Van bármi fejlemény a karambol ügyében?
Ahogy korábban írtam, ha bármilyen fejlemény van, ami kommunikálható kifelé, az ott lesz a Facebook-oldalamon. Mást most nem szeretnék erről mondani.
Jó, akkor beszéljünk az új lemezről. A borítón egy mező közepén pózolsz. Ez ugyanaz a mező, amiben a Bandi a hegyről borítóján is ugráltál?
Nem. A régi képek Orfűn készültek, az akkori házunk fölött, a mostaniak pedig Szentendre környékén. Kézenfekvő volt, hiszen most itt lakunk leginkább. A párhuzam nem teljesen szándékos, ezek általában inkább kényelmi szempontok. Bolega Niki fotóssal ötleteltünk a helyszínről, és mondtam neki, hogy itt a környékünkön jó kis dombok vannak. Az volt a cél, hogy egy viszonylag letisztult, semleges helyszínt találjunk, de mégse műtermi fotók készüljenek.
A két mező mindenesetre hasonlít, te viszont nagyot változtál. Bandi még féktelenül viháncolt, míg most egy komoly Lovasi Andrást látunk közelíteni, elegáns kabátban…
Decens.
Tényleg, ez a jó szó. Szóval decens kabátban. Mennyi ebben az irónia?
Kispál azt mondta, mikor meglátta a borítót: „Figyelj, ez borzasztó. Úgy jössz itt, mint egy cowboy.” Mondjuk nem értem, mi abban a borzasztó. Persze én is indiánpárti vagyok, de azért a cowboyok is elég jól tudnak jönni a filmekben. Az egész mögött nem állt nagy tervezés, a kabát egy színházi kellék, amit akkoriban hordogattam. A két kép között nyilván annyi a különbség, amennyit változott a zenekari tevékenységem is az elmúlt évtizedekben.
Nézegetek régebbi fotókat, és meglepődve látom, hogy gyakorlatilag utcai ruhában léptünk fel. Mintha most fognám magam és ebben a pólóban mennék fel a színpadra. De ennek nem is volt különösebb jelentősége, nem volt még komoly fénytechnika sehol. Sokáig nem is értettem, miért lépnek föl egyesek fekete, fehér, egyszínű ruhákban, mint a komolyzenészek. Aztán valamikor a kétezres évek közepén megkért minket egy fénytechnikus: megtennénk-e esetleg, hogy nem ilyen szedett-vedett ruhákban lépünk föl, mert úgy nézünk ki, mint egy eltévedt parasztcsürhe. Ő javasolta, hogy mindenki a fekete, a fehér és a szürke valamilyen árnyalatát hordja, mert úgy a fényeket is tudná rendesen használni. Akkor döbbentünk rá, hogy tényleg, most már ez is számít. Hogy, hogy néz ki a színpad, hogy a közönség nem csak hall, hanem néz is, jó esetben a színpadot. Például az Arénás koncerteknél Lévai Balázs felkérte egy stylist ismerősét is, hogy nézzen ránk és kicsit segítsen. Na ezen még 10 éve is jót röhögtünk volna.
Ez a profizmus kérdése, de egy stylist nyilván a laza imidzset is ugyanilyen profin meg tudja csinálni. A döntést ti hozzátok. Az utóbbi években sok szó esett arról, hogy Lovasi elkezdte nagyon komolyan venni magát. Arra vagyok kíváncsi, hogy ezt mennyire érzed igaznak?
Inkább úgy mondanám, hogy sokkal kevésbé szórakoztat a saját magam vicceskedése. A közeg, amiben akkor voltam, nagyon más, mint az, amiben most vagyok. Akkor éppen vége volt a 90-es éveknek, most meg éppen vége van a 2010-es éveknek, közben eltelt 18 év. Az a lemez azért íródott, mert úgy éreztem, hogy picit irányt téveszt a zenekar és én magam is. Vissza akartam térni a gyökerekhez. Addig nagyon tudatosan nem írtam kész dalokat, általában azokat az ötleteket menedzseltem végig, amit a többiek hoztak.
Elkezdtem dalokat írni, de a zenekar nem nagyon tudott mit kezdeni azzal, hogy kész dalokat kell meghangszerelnie. Nem így dolgoztunk előtte soha. Akkor jött be a számítógép az életembe. Addig csak azt láttam, hogy aki elkezd számítógépen dolgozni, az mind nagyon ideges lesz, és ha épp nem a vírusoktól retteg, akkor attól, hogy nem tudja kicsomagolni a fájlt, vagy hogy a gépek nem kompatibilisek egymással. 2001-ben mégis vettem magamnak egy személyi számítógépet, ami nagy lökést adott, mert otthon földemózhattam a dalokat, aztán mentünk a stúdióba, ahol a többiek feljátszották a saját részeiket. A Bandi a hegyről sorsa ennek ellenére elég mostohán alakult. Két-három dala ugyan belesimult a Kispál csendesülős műsorába, de az a lemez tulajdonképpen nem nagyon lett játszva. Volt egy kudarcos bemutató koncert, aztán jöttek a nehézségek, hogy illesszük be, én meg mondtam, hogy hagyjuk a francba.
Tartasz tőle, hogy ez megismétlődik?
Bizonyos értelemben minden megismétlődik, de abban a formában biztos nem fog. De ha azt nézzük, hogy volt ez a közlekedési baleset a főpróba napján, akkor lehet, hogy a sors most ezt a formát választotta, hogy próbára tegyen, nem tudom… Szóval anno a Bandi a hegyről bemutatóját a frissen megnyílt Millenárison tartottuk, felvette a tévé, egészen borzalmas koncert volt. A mai napig kínzó, visszatérő emlék. A hangmérnökünk a delay rendszert rosszul rakta össze, és egyszerűen elviselhetetlen volt a hangzás. Emlékszem a Ficsku Pál néven író kolléga a koncert egy pontján bekiabált: „Bandi, nem értjük, mit mondsz!”
„Van egy szabály a popzenében és a művészeti életben, csak sajnos kevesen ismerik. Most tehát elárulom: megsértődni nem ér” – mondtad pár éve egy interjúban. Nem szegted meg ezt a szabályt azzal, hogy nemrég nyilvánosan kikeltél egy negatív kritika kapcsán a Facebook-oldaladon?
Valóban nem szokásos és talán nem is illendő, hogy a zenész egy nyilvános felületen reagál egy róla szóló kritikára. Tiszteletben tartom mindenki véleményét, nem is az érdemi részével vitatkozom, bár az nem volt sok neki. Az a tendencia háborít fel, hogy Magyarországon a kultúra ezen szegmensével foglalkozó kritika csak akkor kerülhet egy nagy látogatottságú online portál főoldalára, ha klikkvadász cím szerepel benne. Persze az sem árt, ha a cikk negatív, de ez mellékszál. A hatásvadász címszerkesztés viszont végtelenül idegesít. Most úgy látszik, az volt a legkézenfekvőbb, ha egy mondatban együtt szerepel Lovasi meg az Ákos. Ennél már csak az szólna nagyobbat, ha lenne egy közös dalunk, nem?
Nem az fájt, hogy valaki nem szerette az albumot, és még Ákoshoz is hasonlított?
Hogy mi fáj, az nyilván nem tartozik a nyilvánosságra. Ha viszont viszonylag szemét módon karaktergyilkolnak, akkor legalább a módszer ellen hadd tiltakozzon az ember, nem? Amúgy a posztban is írtam, hogy a cikknek bizonyos értelemben örülni kell, egy csomó véleményt felszabadított, nagyon sokan a cikk hatására hallgatták meg a lemezt. Olyanoktól is kaptam nagyon pozitív visszajelzéseket, akikről fogalmam sem volt, hogy figyelemmel kísérik, hogy mit csinálok. Sőt, ha jobban belegondolok az Ágy asztal tévé című Kispál-lemez óta nem kaptam ennyi közvetlen pozitív visszajelzést, a lemez is jól fogy, és végülis – bár a baleset eléggé odavágott – a vígszínházas bemutatók is jól sikerültek. Tele is volt mindkettő, meg szerették is.
Akkor végülis jó reklám volt.
Ilyen értelemben igen. Első mentorunk, Nagy Feró már rég megmondta: „Mindegy mit, csak írjanak!”. Ez az egész kérdés megint oda vezet, hogy mennyire megváltozott a 90-es évek óta a popzene tálalása és úgy általában a kommunikáció.
Valószínűleg én valami olyasmiben szocializálódtam, ami mostanra érvényét vesztette.
Mi változott meg leginkább?
Mondok egy példát. A múltkor beszélgettünk erről egy barátommal, aki régebben újságíró volt. Azon agyaltunk, hogyan lehetne Szesztay Dávid lemezéből még valamit kisajtolni, hogy több emberhez jusson el. A barátom mesélte, hogy például ő a Quimbyt is a Kispál előzenekaraként hallotta először annak idején. Sokszor oda sem figyelt, de azért fél füllel hallgatta őket a kocsmában, és a jókat megjegyezte. Mondta, hogy volt egy-két baromi jó zenekar. Én meg azt válaszoltam, hogy igen, pontosan egy-kettő volt, és ezek be is futottak egy bizonyos szintig. Akkoriban ugyanis még önerőből, komoly médiatámogatás nélkül, vagy akár ellenszélben is fel lehetett nőni valameddig. A zenekar híre a horizontális információs csatornákon terjedt, amik főleg oktatási intézmények körül szerveződtek. Volt egy belátható út, amin lehetett előre lépkedni.
Ez megszűnt?
Teljes mértékben. Nyilván nincs nagy rálátásom arra a generációra, amelyik épp most találja meg a hőseit, de van pár ember, akit ismerek közülük, sokszor pont a közös kedvencek okán, és mind azt mesélik, hogy milyen egyedül vannak az ízlésükkel. A kisebbik lányom is azt mondta, hogy milyen felszabadító élmény volt Londonban a kedvenc zenekarát látni és együtt énekelni végig a tömeggel a szövegeket, itthon meg mindenki néz rá mint egy ufóra, ha szóba kerül, miket hallgat…
2010-re ez már csak Budapesten érvényesült, mára pedig itt is kritikusan vékonyra olvadt ez a réteg. Szóval most nekiállni, és valami önálló új dologgal előjönni ebben az ultrakonzervatív közegben… Hát, le a kalappal az előtt, akinek sikerül! Persze van olyan szegmens, ami most is pörög. Itt van ez a magyar hiphop vonal, de én azzal sok mindent nem tudok mit kezdeni, inkább kínosnak gondolom a többségét.
Hallasz ma olyan mai magyar zenét, ami lázba hoz?
Például a Szesztay Dávid anyagában abszolút hallom ezt, hogy haza beszéljek. Persze a probléma nemcsak nálunk van. Az egész világon válságban van az a fajta underground zene, amiben nem kell mindent úgy csinálni, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Rengeteg jó hang van, de az egész műfaj óhatatlanul sodródik egy olyan marginalitás felé, amibe a jazz szorult a 40-es évek bebop-őrületétől mostanra. A világzene még gyorsabban járta be ezt az utat: a kétezres évek elején egy virágzó, izgalmas színtér volt, mára pedig beállt egy szubkulturális tényezőnek. Valószínűleg ez vár az undergroundra is. Meg úgy általában mindenre, ami túlmutat a mainstream pop patikamérlegen kimért slágerein. Egy biztos: az a fajta sokszínűség szertefoszlott, amiről a kétezres évek elején azt hittük, hogy az internet megadhatja a popzenének. Ennek vége. Még a brit pop is soha nem látott válságba került, ott is csak az tud labdába rúgni, aki az amerikai recept szerint dolgozik.
Ha már a zenei receptekről van szó: az említett Facebook-vitában felmerült, hogy vajon mitől válik valaki giccsessé vagy modorossá. Szerinted mitől?
Szerintem a popzene alapvető eleme a közhely és a giccs. Zenei értelemben másra se épül, csak közhelyes, bevett fordulatokra. Csak éppen lehet ügyesen, ízléssel használni, és lehet bután, szájbarágva. Meg ott van az ihlet, indíttatás. Lehet az Eurovizióra versenydalt írni, meg elmondani szépen azt, ami tényleg nyomja a szívedet. Ugyanabból a három akkordból. Tulajdonképpen ez az egyik legszebb dolog az egészben.
Ezt a közhelyességet magadra is igaznak tartod?
Nem nagyon ismerek olyan magyar előadót, akinek a sajátos előadói attitűdje ne válna pillanatok alatt modorossá, ha kellően negatív szemüvegen át nézem. A popzenében az előadói attitűdök védjegyként működnek. Ha akkora zseni lennék, ez sosem csúszna át modorosságba. De nem vagyok.
Kiskapuk sincsenek? A te egyik védjegyed az állandó önirónia volt, amivel a saját pózaiból is viccet csinálhat az ember. Ez nem védi ki a modorosságot?
Az önirónia nem nagy szám egy olyan korban, amikor a fake news általánossá vált, amikor a politika és a kultúra is állandóan önmaga paródiájával kacérkodik. Nyilván csinálom, mert kell a mentális egészségemhez, de nem csodafegyver. Inkább az jut eszembe amit egy régi barátom mondott az album kapcsán. Hogy ez most teljesen más, mint az eddigi dolgaim.
Pont olyan, mint egy szólólemez. Jóval meztelenebb, mint bármi, amit eddig csináltam. Minden értelemben. És ne felejtsük el a popzene hangzások alapján kategorizálódik (elektro, metál stb.), én is egy bizonyos hangzáshoz kapcsolódtam az emberek fejében, és ezt próbáltam nagyon tudatosan meghaladni, és egy a dalokra koncentráló tiszta hangzást kerestem ehhez az albumhoz, ami merőben más, mint amit eddig csináltam, de önazonos. Sőt, pontosabb leképezése a szerzői szándékaimnak, mint az eddigi dolgaim.
Hogyhogy ilyen rövid lett?
Több dal is lemaradt róla, mert nem illettek a koncepcióba, vagy nem fejeztem be őket. Túl azon, hogy ez a lemez egy kicsit tudatosabban készült, mint a Bandi a hegyről, azért nincs agyongondolva. A szobában régóta érlelődött az anyag, de a stúdióban alig egy hetet töltöttünk. Ez még magyar viszonylatban is rövid időszak. Egyébként is szeretem a rövid lemezeket. Azt figyeltem meg, hogy akkor csinálok hosszú lemezeket , amikor bizonytalan vagyok az egészet illetően, még ezt is felrakom, ezt is, és abba bízok, hogy a mennyiség egy idő után átcsap minőségbe. Nem szokott átcsapni. Itt most nem volt ilyen, elég sok dal lemaradt.
Szerepel rajta istenes dal is, ennek a témának nagy hagyománya van a magyar költészetben…
Például Ákos!
Természetesen, de még nála sem találkoztam azzal a különös képpel, hogy az ölében ringatva altatja Istent, mint te a Csak mi ketten című dalban. Ez milyen élményen alapszik?
Vannak felmérések, hogy a magyar társadalom kb. tíz százaléka jár rendesen templomba, harminc százalék mondja magáról, hogy vallásos, tíz százalék pedig ateista. A kettő között pedig van ötven százalék, aki azt mondja, hogy van benne valami. Ha rákos lesz, próbál imádkozni, ha megkérdezik tőle, van-e Isten, rávágja, hogy persze, de nem akar igazán sokat kínlódni ezzel is a hétköznapokban. Fontos helyzetekben persze előkerül az Istenük, de hétköznap pihen.
Valahol olvastam, hogy a moralizáló Isten megjelenése akkor várható, ha egy társadalom olyan szervezettségi fokot ér el, hogy a tagok már nem képesek ellenőrizni egymást. Ezért fellőnek maguk helyett egy ellenőrt az égbe, hogy az tartsa kézben a dolgokat. Ezek szerint van isteni evolúció is. Az ateisták azt mondják, hogy ez egy mankó, ők el is dobják, csak persze pár kanyarral újra legyártják maguknak azt, amire támaszkodhatnak, más (például én), meg azt mondja, hogy ez olyan logikai paradoxon, mint az, hogy a párhuzamosok a végtelenben találkoznak. Szóval ez az altatós kép is egy ilyen paradoxon. Van az alvó Isten, aki megálmodja az embert, aki meg altatja tovább az Istent, hogy tovább álmodja őt… valahogy így.
Akkor te melyik csoportba is tartozol a fentiek közül?
Talán inkább a középmezőnybe tartozom. Ha olyan közegben nőttem volna föl és olyan hatások értek volna, nyilván erősebb hívő lennék. De nem ilyenben nőttem föl, és sokszor az általam megismert nagybetűs hívők is komoly csalódást okoztak. Szóval egyelőre ezt a dolgot magamban intézem, mint a dalból is látszik.
Halálfélelem sincs? Mindig olyan derűvel gondolsz az elmúlásra, ahogy a lemez nyitódalában énekelsz róla: „Nem kell aggódni: Megéri? Nem éri? Ha meghalsz, nem kell már tovább élni.”
A haláltól, mint eseménytől való félelem néha belenyilall az emberbe. De ez a dal nem a halálról szól. Hanem az életről, amihez állítólag minél idősebb valaki, annál jobban ragaszkodik. Nos, én azért azt látom, hogy bele lehet fáradni. Még a legjobb dolgokat, például a kutyával hempergést is el lehet unni. És akkor elmegyünk aludni. Jó esetben reggel felkel az ember. De van, hogy nem.
Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu
