A mozgókép feltalálása óta tart, és valószínűleg a civilizáció végéig tartani is fog a vita a könyvek és mozgóképes adaptációik viszonyáról, „a könyv sokkal jobb volt” témában nekünk is van az adaptációkkal foglalkozó sorozatunk. Egy-egy adaptáció esetében nem is lehet említés nélkül hagyni, hogy mennyire hű vagy hűtlen a feldolgozás a könyves eredetihez, mennyire akarja sűríteni, vagy éppen nyújtani, neadjisten olyan dolgokat álmodni bele-hozzá, amit kizárólag a híres eredetivel járó márkaerő meglovagolása, végső soron pedig a pénzéhség indokol – rád nézek, Hulu: amit A szolgálólány meséjével tettél, az megbocsáthatatlan. Az adaptálók dolga pedig arányosan nehezedik, ha rétegirodalom helyett világhíres bestsellerekhez nyúlnak, így az HBO-nak sejthetően nem volt könnyű dolga, amikor az utóbbi évek egyik legnagyobb könyvsikeréhez, Elena Ferrante Nápolyi regényeihez nyúlt, ám jelen állás szerint a próbát elegánsan és érzékenyen sikerült kiállni.
Elena Ferrante négykötetes regényfolyama, a Briliáns barátnőm, Az új név története, az Aki megszökik, és aki marad, valamint Az elveszett gyermek története – melyek közül az első három már kapható, a negyedik magyar megjelenésére még várni kell – egy életen átívelő barátság története, vagy egy életen át tartó ellenségeskedésé, attól függ, honnan nézzük. Főhősei, Lila és Lenú a világháború után még nem teljesen talpra állt Olaszországban, Nápolyban élnek, ha nem is épp szegénynegyedben, de azért elég szűkösen. Itt a nők mosolya, dereka rég megrogyott, a férfiak keze hamar eljár gyerekkel, felnőttel szemben egyaránt, becsületbeli ügyek és lobogó szenvedélyek teszik változatossá az egyébként általános nihilt, amit a napról napra élet, a nagycsalád – mindenütt van legalább három-négy gyerek, plusz a nagyszülők – nehézkes eltartása jelent. Az iskola nem cél, hanem a mumus, ami elvonja a gyereket a munkától, és az okosság sem erény, inkább valamiféle osztályidegen rongyrázás, aminek nincs helye ebben a közegben.
Rideg világ ez két főhősünknek, a kiemelkedően értelmes, gazdag képzeletű kislányok olyanok itt, mint a betonból kinőtt orchidea: csodálatos, de nem oda való. Intelligenciájuk egymás mellé sodorja a két gyereket, pedig mindenben, még az okosságuk minőségében is egymás ellentétei: Lila öntörvényű, kemény, és gyakorlatilag csodagyerek-számba megy, hisz magától tanult meg írni-olvasni-számolni, de minden másban is ösztönös tehetség, Lenú viszont szelíd és engedelmes, és bár okos és érdeklődő ő is, eredményeit mégis inkább kiemelkedő szorgalmának köszönheti. Innen nézve már talán érthető, hogy a két gyerek barátságába örökös rivalizálás keveredik majd, főleg, hogy Lila versengő, fiús természetével még generálja is ezt a feszültséget – ismerjük az „úgysem mered megtenni” erejét. És mégis, a két lány összekapaszkodva, együtt kaparja ki magának a szabadság kis morzsáit, gyerekcsínyekkel és leküzdött félelmekkel, álmodozással és olyan makacssággal, ami előbb-utóbb úgyis célt ér.
A régi olasz filmklasszikusok hangulata már az első képkockáknál elönti a nézőt, szinte várjuk, hogy az ifjú Sophia Loren feltűnjön a színen. Mármint az első igazán fontos képkockákon: a Briliáns barátnőm ugyanis akkor kezdődik el igazán, amikor visszarepül főhősei gyerekkorába. Ez hamar be is következik, miután a bevezetőből felsejlik: barátságuk végig kísérte az életüket, hisz amikor a már idős Lila eltűnik, összes ruhájával együtt, a családi fényképekből is kivágva az arcát, még mindig Lenúnál csörög először a telefon. Lenú visszaemlékezéseiből rajzolódik ki Lila portréja, és gyerekkoruk története, a mostani sorozat nyolc részében odáig jutunk el, ameddig Ferrante első regénye – tehát sejthetően még három évad készül majd a sorozathoz, ha beválik. Márpedig egyelőre úgy tűnik, beválik, hiszen a kor és a közeg erős hangulatú ábrázolása, az alapmű tiszteletteljes kezelése, és a páratlan szereposztás után sok aggodalomra nincs ok az HBO-nál.
A két főszereplő gyerekszínész, Elisa Del Genio és Ludovica Nasti kimagasló, minden cukiskodás és ripacskodás nélkül játszanak, amit, mondjuk, megmagyaráz a tény, hogy mindketten újoncok, nem volt még idejük megtanulni a ripacskodást, az már sokkal érdekesebb, hogy a drámai erőt viszont nagyon is megtanulták. Jót tesz az alakításuknak az is, hogy sem a rendezés, sem az operatőri munka nem szépeleg körülöttük. Őket később, a tinikorba lépve két idősebb színésznő váltja, Margherita Mazzucco és Gaia Girace, de a kapcsolatuk gazdagsága és a keret, amelyben élnek, ugyanaz marad. Az egyetlen enyhe túlzás éppen a keretben, a kissé didaktikus látvány- és jelmeztervezésben köszön vissza, annyira hitelesen akarták hozni az ’50-es évek munkástelepeinek hangulatát, hogy mindenki olyan, mintha valami plebs-divatlapból lépett volna elő, szurtos, olcsó, de nagyon stílusos. Az egyik külföldi kritika a munkásosztály-beli komorság Prada-reklámjának nevezte a sorozatot, és ez, bizony, elég pontosan vázolja a helyzetet, ami a látványt és a hangulatot illeti. Ugyanakkor ez a sűrű, kissé eltúlzott hangulatfestés nagyon érzékeny, gyengéd karakterábrázolással párosul, az alapanyag meg olyan erős, hogy a végeredmény még így is több, mint jó.
A Briliáns barátnőm első négy része már nézhető az HBO GO-n olasz vagy magyar nyelven, angol vagy magyar felirattal, a további részek kettesével, hetente kerülnek fel. 2018, 8 epizód, 8/10
