Csányi Vilmost elgondolkodtatta, hogy az ember őse a vízimajom

Csányi Vilmos: Majmok a vízben

Általános véleménye az evolúció kutatóinak, hogy az evolúció „barkácsol”: ha megvizsgáljuk egy-egy faj evolúciós kialakulásának folyamatát, nem fedezhetjük fel benne valamiféle tervezés vagy célszerű szerkesztés közreműködését, hanem csak azt, hogy az újítások, változások mindig a már meglévő szerkezetek kisebb-nagyobb módosításai. Jól ismert például, hogy a delfin és a cápa uszonya kívülről szemlélve nagyon hasonló, mindkettő a vízben történő gyors haladást szolgálja. A cápauszony nagyon ősi szerkezet, minden halnak hasonló szolgálja a mozgását. A delfinekről viszont tudjuk, hogy őseik medveszerű állatok voltak úgy 30-40 millió évvel ezelőtt. Környezeti változások a tengerbe szoktatták őket, és a gyors haladást nekik is az uszonyaik szolgáltatják, de ezeknek az uszonyoknak egészen más a belső szerkezete, mint a cápauszonyoké – például pontosan felismerhetőek bennük az emlősláb csontjai, igaz, eléggé elkorcsosult formában. Tehát „barkácsolás” történt, ez a tengerben viszonylag új állat az evolúciója során nem kapott az ott megszokott halúszókból néhányat, hanem emlősvégtagjait nyújtotta, lapította, alakította az evolúció, amíg céljuknak tökéletesen meg nem feleltek. Az evolúció mindig a már meglévő szerkezeteket alakítja az új környezetben történő megmaradás érdekében. Ez többnyire sikerül; ha nem, az adott faj kipusztul.

Az efféle „barkácsolás” a legtöbb faj fejlődésében kimutatható, és természetesen az ember sem kivétel. Jó néhány millió évvel ezelőtt őseink nagyobb testű, a fák ágai között gyorsan mozgó, de a talajon is akcióképes emberszabású majmok voltak. Utálták például a vizet, annyira, hogy legközelebbi rokonunk, a csimpánz, állatkertekben elkeríthető egy akárcsak fél méter mély vizesárokkal a látogatóktól, mert a világért se gázolna a vízbe, pedig szívesen elhagyná a szűkös körletét. Az ember viszont imádja a vizet, és ezt nemcsak a sok strand, úszómedence bizonyítja, hanem az is, hogy ha néhány hónapos babákat vízbe tesznek, nem fulladnak meg, ha víz alá kerülnek, mert nem próbálnak ott levegőt venni, merülési reflexük van, és duci, sok zsírszövetet tartalmazó, kis fajsúlyú testük segíti őket a vízen történő fennmaradásban. Ha rendszeresen úsztatják őket, hamarabb megtanulnak úszni, mint járni, és merülési reflexük egy életre megmarad. Miért van szüksége egy emberszabású majomfélének erre a képességre?

A szavannákon élő állatok rendkívül takarékosan bánnak a vízzel, keveset párologtatnak el belőle, ritkán isznak, és sokáig nem lesznek szomjasak. Az ember, ha a szavannán szaladgál, dől belőle az izzadtság, és hogy testét hűtse, gyakran és sokat kell innia.

A majmoknak sokkal kevesebb izzadságmirigyük van, és tartósan nem is képesek akkora erőfeszítésre, mint az ember, mert gyorsan felmelegednek, bár hamar le is hűlnek, mert testük nem zsíros. A majmok testén ismeretlen az a finom hájréteg, ami az ember bőre alatt van. Ez ugyan akadályozza a kimelegedett test gyors lehűtését, viszont nagyon hasznos, ha sokáig úszkál valaki a vízben.

Majom őseink az erdők védelmében éltek, a fák ágai között találtak menedéket. Az archeológusok meglepetésére már a nagyon ősi emberi táborozások helyét is rendszerint valamilyen vízparton találták meg. Ez elképesztő, az állatok inni járnak a vízpartokra, de a növényevőknek eszébe sem jutna ott sokáig időzni, mert a ragadozók is oda járnak.

Igazi szavannalakó az ilyen?

Az evolúciókutatók minden effajta problémára ügyes kis teóriákkal válaszolnak. Az emberi evolúció szavannateóriája is ilyen. Ritkultak az erdők, az ember lemászott a fákról, és szaladgálni kezdett a szavannán. Azért van olyan sok izzadságmirigye, hogy az segítse a test hűtését. A hájréteg meg azért alakult ki, mert éjszaka a szavanna lehűl, és hideg van.

A teóriák ügyes kis mesék, amelyeket nehéz bizonyítani, éppen az evolúció „barkácsoló” jellege miatt. Nem a ráció, a tervezés adja legtöbbször a magyarázatot, hanem a környezetváltozások pontos ismerete és persze a „barkácsolás” pontos története.

Egyszer egy kiváló tengeriemlős-kutató, Sir Alister Hardy, népszerű előadást tartott a tengeri emlősökről a BBC rádióban, és talán csak csattanós poénként a végén megemlítette, hogy a vízi emlősöknek sok, 30-40 tulajdonsága is kimutatható az embernél. Lehet, hogy az embernek is volt egy tengeri korszaka?

A kollégák derültek a jó viccen, és egyáltalán nem vették komolyan. De akadt egy jól felkészült tudományos újságíró, Elaine Morgan, akinek ez az ötlet nagyon megtetszett, érdekelni kezdték a részletek, Hardyval is sokat beszélgetett, és elindította útjára a „vízimajom” hipotézist, amelyet ebben a könyvben részletesen olvashatnak.

Nagyon izgalmas hipotézis, és éppen az evolúció „barkácsoló” jellegére épít. Geológiai változások miatt néhány majom ősünk tengeri szigetekre szorult, ahol a régi módon nem lehetett élni, de ott volt a tengerpart a tenger gyümölcseivel – aki hozzászokik, jól megélhet belőle. Őseink hozzászoktak, és a szűk terület talán az együttműködést és a közösségek kialakulását is elősegítette. Egy-két millió év múlva a szigetek újra csatlakoztak az afrikai kontinenshez, és ott megjelent ősünk teljesen új tulajdonságokkal, például merülési reflexszel, vékony hájréteggel a bőr alatt, sok izzadságmiriggyel, hogy a felesleges lenyelt sót a szervezetből eltávolíthassa, és persze mindenek előtt a nagy vízimádattal, ami alaposan meglepte a régen ott lakókat, és persze jelentős evolúciós előnyhöz juttatta ősünket.

Tömören ez az elmélet. Morgan részletesen kidolgozta, és nagyon sok független adat támogatja – például a tenger szintjének emelkedése és süllyedése a kelet-afrikai hátságon valóban megtörtént.

A tudományos élet művelői nem szeretik, ha más területeken dolgozók fabrikálnak nekik elméleteket, különösen nem, ha az illető ráadásul egy újságíró. Morgan vízimajom-elméletét ezért még nem fogadta be a hagyományos evolúciós tudomány, de évtizedek alatt megfigyelhető térhódítása – ma már a tisztességes evolúciós könyvek megemlítik mint különlegességet. Én is azt gondolom, hogy idővel teljes joggal felváltja majd a szavannaelméletet.

Elain Morgan: A vízimajom elmélet

Joshua Könyvek, 2017

Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu