Addiktológiai konzultáns, és felépülő függő, írja a honlapján. Felépülő, nem pedig gyógyult, vagy exfüggő? Teljesen meggyógyulni nem lehet, de könnyebb ma tisztának lenni, mint öt éve?
Felépülni lehet, meggyógyulni a szónak abban az értelmében, ahogy egy influenzából vagy egy lábtörésből, nem. És igen, öt év után könnyebb tisztának lenni, mint az elején. Azt szokták mondani, hogy az a fontos, hogy a telefonom közelebb legyen, mint az első adag alkohol vagy drog, ami szimbolikusan azt jelenti, hogy ha sóvárgásom van, akkor fel tudjak hívni egy hozzám hasonló józan függőt, akinek tudok ventilálni a problémáimról ahelyett, hogy a pohárhoz nyúlnék. Én húsz éve nem drogozom, több mint tizenhat éve nem iszom – és könnyű nem inni meg nem drogozni. De úgy indultam, hogy huszonhét hónapig voltam egyhuzamban rehabon zárt intézetben, és annak az eleje nagyon nehéz volt. Bár a rehabon könnyű nem inni, már eltekintve az elejétől a fizikai megvonással, ami kemény, de az elmúlik. Sok függő azzal hárítja a leszokást, hogy „az elvonást nem lehet túlélni”. Ez hülyeség, nagyon nehéz, kínkeserves egy hét-tíz nap, de ez abszolút túlélhető. Nem ez az igazi nehézség, hanem ezt követően megtanulni józanul élni, mert a pszichés függőség megmarad. Ha csak a fizikai elvonás lenne, akkor nagyon egyszerű volna a leszokás, mert tíz nap szenvedést bárki kibír, aki komolyan gondolja. Főleg olyan körülmények között, ahol kap ebben orvosi segítséget, ne deliráljon az illető, de a fizikai elvonás elmúlta után már semmiképpen nem gyógyszeres kérdés a felépülés.
Az ön függőségében mi hozott fordulópontot annak idején?
A mélypont, a teljes fizikai-lelki ellehetetlenülés és a lassú lelki halál. Nagyon sok dolgot használtam, napi több gramm heroint, plusz kokaint, gyógyszereket, metadont, naponta átlagban vagy tízszer szúrtam magam. Aztán egy számomra hiteles ember, felépülő függő, a megfelelő időben a megfelelő helyen a megfelelő dolgokat mondta, vagyis, hogy menjek rehabra, mert beledöglök. Lehet, hogy ha egy évvel hamarabb látogat meg és mondja, elküldöm, de a teljes tehetetlenségnek azon a pontján bejutott, amit mondott, mert olyan állapotban voltam, hogy annál már tényleg bármi jobb lett volna, két év békaügetés is. Semmi életem nem volt már, rendőrségi ügyeim voltak, heroint árultam, elmentem taxival a bolgárokhoz, otthon pakettoltam, naponta kétszer kimentem valamelyik térre, kiosztottam, egyébként meg egy fotel előtt térdelve szurkáltam a nyakamat.
Megbocsát a test: most úgy tűnik, egyben van, sportol.
Vannak azért bajaim, mert kivehető a fogsor, meg oda vannak az ereim, vért venni, infúziót bekötni majdnem lehetetlen, de ettől eltekintve a koromhoz képest valóban tűrhető kondiban vagyok, főleg ha azt is figyelembe veszem, hogy éltem le azt az első harminchárom évemet. De ez csalóka is lehet, mert ha elhívnak egy beszélgetésre fiatalok közé, és elmondom, hogy mit csináltam, és ahhoz képest most milyen állapotban vagyok, lehet, hogy azt fogják hinni, hogy ezt lehet büntetlenül csinálni. De ez nem így van, mert Ez a körforgása általában a függőknek.
A függő személyiség elmélettel – miszerint aki egyszer függő volt, az az is marad, legfeljebb más fajta, szociálisan elfogadottabb függőségben éli ki magát – tud azonosulni?
Igen, egyetértek, hogy aki függővé vált, függő marad, de kijózanodhat és a későbbiekben esély van arra a felépülés során, hogy aktív függőségektől mentesen éljen az ember. Ezért is tartom az absztinenciát, se alkohol, se drog. És ha idejön egy függő, neki is azt mondom, hogy csak a teljes absztinencia működik, pont azért, mert ebből, mint mondtuk, meggyógyulni nem lehet. Az első poharat nem kell meginni, és akkor tuti józan marad. És még az absztinencia sem feltétlenül jelent józanságot, a felépülés során más, újabb függőségek, viselkedési függőségek is felüthetik általában a fejüket – pl. kaja-, szex-, pornó-, sport-, játék-, kapcsolati függés – valamilyen formában az addikció megtalálja a maga útját, nálam is így volt a szexszel, a kajával, meg a sporttal. De ahogy a felépülés során a függő foglalkozik magával, ezek a kényszerek idővel enyhülnek vagy kicsúcsosodik, lesz egy mélypont, és akkor meg lehet hozni egy ugyanolyan döntést, mint az alkohollal vagy a droggal. Egy fokkal mindig jobb lesz: kevésbé ártalmas függőségeket választ, lehet, hogy nem tud tartós kapcsolatot kialakítani, de legalább már egyáltalán nem iszik, nem drogozik, nem követ el bűncselekményeket, dolgozik, adót meg gyerektartást fizet. Ez a felépülés, hogy szép lassan lényegesen jobb lesz az élete, mint korábban. Én is sokkal jobban vagyok a bőrömben most, mint öt vagy nyolc évvel ezelőtt, pedig már akkor sem ittam meg drogoztam, meg most sem.
Tehát a – nevezzük így – „pozitív” függőségek sem jelentenek igazi megoldást? Gondolok itt a sok felépülő szerhasználónál jellemző extrém edzés- vagy adrenalinfüggőségre például.
Itt is az a kérdés, hogy milyen mértékben űzi ezeket, és hogyan hat rá és a környezetére. Mert ha teljesen elborít mindent, vagy olyan extremitásokba megy át, hogy komoly életveszéllyel vagy sérülésekkel jár, esetleg állandóan ezzel foglalkozik, és nem fordít figyelmet a párkapcsolatára, gyerekeire, vagy az összes pénze erre megy el, akkor azt gondolom, hogy pont ugyanazt csinálja, mintha inna. Persze, mondhatjuk, hogy még mindig jobb, mintha heroinnal szúrná magát. Volt, hogy én is sokkal megszállottabban sportoltam, és bár ma is heti ötször-hatszor sportolok, mára azért már nem megy az egyéb dolgaim kárára.
Magyarországon, ha valaki drogfüggő, és le akar szokni, hova érdemes fordulnia első lépésben?
Érdemes szakemberhez fordulni. Annyiban jó, ha például hozzám jön, mert én ismerem a teljes palettáját az ellátórendszernek. Ismerem a jól működő rehabilitációs intézményeket, a kórházi vonalat és az önsegítő csoportokat, ismerek olyan orvosokat, akik csak a lehető legszükségesebb és a lehető legrövidebb ideig tartó gyógyszerezést fogják alkalmazni. Nagy probléma, hogy ha a függők elmennek segítséget kérni, általában amit kapnak, az kimerül abban, hogy felírják nekik a Frontint vagy a Xanaxot, és/vagy annyit mondanak, hogy ne igyál egy ideig, de például az önsegítő közösségeket nem ismerik, és ritkán ajánlják.
A szakértelem hiányzik?
Igen, meg az idő is. Az állami ellátás annyira futószalag, hogy amikor bemegy, megkérdezik tőle, hogy van, sóvárog-e, igen-nem, és azzal jó napot kívánok, kapja a gyógyszert és ennyi. Vagy, mint mondtam, megkapja, hogy ne igyon annyit, csak mértékkel, vagy egyáltalán ne igyon, de azt nem tudják elmondani, hogyan tegye azt. Ez egy betegség, ami csak akaraterővel nem gyógyítható. Ha valaki már húsz éve iszik, akkor ugyanúgy „edzésre” kell járnia, hogy megtanuljon nem inni, mint ahogy edzésként minden nap ment a kocsmába, és folyamatosan növelte az adagját. Ha nem változtat az életkörülményein, akár a munkáján is, a stresszkezelésén, a baráti kapcsolatain, azon, hogy hova jár szórakozni, ha nem találja meg, hogy mi miatt iszik – azon kívül persze, hogy alkoholista –, akkor, még ha abba is hagyja az ivást ideiglenesen, akkor is újra fogja kezdeni. Amikor ide jön egy függő, nemcsak azt nézem, hogy itt van egy ember, hanem a teljes családi, kapcsolati rendszert, mivel egy csomó olyan tényező lehet az életében, ami determinálhatja arra, hogy újra igyon. Fontos, hogy el tudjon járni önsegítő csoportba, közösségbe, mert én egyedül nem tudok nekik közösséget adni, nem lehetek a nehéz pillanatokban mellette, engem nem hívogathat, ha rosszul alszik, vagy ha sóvárgást érez. Fontosnak tartom a család bevonását is a kezelésbe! A függőség családi betegség, ami mindenkit érint. Szülőket, házastársat, gyereket. Mint egy mérlegen, a függőség amennyit ad, annyit elvesz, tehát ha valamit használtam tartósan, akkor az abból való felépülés legalább ugyanannyi idő, és nem is úgy van, hogy meggyógyul, és onnantól kész, vége, hanem ez egy élethosszig tartó életfeladat.
Ez sokaknak elég reménytelen küzdelemnek hangozhat.
Persze, de ezt nemcsak úgy lehet megélni, hogy átok, hanem úgy is, hogy áldás. Szerintem ez lehetőség arra, hogy foglalkozzak magammal, és elmenjek önsegítő csoportba, és hetente egyszer beszéljek a lelki dolgaimról, meg hallok másokat is meglepő nyíltsággal és őszinteséggel beszélni olyan dolgokról, amikről egyébként a hétköznapi életben az emberek nem beszélnek, mert szégyellik vagy titkolják. Csak éppen a függőség tekintetében Én magam miatt ugyanúgy eljárok azokra gyűlésekre, amiket a klienseimnek is ajánlok, egyrészt mert azt nem lehet, hogy bort iszok és vizet prédikálok, másrészt azért is, mert nekem is szükségem van rá.
Gondoskodik a lelkéről is, nem csak a testéről.
Kell is, és kell a visszajelzés is, mert a függők nagyon könnyen el tudnak szállni. Én is ilyen vagyok, hogy a túl sok siker és elismerés is veszélyes lehet ugyanúgy, mint ahogy a tartósan kudarcos helyzetek. Így amellett, hogy ezt dolgozom, és eljárok a gyűlésekre, harmadik éve járok pszichoterápiára is, mert voltak olyan kötődési, intimitási kérdéseim, amelyekre nem kaptam megfelelő válaszokat a csoportokon.
Nemrég került a mozikba a Csodálatos fiú című film, amiben az az egyik legnehezebben felfogható momentum, hogy egy szerető, gondoskodó család fia csúszik a drogfüggőség legmélyére. Adja magát a kérdés, hogy egy ilyen háttérrel hogyan, miért?
Bárkit érhet olyan erős krízis, amire nincs felkészülve, és ha ilyenkor elkezd valamit használni, abban utána könnyen benne maradhat, mert sok szer van, ami tényleg erősen addiktív. De általában nem ez a tipikus. Akik ide jönnek, azoknál jellemzően súlyos gondok vannak a háttérben. Még a szerető családról is kiderül, hogy a szülőknek semmi köze nincs egymáshoz, harminc éve nem szexeltek, valamelyik szülő iszik, vagy abúzust szenvedett a gyerek, és hiába mondja el, úgy csinálnak, mintha semmi nem történt volna. De nem feltétlenül kell ilyen trauma ahhoz, hogy valaki függő legyen, elég az is, hogy egyszerűen csak elérhetetlen érzelmileg a szülő, ha anyagilag minden meg is van adva. Vagy ha a gyerek folyamatos versenyhelyzetben van, meg kell felelni, teljesíteni kell, semmi nem jó, semmi nem elég, az ugyanúgy lehet egy függőségre determináló tényező.
A film azt is megmutatta, hogy milyen, amikor a függő újra és újra visszaesik akkor is, amikor már azt hittük, hogy kijött az erdőből.
És az egész addig ment is, amíg egy kicsit ki nem húzták alóla a talajt, utána még vergődött, de aztán valahogy leállt. Bár nekem nem tetszett a film, mert nagyon patetikus hollywoodi giccs, de ilyen értelemben hiteles, és a tekintetben is, hogy a hozzátartozók is ugyanúgy ott ülnek egy csoport gyűlésén, vagy, hogy a főszereplő kiáll és a saját küzdelmeiről beszél. Mert azt látom, hogy a szakma nagy része nem ajánlja ezeket a csoportokat, pedig ha hozzám csak egyszer-kétszer jön, és utána elmegy egy csoportba, ami ingyenes, és nem ide hordja a pénzét, de kijózanodik, az nekem siker, és óriási reklám, és küldi a többieket is, jön helyette másik tíz, akik azt látják, hogy akik ide jöttek, azok valamitől józanodnak.
Most jelenik meg az új könyve Pörögnek a fejemben a filmkockák – Felépülő függők életútjai címmel. Meséljen erről kicsit.
Már amikor megjelent az előző könyvem, amiben társszerző voltam, akkor is arra gondoltam, hogy a sajtóban általában a szenzációra koncentráló cikkek jelennek meg a drogról: ki hogy drogozott, hogy halt bele vagy nem halt bele, és kevésbé szól arról a nagyon izgalmas részről, hogy mi van a droghasználat befejezése után. Én sok olyan embert ismerek, akik nem egy-két napja, hanem öt, tíz, tizenöt éve józanodtak ki, és szerettem volna ilyen emberekkel csinálni interjúkat. Mert igazából Azt akartam megmutatni, hogy hogy alakul a kapcsolatrendszere, a szexualitása, párkapcsolata, és ki mit tesz azért, hogy józan tudjon maradni tíz-tizenöt év után is. A családomnak már tudtam adni néhány példányt a könyvből, de kereskedelmi forgalomba most fog kerülni, február 15-én lesz a könyvbemutató. Van benne olyan cél, hogy tankönyvként is működjön, az ELTE is adta ki, de közben teljesen olvasmányos kötet, amelyben függők beszélnek arról, hogy mi van a józanodás után, közérthetően, brutálisan, sokszor egészen húsba vágó mélységgel.
Az ezt megelőző könyve Repülök a gyógyszerrel címen a szocializmus korabeli kábítószer-használatról szól. Ha a jelenkori Magyarországról születne egy ilyen kötet, mik lennének benne a kulcsgondolatok?
Nagyon más lett azóta a drogok megítélése. Gyakorlatilag nem tudunk mutatni olyan gimnazistát, aki ne szívott volna már spanglit. Emellett megváltozott az, hogy mit használnak az emberek, a heroin például majdnem eltűnt, viszont a dizájnerdrogok teljesen megfertőztek mindent: fillérekbe kerülnek, és beláthatatlan következményeik vannak, ráadásul ezektől a szerektől nagyon hamar megtörténik a totális leépülés. Sokkal több a pszichotikus beteg, akikkel nehezebb a munka. A heroinisták és alkoholisták sokáig nagyjából képben vannak agyilag attól függetlenül, hogy testileg pusztítják magukat. De a mostani szerek használói olyan pszichés tüneteket mutatnak, hogy hetek józansága után sem tudják, hogy merre vannak, félrebeszélnek, hallucinálnak, komoly, akár maradandó pszichés károsodásokat szenvednek ezektől a durva filléres vegyi kombinációktól, és védekezni sem nagyon lehet. Legfeljebb prevencióval lehetne, és a legjobb prevenció a család lenne. Sosincs vége az ördögi körnek.
Sosincs vége?
Nincsen, és úgy látom, hogy amióta emberiség van, azóta mindig ütötte magát valamivel, mindig annak a kornak és földrajzi közegnek megfelelően, ahol éltek, használtak szereket, ópiumot, füvet, alkoholt vagy kokaint. Mindig lesz valami, amit az emberek arra használnak, hogy meneküljenek a valóságtól.
Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu
