káplán viszont nem tud hová bújni, rögtön kitűnik a tömegből. A káplánokat gyakran célba vették, ezt mindenki tudta. Nekem a lépemet találták el. Két métert repültem, majd elterültem a földön. A golyóálló mellény megfogta a golyót, de az ütéstől eltört három bordám, és megsérült a gerincem. Ha nem lett volna rajtam a mellény, jegyet válthattam volna a paradicsomba, de valószínűleg még van itt dolgom.
Civilekkel is találkoztak a front közelében?
A felderítőink megkértek, hogy tartsak velük a szürke zónába, a Krasznij Pahar nevű faluba. Ott nekünk nem volt ellenőrzőpontunk, az állásaink a falutól egy kilométerre voltak, a felkelőké pedig háromszáz méterre. A szürke zónában élő emberek féltek, nekik más, még szovjet mentalitásuk volt. Bementünk a faluba, hát csak nagymamák és nagyapák voltak, senki más. Lementünk a pincékbe, beszéltünk a helyi lakosokkal. Megmutatták, hogy a tévében a Dmitrij Kiszeljov-féle propagandistákat közvetítették, akik keresztre feszített fiúkról és felfalt csecsemőkről beszéltek. Magyar fasisztáknak neveztek bennünket. A faluban csak orosz adókat lehetett fogni. Egy hónap alatt elértük, hogy az emberek kijöjjenek a pincéből és minden a helyére kerüljön.
Ön továbbra is jár szolgálni a Donbászba. Egykori felderítőként hogyan segít a katonáknak?
Debalcevében, amikor ott dolgoztam, két óvodai csoportot indítottam. Szereztünk segítséget, élelmet, a kárpátaljai lelkész barátaim segítettek nekünk. A katonáknak pszichológiai segítséget nyújtottam, de ha kellett, katonai tanácsokat is adtam. Ez nem bűn, hiszen én nem fogtam fegyvert, mindezt az életmentés érdekében tettem. A Kereszt és a Balu ellenőrzőponton Debalcevében nyílt küzdelem folyt. Lőttek ránk, sok volt a halott. Nekem Kárpátalján sikerült álcahálót beszereznem, és jól be tudtuk ásni magunkat. Vettem éjjellátó készülékeket, 5+ osztályú golyóálló mellényeket. Olyan is volt, hogy direkt megkértük az újságírókat, ne fotózzák le az állásainkat. Meg is ígérték, aztán mégis megmutatták a tévében. Fél órával később már tüzérséggel lőttek bennünket, emberek haltak meg. Ez még 2014-15-ben volt, manapság ilyen már nem fordul elő.
Speciális feladat lehet lelkészként segíteni a katonákat a legvéresebb harcok idején.
Debalcevében több kápolnát is létesítettünk, ahová a katonák örömmel tértek be egy kis áhítatra, illetve imádkozni, de segítettem a felderítésben is. A katonáknak egyébként érzelmi kitöréseik voltak, ilyenkor a józan ész nem használ. Még manapság is, amikor a 128-as dandár katonáival beszélek, és az ellenőrzőpontokon elterjed, hogy megjött a káplán, rögtön felhívnak, magukhoz invitálnak.
A háborúban a szembenálló felek nemcsak fegyverrel harcolnak, hanem a propaganda eszközeivel is. Lelkészként ezt hogyan látja?
Rossz dolog, hogy sok a politikai hazugság. Oroszország mindent eltorzít, lódít, Ukrajna meg nem mondja el a teljes igazságot. Lehet, hogy a katonának nincs rá szüksége, de a tisztnek mindent tudnia kell, a káplánnak meg még inkább. A tűzszünetről kötött minszki megállapodással sajnos a mi vezetésünk csak az orosz kémeknek biztosított kifogást: Medvedcsuknak, Bojkónak, Nyesztor Sufricsnak. Akkoriban például azt hazudták, hogy Bahmutban megnyitottak egy raktárt, és az összes páncélozott szállító harcjárművet a frontra küldték. Ez nem volt igaz: a járműveket ugyanis akkumulátorok nélkül adták át nekünk. Így meg mit kezdjünk velük? Fogjunk lovat eléjük? Mi magunk láttunk hozzá a probléma megoldásához, saját zsebből vettük meg, amire szükség volt, de segítettek az önkéntesek is. Ez mind nyomot hagy az ember lelkén. Most viszont már jó az élelmiszerellátás, a ruházat. Csak az a gond, hogy a fiúk egyszerűen félnek a felelősségtől, amikor drága felszerelést vételeznek a készletből: hőkamerát, éjjellátó készülékeket, ezt alá kell ugyanis írni. Ilyen is előfordult, nem lehet eltitkolni.
A háború kitörése óta sokat változott az ukrán hadsereg.
Mostanra csökkent a harci kedv. Vannak hazafiak, csak egyszerűen nehéz kitartani. A fiúk elfáradtak, bár készen állnak arra, hogy a határig megtisztítsák a területet. Be kell azonban tartani a minszki megállapodást, meg kell felelni Európa elvárásainak, ráadásul a politikusok feltehetően úgy döntöttek, hogy nem akarnak sok áldozatot. Sajnos, míg mi betartjuk az egyezményt, a diverzánsok Ukrajna középső területein folytatják a tevékenységüket. Amikor meg azt mondom a parancsnokoknak, hogy tenni kéne valamit, Kijivre, Moszkvára, és Brüsszelre mutogatnak.
Eperjesi Ildikó – Olakszandr Kacsura: Sorskönyv a frontról – Háborús foszlányok
Kossuth Kiadó, 2019
