Kultúra

A papot fára szögezték, nyíllal végezték ki a vasi mészárlók

Két éve matinéztuk a faluja múltját időt, pénzt nem kímélve kutató gersekaráti Pintér tanár úr igazán izgalmas helytörténeti kötetét, a Hegyháti krónikák című művet. Most itt a második rész, benne a tatárjárás rettenetei. Ajánljuk.
Korábban a témában:

A malom pusztulása

 

Prüszköltek, nyerítettek a lovak, de inni nem voltak hajlandók a patakból. A két lovas nem értette a dolgot. Mitől hőkölnek vissza a derék hátasok, hiszen ennyi vágtatás után szomjasak lehettek? Az egyikük elnézett arra, ahonnan a víz csordogált a két domb között. Összeráncolta homlokát, és figyelmesen nézett egy nagyobb bokrot a parton, majd lassú mozdulattal, hogy zajt ne keltsen, kihúzta tőrét. A szorosan rátekert bőrszalaggal beborított nyél megnyugtatóan simult a kezébe. Közben társa az íját vette le a nyereg mellől, és nyílvesszőt illesztett az idegre. Aztán biccentett. A tőrös ifjú lassan, óvatosan közelített egy sűrű, barnult levelű bokorhoz, ami hosszabb ágait a vízfolyás fölé nyújtotta. Lépett párat óvatosan félretolva lábával a zörgősre száradt avart, majd hirtelen belépett a bokor mögé. Aztán megállt. Társa, aki íjával fedezte a legényt, azt látta, hogy elteszi a tőrt. Így ő is utána indult.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

A bokor mögött, a földön egy ember feküdt. Kinyújtott jobb keze beleért a vízbe. A karján lévő hosszú, vágott sebből vér szivárgott a patakba. Na, ezt érezték a lovak! Arca borostás, sápadt, szeme alatt ijesztően sötét karikák látszottak, szeme csukva volt. Szakadt, durva szövésű inget, ugyanolyan anyagból gatyát viselt. Mindkét ruhadarab szakadt, foszlott és piszkos volt, a vállánál és az oldalán véres. Menekülhetett, mert karján, lábszárán keskeny csíkokban sérülések látszottak, aminőket a szedernye, a vadszeder indája okoz az erdőben óvatlanul mozgókon. Csak az egyik lábán volt egy nyírfakéregbocskor, a másikról elveszett valamerre.

– Él-e? – kérdezte társát az íjas.

– Nem tudom, Ernye. De ha él is, nem túl élénk.

– Hé, te! – szólt a sebesülthöz, majd megrázta a vállát.

A fekvő ember kinyitotta a szemét, de látszott, nem nagyon tudja, mi történik körülötte. Ebben a pillanatban újabb két lovas bukkant ki a fák közül, két vezeték lóval. Amint megpillantották a két kikötött lovat meg a bokor mellett a mozgást, arra vették útjukat.

– Mit találtatok, Pető?

– Egy ember fekszik itt.

– Milyen ember?

– Nem tudom. Sebes.

Közben Forgács Endre odaért a sebesülthöz. Ekkor a sebesült megmozdult. Ökölbe szorította a kezét, majd újra kinyitotta a szemét. Rémülten látta a fegyvereket, majd megnyugodott, látva a körülötte állók szürke köpenyén a kéttenyérnyi hímzést, ami vörös mezőben egy ezüst kettős keresztet ábrázolt. Aki a király embere, az nem lehet ellenség.

– Ne bántsatok, uram!

– Nem bántunk! Ki vagy?

– Gyenes vagyok, uram!

– Mi a sorod, Gyenes? – faggatta tovább a férfit Endre.

– Mizdó ispán úr várnépéhez tartozok.

– Mitől vagy sebes?

– Két tatár üldözött. A malomtól jöttem haza, amikor rám támadtak. Elvették a szekeremet, vonómarhámat és meg akartak ölni, de elvesztették a nyomomat.

– Már nem akarnak – bólintott Endre, aztán Petőhöz fordult. – Éppen belénk futottak. A lovaikat, meg a fegyvereiket elhoztuk.

– Jaj! Az nagy baj!

– Mi, te, szerencsétlen?

– Halott tatár vészt hoz a falura!

– Melyik falura?

– Hát arra – mutatott a legények háta mögé – van Sárfő, Mizdó ispán birtoka. Erre meg Korláthfölde és odébb Gerse, a vasvári barátok földje.

– Én inkább úgy tapasztaltam, hogy az élő tatár hoz bajt! A sok halott tatár kimondottan jót jelent! Na, üljél le, bekötözöm a sebedet! – tépett egy darabot a tarsolyában lévő gyolcsból.

– Te hová való vagy?

– Gersei vagyok. Mennék már haza, ha a lábam elbír. Nagyot kell kerülnöm, mert a következő völgyben, a Susogó-forrásnál áll gyalázatos Ganszi tábora.

–  Ki az a Ganszi?

– Hogy ki az a Ganszi? A rossz nyavalya pusztítsa el! Az egy ördög, egy átkozott, a kutyafejű rontás! – hördült fel Gyenes, aztán nyugodtabban folytatta. – A tatárok feje. Magát hánnak vagy kánnak nevezi. Ganszi kán. Egy hete hozta ide az ördög. Nagy csapattal érkezett. Felgyújtotta a templomot, a falut Gersén, leölte a papot, meg mindenkit, akit ért. De csak kevés embert talált, mert kifutottunk a hegybe, az erdőbe. Egy magyar is van a táborában. Az a nyelv, ami beszél helyette, a mi nyelvünkön, hogy megértsük. De szintakkora gazember, mint a tatárok! Vagy még nagyobb! Mocskos egy portéka, az biztos!

– Magyar? – kérdezett közben Forgács Endre.

– Az! Hogy égjen meg, amikor a legjobban érzi magát. Járjon úgy, mint az örökmécs a templomban!

– Mert az hogy járt?

– Hát, lóg is, meg ég is!

Fölnevettek. Közben Pető körülnézett, aztán megszólalt:

– Na, Gyenes, hol hagytad a szekeredet, marhádat?

– A kis út végén, az égerszegi malomnál – mutatott egy keskeny ösvényre a fák között, ami fölfelé vezetett a keresztvölgybe.

– Na, nézzük meg! – tanácsolta Pető – Aztán messze van-e az a malom?

– Nyíllövésnyire talán, jobb kézről az ösvény végén.

Forgács Endre meg a szolgája a lassan botorkáló Gyenessel elindultak a malomhoz. Az éppen serkenő fűben jól látszottak Gyenes és a tatárok nyomai is. Meg még egy nyom, ami félrevezette a tatárokat. Talán szarvas lehetett. Mivel a víz betöltötte a csapákat, nem lehetett megkülönböztetni az egyik nyomot a másiktól. A tatárok ezt a nyomot követték Gyenesé helyett. Így úszhatta meg a dolgot.

Rövidesen elérték a kanyart. Azon túl az út mellett egy kis patak vize csordogált lefelé a dombról. Feljebb, a domb lábánál gerendaépület, oldalán egy deszkákból ácsolt vízikereket hajtott meg a patakocska felduzzasztott vize. A malomház bejáratánál állt a molnár. A ház előtt békésen legelészett egy ökör, időnként nagyot rántva az utána kötött kétkerekű kordén.

– Adj Isten, bátyja!– szólt a molnárra Gyenes, még mondott volna valamit, de elharapta a szót.

A molnár állt és semmit látó szemmel meredt valahová maga elé. Hogy nem esett el, azt csak a melléből kiálló rövid dárda akadályozta meg. Akkora erővel hajította azt valaki, hogy nem csupán megölte a szerencsétlent, de hozzá is szegezte testét a gerendaház falához. Endre benézett a nyitva hagyott ajtón. Két élettelen testet pillantott meg a konyhában a még parázsló tűz mellett. Egy megtépett ruhájú, zilált hajú asszony feküdt hason, átvágott torokkal, a sarokban egy csecsemő, a feje helyén véres massza. A lábánál fogva csaphatta a falhoz gyilkosa. Endre keresztet vetett. Aztán kifordult a házból.

– Meghaltak. Mind.

– A molnárnak négy gyereke volt, uram. Mind itt vannak? – kérdezte Gyenes.

– Nem, itt csak az asszony meg egy csepöte van.

– Vajon mi lett a másik hárommal?

– Volt Bese, a nagyobbik fiú, Virág és Cseperke, meg ez a csöpp, Küsid – mutatott a ház felé Gyenes.

Endre bement a ház mögé, aztán elsötétült arccal visszajött.

– Melyik a nagyobb, Virág vagy Cseperke?

– Virág. Olyan hosszú barna hajú, nagy nevetős, zöld szemű. Cseperke kicsi, szőkés hajú, mindég befonta neki az anyja.

– Akkor ez Cseperke. Belé fúlt a vízbe, hacsak nem beléfojtották.

– Bese is megvan! – hallatszott a házból Forgács Endre hangja. – Itt van az asztal mögött. Megszúrták. Megpróbált harcolni, kést fogott, amikor megölték. Akkor már csak a nagyobb lányka, Virág hiányzik!

– Várjunk, csak! Ott a partba vágva van egy veremszerűség. Hátha odamenekült!

Két szilvafa takarta a deszkákból ácsolt ajtót. A verem inkább egy a partba vágott kamra volt, mint föld alatti gödör. Gyenes nehezen, de kinyitotta az ajtót. Már előtte is lehetett hallani, hogy valaki van benn. Ziháló lélegzés hangjai szűrődtek ki. A sötét üregben, a falba erősített polcok előtt nagyobbacska lány kuporgott a földön. Ruhája egyetlen pendely volt, ami alaposan összekoszolódott, csontos, vékony válla kilátszott a ruha szakadásán. A lányka tágra nyílt szemekkel figyelte az ajtó nyitását. A fegyveres alak láttán nyüszítve felsírt. Gyenes nyugtatva nyújtotta felé a kezét, de a kislány rémülten hátrált. Összekuszált barna haja volt, nagy zöld szemeiből sütött a rémület és az iszonyat. Nekihátrált és szinte feltapadt a falra.

– Ne félj! Jó emberek vagyunk! Gyere ki! Senki nem akar bántani!

A lány nyüszítve rázta a fejét.

– Láttam! Láttam! Azok belefojtották Cseperkét a tókába! – sikoltotta.

– Láttuk. Egyedül maradtál. Itt nem maradhatsz, mert mi lesz veled!

– Egyedül? – kérdezte a kislány, de látszott, hogy még nincs tudatában annak, amit hallott. Aztán lassan, bizonytalan léptekkel kijött a kamrából. Remegtek a lábai. Meglátta a ház mellett mozgó alakokat. Megrettent.

– Azok ott kik? – mutatott a ház körül látható alakokra.

– Jó emberek. Eltemetik a többieket.

– Mindenki meghalt? Apám is? Anyám is? Az anyámnak az imént még hallottam a sikoltozását. De Bese csak megvan! Az olyan ügyes, biztosan… – aztán abbahagyta, mert ránézett a két férfi arcára – Bese is?

– Bese is. Megpróbált harcolni, gondolom, anyádat védte, de megölték – felelt Gyenes.

– Bese is – ismételte, aztán, mint aki mit sem lát, lassan, botorkálva elindult a malom felé.

Összeszedtek mindent, ami használható, a lányka ágakból kis kereszteket fabrikált az öt sírhalomra. Bár nem sírt, de lélektelen mozdulatain látszott, hogy nagyon bezárkózott a bánatába. Egy óra múlva a kis karaván elindult Gerse felé. Kiérve a Sárvíz völgyébe több vaskos füstoszlopot láttak a fák fölött.

– Ott van Ganszi kán tábora. Jó lesz elkerülni.

Átgázoltak a patakon, és belevesztek a Korláthfölde alatti erdőbe. Hatalmas tölgyek, cserfák alkották az ember nem járta sűrűséget, meg itt-ott egypár jól megtermett bükk. A kis, kétkerekű kordé elég nehezen haladt, sokat kellet nógatni az egyre fáradtabb állatot.

– Előbb is eszembe juthatott volna – szólalt meg Pető –, be kéne fogni a két tatár lovat is!

– Az biztos, csak volna hozzá szerszám!

– De hisz van! A molnár dolgai között volt két hám is!

Bár a két tatár ló makrancos volt, de a marhát nem tudták eltéríteni és új gazdái az ostort sem sajnálták. Így most már gyorsabban folytatták az utat.

Már szürkült, amikor kiértek az erdőből, és felszántott parcellák mellett haladtak, majd egy mélyútban mentek tovább. Ez nem volt más, mint egy szélesre taposott vízmosás egy meredek domb lábánál. A domb tetején kis kápolna, körülötte temető. A temető kerítése mögött mozgást láttak, így Pető és Forgács Endre szolgájával együtt fegyvert ragadtak, és két oldalról közelítettek a fonott vesszőkerítéshez. Nehogy valami lappangó tatár rajtuk üthessen! Pető és szolgája hangosan, ágakat zörgetve közelítettek, s ezzel magukra vonták a temetőben leskelődők figyelmét. Persze gondosan a fák között maradtak, hogy ne lehessen látni vagy éppen nyíllal megcélozni őket. Eközben a temetődomb másik, a falu felé eső oldalán Endre és legénye csendesen értek a kerítéshez, majd ügyesen átmásztak az amúgy sem túl magas sövényfalon. Rögtön meg is láttak két alakot, akik a kerítés túlsó oldalán, átellenben figyelték az erdőt. Mellettük, a kápolnától nem messze egy halom ág volt összehordva, mellette egy cseréptálban mécses lángja reszketett.

Egy perc és a két leskelődő úgy érezte, rájuk omlik a hegy. De csak Endre és szolgája ugrottak rájuk, majd hátukon térdelve a földre nyomták mindkettőt.

– Na, most beszéljetek! Mit kerestek itt a temetőben?

– Bíró uram küldött bennünket, figyelni a tatár járását, és jelezni, ha jönnek – nyögte az alacsonyabbik, meredten figyelve a tőr hegyét a szeme előtt. – Innen belátni a völgyet majdnem a tatár táborig.

– Ismeritek Gersén Pókát és Gyenest?

– Azt a Pókát nem, de Gyenest ismerem – válaszolt a magasabbik. – A Mizdó ispán jobbágya.

– Szerencsétek! Póka nevezetű nincs is Gersén.

Közben a két másik is felért.

– Hát, ti meg miféle madarakat fogtatok?

– Énekesmadarakat.

– Azt hittem, fogolymadarakat.

– Á, azokat már megkopasztottuk volna! – vigyorodott el Forgács Endre.

Elengedte a két korláthföldeit.

– Jártak már erre azok a kutyafejűek?

– Jártak hát! Tegnapelőtt. Elvitték az összes marhát, lovat, amit találtak. A három Büki lánnyal olyanokat tettek, amit elmondani se lehet. Az apjuk ott ordított egy fához kötve. Aztán meggyilkolták őket is ezek a pokolbéliek. Tegnap egész nap temettünk. Három ház összes népét. Majdnem két tucat sírgödröt kellett ásnunk. Temettünk. Pap nélkül. Őt koncolták föl legelőbb. Szegény Carolus atya! – nézett maga elé a magasabbik. – Fölszögezték egy fára, mint Krisztus urunkat. De az csak imádkozott. Aztán az asszonyaik nyíllal lőttek rá. Azt mondták, azért, mert szoknyás emberre szoknyásoknak kell lőni. Férfihoz nem volna méltó. Addig nyilaztak rá, míg kijött a vér a száján. Akkor otthagyták.

– És röhögtek ezek az ördög fattyai. Röhögtek! Csak kerülne a kezembe valamelyik nyaka! – kiáltott fel az emlékezéstől teljesen felkavart alacsonyabbik korláthföldei ember.

– Most van a faluban tatár?

– Nincs.

– Gersére kellene átérnünk.

– Ott is csúnya világ volt! De majd úgyis meglátjátok. Az udvarháznál harc volt, meg a templomnál is. A végén mind a kettőt fölgyújtották.

– Van még Gerse?

– Van hát! De nem nagyon!

– Kifosztották az égerszögi malmot is. Legyilkolták a molnárt a családjával összütt. Csak ez a kisleány maradt utána – bökött a fejével a kordé mellett álló Virágra.

– Na, menjünk! – szólt Forgács Endre.

Lassan leereszkedtek a Temetődombról. A kovácsműhely mellett értek a szűk, poros úthoz. A műhely teteje leégett, a fújtató szétdöntve, az üllő a ház előtt a sárban hevert. Ez sok jót nem jelenthetett. Nincs az a kovács, ha keze-lába ép, hogy így széjjelhagyná az eszközeit, bármilyen dúlás is volt. „Lehet, hogy már nincs kovácsa a falunak?” – gondolta Pető, amikor ezt meglátta. A keskeny útra kiérve varjakat pillantottak meg. Sokat. A szürkületben nem lehetett látni jól, de gyanítható, hogy egy holttesten veszekedtek, ricsajoztak. Forgács Endre egy nyilat eresztett közéjük. Erre felrebbentek. És valóban. Egy férfi, talán kutyák által kikezdett teste hevert az út szélén. Hátában nyílvessző mutatta, hogy menekülés közben érte el a végzet. Az út mentén kunyhók, veremházak látszottak. Úgy tűnt, hogy minden néptelen.

Pintér György: Hegyháti krónikák (bővített kiadás)

Szülőföld Kiadó Gencsapáti/Szombathely

Ajánlott videó mutasd mind

Pócs János: Padlóra kerültem

A megismételt jászberényi választás után a fideszes országgyűlési képviselő azt mondta: a választók üzenetét meg kell érteni.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.