Kultúra

Több ezer emberi csontra bukkantak a hegyi túrázók

Onnét indul a dolog, hogy az első szerelmére gondol az asszony. Svájci írónővel matinézunk.
Korábban a témában:

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

A férjem, úgy vélem, a szobájában van, és a héten kapott e-mailjeivel van elfoglalva, mint minden péntek este, amikor nincs szolgálatban, hogy aztán néhány perccel éjfél előtt elkiáltsa magát: hétvége! Már régóta tervezzük, hogy újból csinálunk valamit közösen. Valamit. Hol neki nincs ideje, hol nekem. Cigiszünetgyerek!, villan át az agyamon. Becsukom a jegyzetfüzetet, bezárom a wordöt, és megnyitok egy új ablakot. A keresőmezőbe beírom az első szerelmem, Petrus nevét.

Felkészültem rá, hogy az égvilágon semmit sem találok majd, és hogy kielégítetlenül hagyom majd abba a keresést. Azzal is számolok, hogy a feleségéről vagy a gyerekeiről találok valamit. Miért ne lehetne már neki is családja? Sőt, még néhány fényképre is felkészültem. Erre azonban nem. Erre nem. Pedig Petrus már az első éjjelen megmondta. A repülésről beszélt, amire az ember nem képes, és arról, hogy ő milyen végtelenül szomorú emiatt. Aztán a zuhanásról kezdett beszélni, majd teljesen váratlanul azt mondta: megy. Amikor visszakérdeztem, ki megy hova, és hogy miről beszél, hozzátette: csak egy lépés, csak egyetlen lépés a semmibe, és máris minden rendben lesz. Kitárta a karját, mintha csak repülni akarna, közben egyenesen a szemembe nézve mosolygott.

Bejön a férjem, nem kopogott, a nevemet sem kiáltotta, ez elég ritkán fordul elő, csak veszekedés közben, amikor tényleg nagyon dühös, tényleg nagyon ki van akadva, vagy tényleg nagyon izgatott. Zavarlak?, kérdezi. Nem, válaszolom, de azt, hogy éppen most értesültem Petrus haláláról, inkább magamba fojtom.

Alig kapsz levegőt, mondja a férjem.

Igen, én – de hát mitől? Hiszen csak üldögélek.

Akkor biztosan azért. Elhallgat. Úgy tűnik, mintha mondani szeretne valamit. Vesz egy nagy levegőt, majd egy gyors mozdulattal elfordítja a fejét, és fülelni kezd, fogalmam sincs, hogy miért. Becsukja az ajtót.

Történt valami?, kérdezem, mire ő azt feleli: semmi olyan, ami ne várhatna. Becsukja az ajtót.

Kihúzom a képeslapos fiókot, és rögtön meg is találom, amit keresek. Egy hatalmas, barna köpenyes, szakállas Szent Kristóf-alak aránytalanul hosszú lábakkal és egy aprócska, kisbabaszerű Megváltóval a vállán. A hátoldalán ez állt: Szent Kristóf-ábrázolás a mistaili Szent Péter-templomban (1400 körül).

Végighúzom az ujjamat a köpenyén, megpróbálom elkapni az egyik barna köpenyrojtot, majd lehunyom a szemem, és hagyom, hogy magával vigyen. Vissza azokba a napokba, a legelső alkalomhoz. Tél van, az első telünk. Petrusszal látogatóban vagyunk Marc szüleinél a hegyi nyaralójukban, 1992-ben, a téli szünetben.

Hópelyhek hullnak, a nedvességtől függően, olyan gyorsan, ahogyan az ember megy. Nincs téli cipőm, olyan meg aztán végképp nincs, amely a hóban hosszabb túrázásra is alkalmas lehetne. Körömcipőben vagyok, egész évben ezt hordom. Kilométereken át, még ha aztán fáj is tőle a lábam. Az egyetemen nem esik a hó. Elfi rápillant a cipőmre. Gyermekem, tudod te, hol vagy? Bólintok, Lenzerheidében. Marckal, Elfi fiával és Marc barátnőjével, Lisával, ugyanazokra a szemináriumokra járunk, és ők is mindig és mindenhol ugyanazt az egyetlen pár cipőt hordják, csakhogy az ő cipőjük az enyémmel ellentétben túracipő. Most pedig, a nyaraló bejárata melletti szélfogóban, térdig érő hótaposót vettek fel, pótbéléssel és jól bezsírozva, ahogyan azt Marc a körömcipőmre pillantva külön ki is fejti. Akkor itt maradok, mondom, a kandallóban égő tűzre, a fonott hintaszékre, az Elfi által ráterített báránybőrre és Ursra sandítva, akit azért hívok így, mert elfelejtettem a nevét, és aki úgy elmélyed valami történelmi témájú könyvben, hogy egyáltalán nem is hallja, amit beszélünk. Egy fekete bőrfotelben ül, a könyv a térdén, és néhány másodpercenként feltolja a szemüvegét, oda, ahol valamikor a hajvonala kezdődött. A szemüveg azonban mindig lecsúszik. A Svájc-mítosz. Identitás – nemzet – történelem 1291-1991. Előző év karácsonyán kapta ajándékba. Marc szerint az apja kívülről meg akarja tanulni. December 31-e van. Néhány perccel múlt dél. Fondü lesz vacsorára.

De azt nem adják ám ingyen, mondja Elfi, és kivesz egy rejtvényfüzetet és egy olvasószemüveget a kredencből. Nem adják ingyen? Rögtön a pénzre gondolok, az ugyanis nekem abszolút nincs.

Igen, mondja Elfi, el kell sétálnotok a mistaili Szent Péter-templomhoz. Szóval azt akarja, hogy tűnjünk el innen, fordítja le a fia odafordulva hozzám, majd átkarolja Lisát, és szenvedélyesen megcsókolja. Petrus leveszi a fafogasról a steppelt dzsekijét, és belebújik. Leguggol, és beköti a Timberland bakancsát. Karácsonyra egy kis könyvet ajándékozott nekem: Dialogue in the Void. Angolul van, idő és egy szótár kell hozzá, hogy el tudjam olvasni. Gyere már velünk!, mondja Petrus. A tekintetem a kandallót keresi. A báránybőr hívogat. Szemközt a polcon egy szótár. Gyere már!, mondja Petrus, nem akarnak itt látni. Elfi a rejtvényfüzetével rávág Petrusra: Na, te aztán szép kis alak vagy, én ilyet egy szóval sem mondtam! Elfi felnéz a százkilencvenkét centis Petrusra. Urs, a férje, akit másként is hívhatnának, de azért mégsem egészen másként, csak százhetven-egynéhány centi, Marc, a fia alig három centivel magasabb nála, Elfi maga pedig két fejjel alacsonyabb Petrusnál. Rád aztán fel lehet nézni, mondja Elfi lassan és ünnepélyesen, majd hátraveti a fejét, és behunyja a szemét. Petrus egy ősi és gazdag família sarja: akkora vagyonuk van, hogy azt csak a legszűkebb kör ismeri, a családfája pedig több mint hétszáz évre vezethető vissza. Ezt Elfi, ahogy később ő maga mondta, rögtön megérezte. Ez igeeeen!, kiáltotta Elfi, amikor megtudta a dolgot a fiától, aki a vendéget az első közös vacsorán rögtön le is buktatta: ez a fickó gazdagnak született. Petrus kinyitotta a száját, szótlanul a sajtos kenyerére meredt, majd beleharapott, és alaposan megrágta a falatot. Mindenki engem nézett. Nekem kellett volna megerősítenem a dolgot. Ittam egy kortyot az Elfi által préselt rostos almaléből, és úgy tettem, mint aki éppen félrenyel. Petrus sohasem ajánlotta fel nekem, hogy pénzt adna meleg ruhára vagy cipőre. Én pedig soha nem is fogadtam volna el tőle.

Gyere már!, kiáltja kórusban és indulásra készen Petrus, Marc és Lisa. Elfi ekkor, miután a rejtvényfüzetet a birkabőrre tette, a kezembe nyom egy pár fókabőr bakancsot, és azt mondja: tessék, ez jó puha és meleg. Fókabőr bakancs! Anyáink állítólag ilyeneket hordtak a hetvenes években. Ezüstösen csillogó, valódi fókabőr bakancs!

Túl kicsi, mondom.

Harmincnyolcas, mondja Elfi.

Én harminckilencest hordok.

Elfi: Ezek elég nagyok.

Mindenki feszülten figyeli, ahogy beledugom a jobb lábam a fókabőr bakancsba, és még fel sem húztam a cipzárt, ők már mondják is, hogy na, megy ez. Látod. Csodálatos. Szorít, mondom, de ők – Petrus, Marc és Lisa – akkor már odakint vannak: hógolyóznak, Elfi pedig búcsúzóul még odaszól, hogy nem kell hozzá olyan vastag zoknit húznod, a bakancs magában is elég meleg. Becsukja az ajtót. Aztán a bal szememet rögtön telibe is találja egy hótömb, villámokat látok, dörögve cseng a fülem, majd Petrus elkiáltja magát: Bocsánat!, és már dobja felém a következőt. Hopp, hopp!, kiáltja Marc tapsolva, mozgás, mozgás! Petrus néhány hatalmas lépéssel mellettem terem, megfog, és feldob a vállára. Te meg mit ettél?, nyöszörgi, legalább egy tonnát nyomsz. Marc felkapja a hátára Lisát, és felnyerít, majd elgaloppozik vele. Petrus a maga tonnás terhével lihegve utánuk indul, lefelé azon a keskeny úton, amely a falu főutcájához vezet, hátraveti a fejét, és alig kétszáz méter után, de még a kereszteződés előtt színpadiasan összeroskad, közben engem hanyatt dob, és rám zuhan. Mindketten nyöszörgünk. Hol van az a templom?, kérdezem, mire Petrus felnevet. Marc!, kiáltjuk együtt, messze van még?

Nem, nem, mondja Marc, és tényleg megéri megtenni azt a néhány kilométert, a templom egészen egyedülálló.

Néhány kilométert?

Ő már ötévesen megtette ezt az utat, nem kell aggódni, kellemes kis hegyi séta lesz lefelé. Fáj a lábam. A fókabőr bakancs túl kicsi és túl szűk. Habár a cipzár nincs felhúzva, mégis úgy érzem, mintha acélsatuban lenne a lábam. A lábfejem lüktet, az ereim élesen kalapálják a bakancs kőkemény bőrét. A lenzerheidi főutcán előretülekedtünk, elhaladtunk a számtalan szálloda és sportszerbolt mellett, együtt menetelve a téli sportok síbakancsos, síléceket cipelő szerelmeseivel. Ha valamelyikük megfordult, a síléceivel rögtön fejbe is vágta az előtte vagy mögötte haladót, mire aztán szitkozódni vagy nevetni kezdtek, vagy néha gyors egymásutánban ezt is, azt is. Mi csendben voltunk. Szorosan Petrus mögött maradtam, tekintetemet a sarkára szegeztem, és összeszorított fogakkal számoltam a lépéseket, mintha abban reménykednék, hogy így enyhíteni tudom a lábamra nehezedő nyomást. A falu végén Marc egy kis utcán át egy tejgazdasághoz vezetett bennünket, az épületeket őrző kutya ugatott és tombolt, és olyan hévvel rángatta a vasláncát, hogy még bukfencet is vetett. Az épületek mögött kiértünk a túraútvonalra. Pihenő, megkapaszkodom Petrus ruhaujjában, mire ő szótlanul letérdel, és felkínálja nekem a hátát, én pedig egy határozott ugrással rávetem magam, és hátulról átkarolom, míg ő meg nem szólal, hogy ne fojtogass, légy szíves. Lisa ekkor azt mondja, hő, te, hő, állj csak meg, pacikám, állj csak meg! Marc engedelmeskedik, és hagyja, hogy Lisa leszálljon róla.

A férfiak örültek volna, ha a túrázás népszerűbb lenne, és a gyalogösvény ennek megfelelően kitaposottabb. Így viszont, a hátukon cipelve bennünket, és egymás mellett menetelve, minden lépésnél térdig süppedtek a hóba. Néhány méter után már imbolyogtak az erőlködéstől, valahogy azonban mégis sikerült elcipelniük bennünket a fűrésztelep, az asztalosműhely és a golfpálya mellett, egészen le a hegyi tanyáig, ahol az út hirtelen bevitt az erdőbe. Nem bírom tovább, mondja Petrus. Na végre!, válaszolja Marc. Nagy nyögések közepette letesznek bennünket az erdőszélen, és kezüket-lábukat szétdobva elnyúlnak a hóban. Le akarom venni a fókabőr bakancsot, hogy megnézzem, hogy vannak a lábaim: már nem is érzem őket. Ne vedd le!, mondja Petrus, aztán nem tudod felvenni őket. Majd hunyorogni kezd, és az égre mutat. Esni kezd a hó.

A hegyi tanya mögött az erdőben már nem is lehetett látni az utat. Nagy volt a hó, kemény és lyukacsos a nappali zápor és az éjszakai fagy miatt, csípőig beleszakadtunk, miközben a lépteink súlya alatt rögtön megfagyott. Pontosan 123 lépést bírtam ki, majd letéptem a lábamról a fókabőr bakancsot, ráhúztam a kezemre, és így mentem tovább, nedves, merevre fagyott zoknival a zsibbadt, de kiszabadított lábamon. Az első lépések voltak életem legkellemesebb léptei. Ismét számolni kezdtem a lépéseket, csak úgy, megszokásból, és 123 után ismét megálltam. A hideg jobban elzsibbasztotta a lábamat, mint amennyire a fájdalom képes volt rá, megpróbáltam megmozdítani a lábujjaimat, de semmit sem éreztem, csupán a fájdalmas lüktetést, amely rángatózva végigfutott rajtam, és térdre akart kényszeríteni. Mindjárt odaérünk!, kiáltotta Marc jókora távolságból, Petrus pedig, aki alig néhány lépésre tőlem megállt, visszakiáltott neki: Marc, valld be, hogy fogalmad sincs, hol vagyunk!

Gyerekkorom óta ismerem ezt az erdőt, felelte Marc, a hó nem tud becsapni, vakon is megtalálnám az utat.

Petrus odafordult hozzám. Szép itt. Gyere, üljünk le! Gyengéden elmosolyodott. Ránéztem, és mint oly sokszor, most sem tudtam, hogy viccel-e, vagy sem. Egyszerűen ott maradunk. Petrus összeesik, belezuhan a hóba, mintha puskagolyó találta volna el. Feküdj ide mellém! Csak egy pillanat, és már nem is lesz olyan hideg, majd meglátod. Marc és Lisa tovább mentek, már nem is lehetett látni őket. Egy idő után aztán Petrus nem válaszolt. Feltápászkodtam és a jeges zokniban odarohantam hozzá, elkaptam a kezét, felrángattam és elhúztam onnan, át a könnyű, kavargó hóesésben, a mély, merevre fagyott lábnyomokat követve, amelyeket Marc és Lisa hagyott maga után, miközben nem igazán hittem benne, hogy a nyomok egyszer majd kivezetnek ebből az erdőből, és meleg helyre visznek. Ekkor csúszhatott le a kezemről a jobblábas fókabőr bakancs. Csak később – nekem úgy tűnt, órákkal később – vettem észre, hogy elveszítettem, amikor már a mistaili Szent Péter-templom előtt álltunk.

Marc az épület ajtaját rázta. Nekivetette magát. Fenyegetések és szitkozódások közepette – mindkettőből lenyűgöző készlettel rendelkezett – csépelte az ajtót, amíg a karja annyira sajogni nem kezdett, hogy inkább abbahagyta. Lisa mereven bámulta a földet. Én Petrus tekintetét kerestem, ő oldalt állt, és érdeklődve figyelte, mi történik. Majd a négy évvel idősebb barát tekintélyével jól hátba vágta Marcot. Gyere! Nézzük meg, hogy…

Hogy? Marc az alkarját dörzsölte.

Hogy nincs-e valahol nyitva egy ablak, mondta Petrus.

Baromság, feleselt Marc, egy templom ablakait nem hagyják nyitva, de azért mégiscsak elindult. Petrust követve körbejártuk a templomot. A hó most kövér pelyhekben esett, súlyosan megült a sapkánkon, és néhány pillanattal később már úgy néztünk ki, mint egy csoport ősz öregember, miközben – milyen találó! – éppen Petrus tűnt közülünk a legidősebbnek és a legméltóságteljesebbnek, mivel fülvédős sapkát viselt, és a sáljával eltakarta az arcát, amitől aztán lobogó fehér haja és tekintélyes, hosszú szakálla lett. Petrus apostol, mondtam, duci nagyi, felelte Petrus.

Kis kápolnához hasonló melléképület előtt állunk, és egy nyíláson át azt a több száz, számolni kezdek, több ezer gondosan felstószolt, ragyogó, tiszta és szépen összerendezett emberi csontot, combcsontot és koponyát bámuljuk, amelyek olyanok, akár a pedánsan feltornyozott tűzifakészletek, amelyek errefelé minden ház előtt megtalálhatók.

Amik mi vagyunk, azok lesztek ti, amik ti vagytok, azok voltunk mi, ez olvasható a csontok között egy fatáblán.

Egy csontház, suttogja Petrus, ezt nézd meg.

Nem kell suttognod, ezek már nem hallanak, mondja Marc direkt jó hangosan, mire mindketten felnevetnek.

Megfogom Petrus kezét. A lábam! Továbbmehetünk?

Lisa döbbenten bámulja a zoknimat.

Minden rendben, mondom, csak már nem érzek semmit.

Monique Schwitter: Egyik a másikban

Athenaeum, 2018

Kiemelt kép: Illusztráció /AFP

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.