Bobby tragikus halálát szerencsésen időzítette a Magyar Televízió, helyesebben a sors az ünnep előestéjére. A mély gyászt nem cipelték be a nézők másnap a munkahelyekre.
Magyar Nemzet, 1994. augusztus 23. – Isten veled, Bobby
Bobby Ewing tragikus sorsát a magyar tévénézők százezrei is oly valóságosként élték meg, mintha legközvetlenebb hozzátartozójuk távozott volna az élők sorából. Elfúló hangú telefonálók, gyásztól reszkető kézzel írt levelek szólítanak fel bennünket, hogyha már a forgatókönyvírók döntését megváltoztatni nem is tudjuk, annyit legalább vegyünk észre: hallatlan arculcsapása volt a Bobbyért aggódó tömegeknek, hogy a szokásos tartalmi előrejelzések még csak nem is céloztak rá, mi történik. Így aztán teljesen váratlanul, a görög sorstragédiák rettenetes drámai súlyával zuhant rá az országra a gyász.
Új Magyarország, 1994. augusztus 24. – Tetszhalál
A két korabeli újságidézet jól rávilágít, hogyan fogadta Magyarország Bobby Ewing halálát, amelyet éppen 25 évvel ezelőtt, 1994. augusztus 19-én adott le a Magyar Televízió a Dallas 191., Hattyúdal részében. A fenti sorok gúnyolódó hangneme nem is annyira a minden idők egyik legnézettebb sorozatát övező értelmiségi megvetésből fakadt, sokkal inkább abból a tudásból, hogy a Dallas legnépszerűbb karaktere vissza fog térni a halálból, mégpedig olyan módon, amit túlzás nélkül nevezhetünk tévétörténeti mérföldkőnek, nem éppen pozitív értelemben.
A magyar nézők kevésbé tájékozott, azaz minden bizonnyal elsöprő többségét azonban ugyanúgy megrázta Bobby halála, mint annak idején az Egyesült Államok közönségét. Hogy a megdöbbentő fordulat mégis ennyire ironikusan csapódott le a magyar nyilvánosságban, az annak a 12 éves csúszásnak tudható be, amivel itthon vetíteni kezdték a Dallast. A sorozat első részét 1978. április 2-án adták le Amerikában, míg itthon 1990. december 28-ig kellett erre várni, ami még a rendszerváltás előtt is példátlanul hosszú időnek számított egy nyugati sikersorozat esetében.
A Ewingok diadalútja
Márpedig a Dallas hamar meghódította a világot, Amerikában pedig, bár csak egy ötrészes minisorozatnak indult, valóságos intézménnyé vált. Mai szemmel ugyan nem vonultat fel nagy műfaji nóvumokat, ám azon túl, hogy az emberek nagy élvezettel követték a texasi olajmágnások ármánykodásban és szép nőkben gazdag luxuséletét, a Dallas több szempontból megújította a tévés sorozatgyártást. A történet elsősorban egy gátlástalan, erkölcstelen, folyamatosan piszkos trükkökkel operáló karakter köré épült, akihez a nézők minden aljassága ellenére kötődni kezdtek, megkedvelték, sőt bizonyos értelemben azonosultak vele, ami megelőlegezte Tony Soprano, Frank Underwood és még számos hasonló antihős eljövetelét. A Dallasban ő volt Jockey – vagy ahogy a róla elnevezett, idén februárban indult magyar tévécsatorna nevében írják: Jocky –, akit kizárólag mi magyarok ismerünk e néven, hiszen az eredeti neve a John Rossból származó J.R. (Dzséár). A magyar változat megalkotója alighanem apja, Jock nevéből indult ki, feleségét, Sue Ellent pedig Samanthára keresztelte át, állítólag azért, mert az eredi név a szú bogárhoz hasonlított.
A Dallas annyiban a tévénézési szokásokat is megváltoztatta, hogy míg a korábbi főműsoridős heti sorozatok epizódjai jórészt önmagukban is megálló, kerek történetek voltak, ez egyetlen hosszú sztorit mesélt, az egyes részek pedig egy idő után egyre hatásosabb cliffhangerekkel végződtek, különösen a szezonzáró részekben. Ennélfogva az Amerikában szombat esténként vetített szappanoperának nem is igazán voltak alkalmi nézői, a tévé elé szegezett rajongók tábora azonban szélsebesen növekedett.
A nézettségi csúcsot az 1980-as Ki volt a tettes? című epizód hozta el, az amerikai tévézők 76 százaléka kapcsolt a CBS-re, hogy megtudja, ki lőtt rá Jockeyra. A 83-90 millió közötti nézőszám országos rekordnak számított, de ma is ez minden idők harmadik legnézettebb sorozatrésze. (Nyilván sokat változtak a tartalomfogyasztási szokások, az HBO pedig egy fizetős csatorna, mégis érdemes ezt összevetni azzal, hogy Trónok harca rekordnézettségű utolsó részét 13,9 millióan néztek a bemutatásakor.) A Jockey elleni merénylet Nagy-Britanniában is nagy vihart kavart, az epizód levetítése után sorra érkeztek az hívások a Scotland Yardra, a rendőrség szakvéleményét kérve, hogy ki lehetett az elkövető, másnap pedig megindult az áradat a fogadóirodákon (Ellie asszony tettességét 1:6-hoz lehetett megtenni, aki pedig eltalálta, hogy Kristin próbálta kinyírni Jockeyt, a feltett pénze négyszeresét kereshette meg). A jelenetet az óriási érdeklődésre való tekintettel a BBC híradójában is többször megismételték. Az USA-ban a fátyol fellebbenése előtt a republikánus párt országos gyűlésén nagy sikert arattak a „J. R.-t egy demokrata lőtte le”-kitűzők, Southforkot immár több dallasi turista kereste fel, mint a Kennedy-gyilkosság helyszínét, az országos magazinok felméréseiben rendre a Pamelát alakító Victoria Principalt találták a legvonzóbb amerikai nőnek.
Úgy tűnt a Dallas szárnyalását semmi nem állíthatja meg, a következő öt évben is a legnézettebb amerikai sorozat maradt, mígnem a nyolcadik szezon végén Pamela féltékeny, dilinyós húga halálra gázolta a nézők kedvencét, Bobbyt Ewingot.
Kétszer ütötték arcon a nézőket
Világszerte 300 millióan látták, ahogy a színészek Bobby halálos ágya körül állítólag valóban megkönnyezték kollégájuk búcsúját, Patrick Duffyt ugyanis az egész stáb nagyon kedvelte, különösen a Jockeyt megformáló Larry Hagmannel voltak szoros barátságban.
Noha a magyar médiában több helyen megjelent már, hogy Bobbyt azért írták ki a sorozatból, mert Duffy nem tudta feldolgozni szülei erőszakos halálát, ez tévedés. Duffy szüleit tényleg meggyilkolták egy rablótámadásban, ám ez 1986. novemberében történt, másfél évvel azután, hogy a színész kiszállt a sorozatból. Duffy valójában azért távozott, mert lejárt a hétéves szerződése, és úgy érezte, a Dallas népszerűsége megfelelő ugródeszka lesz számára, hogy az igazi filmsztárok szférájába emelkedjen. „Ez nem történt meg, tipikus Patrick Duffy-féle rossz üzleti döntés volt” – nyilatkozta önkritikusan 2014-ben a Huffington Postnak.
És amíg Hollywood nem igazán volt kíváncsi Patrick Duffyra, úgy a tévénézők jelentős része sem volt kíváncsi a Bobby nélküli Dallasra. Ahogy a sorozat egyik vezető írója, David Paulsen megfogalmazta, Jockey és Bobby viszálykodása egyfajta Káin-Ábel történetet vitt a képernyőre, Ábel hiányával pedig az egész addigi központi narratíva eltűnt a sztoriból. A Bobby nélküli Dallas a lista éléről egyenesen a hetedik helyre zuhant a nézettségi rangsorban, olyan része is akadt, amit még mérni sem tudtak, olyan kevés néző kapcsolt rá.
Az összefüggés egyértelmű volt, így aztán sorozat producere, Leonard Katzman a következő évben megkérte Duffyt, térjen vissza a sorozatba, a színész pedig ráállt a dologra, és hogy mégsem annyira rossz az üzleti érzéke, azt bizonyítja, hogy a korábbi 45 ezer dolláros gázsiját 75 ezerre tornázta fel epizódonként.
A visszatérés az amerikai nézőket sem érte teljesen váratlanul, hiszen az alkotók bejelentették Duffy újbóli leszerződtetését, a találgatások azonban inkább egy titokban felnőtt ikertestvér vagy egy gonosz hasonmás-imposztor feltűnéséről szóltak. Bobby halálát ugyanis úgy rendezték meg, hogy azt ne lehessen visszacsinálni, nem úgy, mint a sorozat korábbi repülő- és helikopterbalesetei esetében, ahol a holttestek nem kerültek elő, és az írók alaposan ki is használták az ebben rejlő lehetőségeket. Katzman azonban úgy gondolta, a nézők magát a szeretett Bobbyt akarják visszakapni, ezért egy hihetetlenül pofátlan megoldást választva egyszerűen megnyomta a reset gombot: Pamela a nyolcadik szezon legvégén egyszer csak felébred az ágyában, mintha az előző 31 epizód csak egy rossz és rettentő részletes álom lett volna, a fürdőszobában pedig ott találja a tusoló Bobbyt.
Kétségkívül ez volt a legnagyobb hatású zuhanyzós jelenet volt a Psycho óta, Katzman azonban hiába áldozott fel egy komplett évadot azért, hogy kiszolgálja az elvárásokat: a rajongók egy része kifejezetten felháborodott a gagyi húzáson, míg mások csupán csalódottságuknak adtak hangot.
1986-ból visszanézve egészen viccesnek tűnt, hogy a sorozat kezdetén még azon lamentáltak a kritikusok, hogy a Dallas megcsúfolja az elemi logikát azzal, hogy egy dúsgazdag család minden tagja egy fedél alatt él, amikor saját házuk is lehetne. Idővel aztán egyre valószerűtlenebb csavarok következtek, a halottnak hitt Dusty Farlow szintén előkerült, aztán a véglegesnek diagnosztizált rokkantsága és a impotenciája is tovatűnt, majd Mark Graysonról derült ki, hogy csak megrendezte a saját halálát, hogy aztán félig-meddig kigyógyuljon gyógyíthatatlan betegségéből – igaz, Bobby feltámadása aztán annullálta Mark feltámadását, ha tudják követni. A rajongók sokáig vették a kanyarokat, ezt a szemérmetlen fordulatot azonban már nem sikerült lenyomni a torkukon: az „ébredés” kitörölt egy évnyi folytonosságot, hosszan építgetett kapcsolatok (Jockey-Samantha, Ray-Donna) mérgesedtek hirtelen vissza, megszokott szereplők tűntek el egyik pillanatról a másikra, mindez pedig porig rombolta a nézők illúzióját. Ráadásul Bobby visszatérését is mintha összecsapták volna az alkotók: nem vették a fáradságot például arra, hogy Principal frizuráját újra olyan rövidre vágják, amilyen Bobby halálakor volt, és egyáltalán nem aknázták a ki a visszatérésben rejlő drámai feszültséget sem, minden előkészítés nélkül mindössze harminc másodpercig tartott az egész.
A nézők tehát visszakapták Bobbyt, aki még további öt évadot lehúzott a sorozatban, a Dallas azonban sosem volt már képes visszahódítani a trónt a Dinasztia című szappanoperától.
A világsikerű tévéműsor, amiről csak olvashattak a magyarok
A hanyatlás évei azonban mit sem változtatnak azon, hogy a Dallas a valaha volt egyik legsikeresebb tévésorozat: 14 évadot és 357 epizódot élt meg, 67 nyelven szinkronizálták és több mint 90 országban tűzték műsorra. Ceaușescu Romániájában például kevéssel az amerikai bemutató után, már 1979-től vetíteni kezdték, igaz, cenzúrázott változatban. A műsor hatása az egész világon rendkívüli volt: Dél-Afrikában korábban zártak be az üzletek, hogy a személyzet nézhesse az adást, Bonnban a városi színház Dallas balettet mutatott be, Törökországban parlamenti vitának vetettek véget, hogy a képviselők, hazaérjenek a már említett, Jockey lelövését követő részre.
Bár a Magyar Televízió makacsul ellenállt, a Dallas híre hozzánk is elért, már a nyolcvanas évek elején is többször foglalkoztak vele a magyar újságok, hol tárgyilagosan beszámolva a népszerűségről, hol a szocialista erkölcs magaslatából pirongatva azt.
„A Dallas-sorozat kábítószerként hat. Minél többet kapnak belőle, annál inkább kívánják” – írta ’81-ben a Magyarország című hetilap.
A show-nak szereplői – nyilatkozzanak bár józanul vagy whiskygőzben – ugyanezt a szélsőséges individualizmust visszhangozzák, jogot formálván hazugságra és csalásra, zsarolásra, vérfertőzésre és gyilkosságra. (…) Megjegyzendő, e sorozat alkotói maguk is fütyülni látszottak azokra, akik alulmaradtak Dallasban. A nézők sosem tudják meg, hogy van egy másik Dallas is karnyújtásnyira az olajbárók villáitól és a helikopter-leszállóhelyes luxusranchoktól. Én magam ottjártamkor csak egy hét után fedeztem fel Dél-Dallast és Nyugat-Dallast. A festetlen viskók negyedeire bűz telepszik, és a közeli ragyogó sugárutakat monumentális autótemetők szegélyezik. A Mexicana Road kalyibái sok évtizedesek, s a reménytelenség, a sivárság jelei szinte minden lépésnél szembeötlenek
– rántotta le a leplet az igazi Dallasról a Népszabadság tudósítója ’82-ben, míg más lapok olykor „petróleumtársaságot” vagy „az Ewingsok”-at emlegetve igyekeztek ismertetni a sikersorozatot.
Hogy a magyar bemutatóra miért kellett 1990 végéig várni, az nem teljesen világos, bár megjelent itt-ott az a magyarázat, hogy a Dallas még a fellazuló szocializmus éveiben is túlságosan propagálta a kapitalista életmódot. Ami azt illeti, a Dallas által közvetített világszemlélet kezdetben olykor Nyugaton is kiverte a biztosítékot. „Amikor a Dallast vetíteni kezdték Németországban, úgy tűnt, köztársaságunk erkölcseit komoly veszély fenyegeti” – idézte fel a múltat a Spiegel a sorozat ’91-es befejezésekor. „Még a legmagasabb hivatalok és a legemelkedettebb szellemek is bekapcsolódtak a vitába. Egy parlamenti népképviselő vehemensen kirohant »a nézők hülyítése« ellen, azt követelte: azonnal vegyék le a sorozatot a műsorról. (…) És komoly tudósok igényes tanulmányokban fejtegették a kérdést: vajon a Dallas valóban elbutítja-e az embereket?”
A Dallas a gátlástalan fogyasztást világi vallássá emelte. Bemutatta a nézőknek a kapzsi 80-as éveket. A darab azt tanította, hogy egy indiszkréciót a karrier egyik lépcsőfokává lehet tenni
– írta a Newsweek, a francia kulturális miniszter, Jack Lang pedig egy 1982-es ENSZ-tanácskozáson fakadt ki „pénzügyi és intellektuális imperializmus ellen, amely a tudatot, a gondolkodásmódot, az életvitelt kebelezi be”, állítólag elsősorban a Dallasra utalva.
A rendszerváltás után is le akarták állítani
Kovács Mari, a Dallas magyar szerkesztője tíz évig próbálta rávenni az MTV vezetését a sorozat megvásárlására, és amikor végre sikerült, az új tévéelnökök, vezetőségek is időről időre le akarták állítani a vetítését. „Belekötöttek a kultúrszínvonalba – kemény harc folyt a sorozatért, hogy egyáltalán befejeződhessen. A közönség viszont követelte. Nemcsak a televíziónak, de az újságokhoz, főleg az RTV újsághoz ment rengeteg levél” – nyilatkozta Kovács a Magyar Narancsnak.
Hiába telt el olyan sok idő, a végre műsorra tűzött Dallas a kilencvenes években is ugyanolyan delejes hatással volt a magyarokra, mint 1978-ban az amerikai nézőkre. A sorozatból egycsapásra popkulturális viszonyítási pont lett, olyan bizarr megnyilvánulásokkal, mint a Tasnádi Péter által az olajavállalkozók báljának mintájára szervezett Dallas-bál. Egy alkalommal maga Demszky Gábor főpolgármester indította útnak a sorozat magyar szinkronszínészeit, akik szponzori összefogás eredményeképpen utazhattak el Dallasba, sőt a telefonos népharag hatására még Knézy Jenő is korrigált, és „Íving” helyett elkezdte helyesen ejteni a Patrick Ewing kosaras nevét a Sportvarázs című műsorban.
Aki nem bírt Bobby nélkül élni
„A kávé Completa nélkül olyan, mint a Dallas Bobby nélkül” – hangzott az akkoriban orrba-szájba sugárzott reklám, pontosan huszonöt évvel ezelőtt pedig végül a magyar nézőknek is meg kellett tapasztalniuk, milyen is a Dallas Bobby nélkül.
Bár internet még nem volt, természetesen sokan hallottak már róla, hogy Bobby fel fog támadni, már csak azért is, mert a sorozatot az itthon is fogható PRO7 is adta, jóval előrébb járva a történetben. Bobby halálakor az újságok azonban mintha bizonytalanok lettek volna abban, hogy mennyire közismert ez a nyolcéves információ, ezért a többségük a szellemeskedő utalgatás taktikáját választotta.
„Én azonban mégis azt hiszem, van még remény, zokogó embertársaim. Bobby talán nem halt meg, csak alszik. (…) Nem csodálkoznék, ha Bobby a tetszhalál állapotában leledzene. Ez a halál tetszene a nézőknek, akik egyébként Isaura kínszenvedése óta nem bőgték ki olyan jól magukat, mint most.”
Az imádnivaló Bobby egy időre elhalálozott. Vigasztalja a nézőket az a tudat, hogy találkozunk. Nem a túlvilágon, merthogy ott nem érvényesek a Ewing-igazságok
– írták a cikk elején már idézett Új Magyarország, illetve Magyar Nemzet szerzői.
A Vasárnapi Hírek összeállítása ugyanakkor arra mutatott rá, hogy a nézők java része kevésbé volt jól értesült, az újság szerint „a fél ország ünnepét rontották el” azzal, hogy augusztus 20-a elé időzítették az epizódot, melynek tragikus eseménye „milliókat sokkolt”. A lap találomra fel is hívott néhány embert a telefonkönyvből, és mindegyiknek volt véleménye az ügyről.
„Az utasok péntek éjjel csak róla beszéltek. Utoljára Antall Józsefet emlegették ennyien” – állította például Károlyi András taxisofőr. Helvéczy Béla körzeti orvost egy idős páciense hívta fel Bobby haláltusája közben, hogy tudna-e segíteni rajta. „Viccre gondoltam, mondtam, nem lehet, mert nincs betegkártyája. Azt felelte, majd ő fizeti a költségeket.”
A Piramisból ismert, világlátott Som Lajos azonban itt is jelezte, hogy felesleges annyira nekikeseredni: „Én Amerikában láttam a teljes sorozatot. Hadd óvjam hát a magyar nézőket a szomorúságtól, még nem kell koszorúkra költeni”.
Kilenc nappal Bobby halála után a Vasárnapi Hírek ennél is direktebben előrevetítette a későbbieket, amikor a Patrick Duffyt szinkronizáló Csankó Zoltánnak nekiszegezte a kérdést, hogy „miképpen és főleg mikor támad fel Bobby?”, amire a színész azt felelte, hogy nem tudja pontosan, ő is több verziót hallott már.
Szeptember elsején aztán egy egészen más hangulatú írás jelent meg a Népszabadságban „Bobby nem halt meg igazán!” címmel, megerősítve azt a többfelé keringő információt, hogy egy idős magyar nő a sorozatbeli események miatt vetett véget az életének.
Megesett már miatta az első öngyilkosság is. Nem verték nagydobra a dolgot, mert van abban valami mélységesen szomorú, ha egy hetven-egynéhány éves magyar asszony olyasmit ír a búcsúlevelében, hogy eddig is csak a Dallas-sorozatért volt érdemes még élnie, ezen belül is Bobbyért, akit a saját igazi fiánál is jobban szeretett, mert míg az ugyan rá nem nyitotta az ajtót, Bobbyval legalább hetenként találkozhatott. Most, hogy Bobby sincs többé, ő sem akar tovább élni
– írta a napilap, amely a további tragikus események megelőzésére osztotta meg „nem hivatalos forrásból” nyert információját Bobby visszatéréséről.
Ibolya néni rendet tesz a fejekben
Az igazi országos spoilert azonban Friderikusz Sándor követte el októberben, aki showműsorában saját házmesterét, Ibolya nénit utaztatta ki Hollywoodba, hogy magánál Patrick Duffynál érdeklődjék Bobby állítólagos feltámadásáról.
Mivel a Friderikusz Show-t legalább annyian nézték, mint a Dallast, innentől fogva tényleg az egész ország értesülhetett a várható fejleményekről. Így aztán már nem vert igazán nagy hullámokat, amikor 1995. március 24-én végre a magyar tévében is megtörtént az Amerikát annak idején úgy kiakasztó visszatérés.
„Éppen ideje volt. Mindenki erre várt, hiszen sokan hallottak arról, hogy előkerül valahogyan. Csak a kivitelezést, a megoldást nem ismertük. Samanthát nagyon sajnálom, mert most újra alkoholistát játszik, pedig az utolsó részekben nagyon szerettem. Mégis örülök, hogy újra láthatjuk Bobbyt, Jockey pedig ismét az utálatos arcát mutathatja, ahogy már megszoktuk” – idézte a Népszava körkérdésében Sztánik Judit női szabót.
Csehországban azonban jobban őrizték a titkot, pedig ott még a magyar bemutatónál is tovább kellett várni a sorozatra, és csak 1996 márciusában került sor a feltámadásra. A csehek mindenkinél jobban a bolondultak a Dallasért, a nézettség elérte a rekordmagas 90 százalékot, Bobby feltűnése a zuhanyzóban azonban elszabadította az indulatokat, a nézők heves tiltakozásokkal kezdték ostromolni a Nova televíziót.
Kegyeletsértés, disznóság, amit Bobbyval meg velünk is művelnek, maguk úgy ugrálnak a történet vetítésében, mint egy megkergült kecske!
– hangzott az egyik, az általános véleményt is jól sommázó kirohanás a csatorna üzenetrögzítőjén.
Képek: AFP
