Kultúra
Lit window of building exterior

Íme a pillanat, amikor sírig tartó barátság születik két kislány között

24.hu
24.hu

2017. 12. 25. 09:00

Bátorságpróbával indult: patkány, csótány, halálugrás, rozsdás biztosító tű. És még valami egészen félelmetes. Matiné.
Korábban a témában:

A barátságunk azon a napon kezdődött, amikor Lila meg én elhatároztuk, hogy megmásszuk a sötét lépcsőházat, fokról fokra, fordulóról fordulóra, don Achille lakásának ajtajáig.

Emlékszem az udvar lilás fényére, a langyos tavaszi este illataira. Az anyák már készítették a vacsorát, ideje volt hazamenni, de mi kitartottunk, bátorságpróbásat játszottunk, anélkül hogy egyetlen szót szóltunk volna egymáshoz. Akkoriban folyton ezt csináltuk, még az iskolában is. Lila bedugta a kezét, aztán az egész karját a csatorna koromfekete szájába, és rögtön utána én is, vadul dobogó szívvel, remélve, hogy nem rohannak ránk a csótányok és nem harapnak meg a patkányok. Lila felmászott Spagnuolo asszony földszinti ablakáig, belekapaszkodott a vasrácsba a szárítókötél mellett, himbálózott egy kicsit, aztán leugrott a járdára, és én azonnal utánacsináltam, pedig féltem, hogy leesem, és megütöm magam. Lila beszúrta a bőre alá a rozsdás biztosítótűt – az utcán találta valamikor, de úgy őrizte a zsebében, mintha egy tündértől kapta volna –, és én figyeltem, ahogy a hegyes fém fehéres alagutat váj a tenyerében.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként, és most a két ünnep között egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Aztán amikor kihúzta, és felém nyújtotta, én is beleszúrtam a tenyerembe.

Hirtelen rám pillantott, ahogy csak ő tudott, eltökélten, összehúzott szemmel, és elindult a ház felé, ahol don Achille lakott. Jéggé dermedtem az ijedtségtől. Don Achille a mesék mumusa volt, szigorúan tilos volt megközelítenem, beszélnem vele, ránéznem, meglesnem, úgy kellett tennem, mintha nem létezne, sem ő, sem a családja. Fogalmam se volt, miből fakadhatott a félelem és a gyűlölet, mely a személyét övezte, és nem csak minálunk. Abból, ahogyan apám beszélt róla, testesnek képzeltem, teli kékes hólyagokkal, és harciasnak, a nyugalmat és tekintélyt sugalló „don” ellenére. Nem tudtam, milyen anyagból lehet, vasból, üvegből, csalánból, de abban biztos voltam, hogy nagyon is eleven, és forró a lehelete, orrán-száján dől belőle a forróság. Ha csak messziről is rápillantanék, belelövellne a szemembe egy éles, égető valamit, s ha netán arra az őrültségre vetemednék, hogy közel merészkedem a lakása ajtajához, megölne.

Dark Urban Alley at Night
Fotó: Thinkstock

Vártam egy kicsit, hátha Lila meggondolja magát, és visszafordul. Tudtam, mire készül, és hiába reménykedtem benne, hogy már megfeledkezett róla. Az utcán még nem égtek a lámpák, és a lépcsőházakban sem. a lakásokból ingerült hangok hallatszottak. Haboztam, hogy kövessem-e Lilát az udvar kékes félhomályából a kapualj sötétségébe. Aztán amikor végre rászántam magam, először nem láttam semmit, csak szagokat éreztem: lomok és rovarirtó szagát. Lassan hozzászokott a szemem a sötéthez, és megláttam Lilát, a legalsó lépcsőfokon ült. Fölállt, és elindultunk fölfelé.

A fal mellett lépdeltünk, Lila két lépcsőfokkal előttem, én kettővel mögötte, tétováztam, hogy csökkentsem vagy növeljem-e a távolságot. Még ma is magam előtt látom, ahogy a válla súrolja a hámló vakolatot, és emlékszem, hogy nagyon magasnak éreztem a lépcsőfokokat, sokkal magasabbnak, mint a mi házunkban. Reszkettem. Minden lépés zaja, minden egyes hang don Achille volt, a sarkunkban loholt, vagy szembejött velünk, egy hosszú csirkebelező késsel. Sült fokhagyma szaga terjengett. Maria, don Achille felesége beledob majd a serpenyőbe, a forró olajba, a gyerekek megesznek, és don Achille kiszívja a fejemet, ahogy apám a márnát szokta.

Sokszor megálltunk, és én mindannyiszor reménykedtem, hogy Lila visszafordul. Folyt rólam a víz, hogy róla is-e, nem tudom. Föl-fölnézett a magasba, nem értettem, mit néz, csak a nagy ablakok szürkesége látszott minden lépcsősor végén. Hirtelen kigyúltak a lámpák, de halvány, poros fényt árasztottak, és sok-sok árnyékos zug maradt, teli veszéllyel. Vártunk, hogy kiderüljön, don Achille kapcsolta-e föl a villanyt, de nem hallottunk semmit, se lépéseket, se ajtónyitás vagy -csukódás zaját. Aztán Lila továbbindult, én meg utána.

Szent meggyőződése volt, hogy helyes és szükséges, amit tesz, és én nem ellenkeztem, de csakis azért voltam ott, mert ő ott volt. Mentünk lassan fölfelé, az akkori legnagyobb félelmünk felé, mentünk, hogy szembenézzünk a rettegéssel, és kifaggassuk. A negyedik lépcsősornál Lila váratlanul megállt. Bevárt, és amikor melléértem, felém nyújtotta a kezét. Ez a gesztus örökre megváltoztatott közöttünk mindent.

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

Park Könyvkiadó, 2016

(Kiemelt kép: Thinkstock)

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

FC Porto coach Jose Mourinho smiles during his press conference, 25 May 2004 at the press center of the the Arena AufSchalke stadium in the western town of Gelsenkirchen, one day before the Champions' League footbal final opposing French AS Monaco football team to Portugal's FC Porto.     AFP PHOTO  MIGUEL RIOPA (Photo by MIGUEL RIOPA / AFP)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.