Kultúra

A népviseletbe öltözött párok, akik végignézték Budapest ostromát

Vincze Miklós
Vincze Miklós

újságíró. 2018. 10. 30. 20:42

Az első látásra a szocializmus gyermekének tűnő házat a két világháború közti építészet egyik legfontosabb alakja tervezte, falai mögött pedig a város képét alakító mérnökök egész sora hajtotta álomra a fejét.
Korábban a témában:

Ismeretlen Budapest sorozatunkban az elmúlt három év során kalandoztunk már a budai hegyekben, hogy megkeressük a túrázókat és futókat védő kőoroszlánt, sültünk meg a nyári kánikulában a Kőbánya mélyén megbújó szecessziót csodálva, vagy épp kerestük meg a sokszor tömött autópályának tűnő Budaörsi út vidéki angol tájba illő villáját. A több mint kétszáz epizód egyikében sem jutottunk el azonban a Gellérthegy és Kelenföld közé szorult, az elmúlt közel száz évben kialakult Szentimrevárosba.

Az 1877-ben, egy téglagyári agyaggödör mélyítése során felfedezett földalatti vízfolyásból kialakult Feneketlen-tó körül a két világháború közt jelentek meg a többszintes bérházak, köszönhetően a ciszterci szerzetesek a tó partjánál való 1912-es megtelepedésének, illetve a város egészére érvényes bérházépítési láznak.

Az éppen kialakuló környék képe egy 1903-as térképrészleten – a Feneketlen-tó helyén még egy hosszúkás, talajvízzel teli téglagyári gödör áll, a ma a Szent István Egyetem Kertészettudományi Karának otthont adó területen pedig az Országos szőlőiskola és vinczellérképezde áll. A cikkünkben tárgyalt ház pontos helyét fehér ponttal jelöltük.

Nem minden épület az azonban, aminek látszik: tökéletes példa erre a Villányi út és Tarcali utca sarkán álló háromemeletes ház, ami első látásra csak egynek tűnik az ötvenes és hatvanas évek a város budai oldalán ezerszámra előforduló társasházai közül.

Ennél távolabb azonban nem is lehetnénk az igazságtól:

az épület ugyanis az 1921-1925 közt a Bauhausban Walter Gropius tanítványaként kiforrott stílusú tervezővé vált Molnár Farkas, a két világháború közti modern építészet egyik legnagyobb zsenijének munkája.

A második világháború derekára, 1942-re megszületett, mára társasház Budapest ostromában ugyan jó eséllyel megsérült, de számos társával ellentétben  egyáltalán nem vesztette el a részleteit: erkélykorlátjai ma is az építéskori Eternit-lemezekből állnak, kovácsoltvas kapuja továbbra is a jókora bárányfelhő mögül kiemelkedő napot ábrázolja, a Villányi – az építéskor még Szent Imre herceg – útra néző, másodrendű homlokzaton pedig ugyanazokkal a méretes fémplasztikákkal találkozhatunk, mint hetvenöt évvel ezelőtt.

A szerző felvétele

A Molnárral fővárosi épületein rendszeresen együtt dolgozó szobrászművész, Boda Gábor  (1908-1984) által vasrudakból hajlított munkák a nép egyszerű tagjait – három párt – mutatnak be: kaszáját fenő, hosszú bajszos férfit, teli köténnyel és kenyérrel útnak induló, kisgyermeke kezét fogó nőt, kakaskukorékoláskor lapátot fogó kétkezi munkást, illetve legszebb ruhájukat viselve táncoló párt.

Az elmúlt hetvenöt év ezek felett sem múlt el nyomtalanul: az épület 2010-2012 közti felújítása során a díszeket eltávolították, de restaurálás helyett egyszerűen csak újrafestették őket, sőt, egy-egy részletnek – köztük az egyik alak fejének – a visszahelyezés előtt nyoma veszett – derül ki a Köztérkép vonatkozó műlapjáról.

A szobrász

“A négy polgári iskola nehéz elvégzése után Apám szakácstanoncnak adott. Indokolta, hogy újabb háború esetén nem kerülök a tűzvonalba… Három hét múlva már telefonműszerész-tanonc voltam. Nyolc hónap múlva ott hagytam, hogy egy gipszszobrász-műhelyben a szobrászat mesterségét megismerjem. De mivel az «isme» csak kiskocsihúzásból állott, elszegődtem a fővárosi iparrajziskolába, hol velünk kezdődött meg a rendszeres tanoncoktatás-nevelés. Tizennégy hónap múlva már az iparművészeti iskolán vagyok. Ezen időpontig három szerződésbontást és ugyanannyi kitagadást éltem át. Ebben az iskolában sem jutottam tovább egy évnél, amennyiben az összes elméleti tárgyakból elbuktam, a szobrászatból pedig kitüntető elismerést kaptam. Ismételni kellett volna az évet, tehát fölvételiztem a képzőművészeti főiskolára, ahová «levél» nélkül felvettek. Négy évét elvégeztem, utána három évig a művésztelepen voltam dr. Medgyessy Ferenc szobrászművész úrnál.”

 

– írja magáról huszonhat évesen az épp független szobrásszá vált, a Magyar Képzőműveszeti Főiskolán Bory Jenő és Sidló Ferenc tanítványaként csiszolódott Boda Gábor (1908-1984), aki a Képzőművészek Uj Társasága tagjaként hamar beilleszkedett a magyar művészeti életbe, és vált az egyik legérdekesebb stílusú épületszobrásszá.

 

A két világháború közti modern építészet legnagyobbjaival dolgozott együtt. Munkája Molnár Farkas több fontos épülete (így a II. Trombitás út 32.) mellett id. Rimanóczy Gyula két fontos alkotásán, az egykori Postás Nyugdíjas Otthonon (Hönsch Lászlóval, 1937), illetve az építésekor a Budapesti Postaigazgatóságnak és Erzsébet Automata Távbeszélő Központnak otthont adó, egykor Horthy-freskót is rejtő Dob utcai óriás (1939-1940) sarkán is feltűnik.

 

A szocializmus évtizedeiben folytatta az épületdíszek készítését (munkája a Dunaújvárosi orvosi rendelő, az egykori II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskola, a Fiastyúk utcai műteremház, a Richter Gedeon Gyógyszergyár központi épületegyüttese, a Magyar Pamut Munkásnőotthona falain tűnik fel), de plaketteket, díszkutakat, érmeket, valamint számos magyar népi író mellszobrát is elkészítette, az ötvenes évek folyamán pedig egy ideig a Budapesti Történeti Múzeum restaurátorcsapatának is tagja volt.

 

“Korai szobrait a tömbszerű formákba foglalt, aprólékosan kidolgozott részletek jellemzik. Később tudatosan tanulmányozta a korábbi idők szobrászatát, elsősorban az egyiptomi, mezopotámiai, mexikói plasztika alkotásait. Az ötvenes években érdeklődése a népvándorláskori művészet ornamentikája felé fordult.” – írja róla az Artportal.

A szerző felvétele

A szokásokkal ellentétben nem egy vállalat, vagy a felső tízezer egy tehetős tagja, hanem a Tarcali-u. 2. sz. Társasház Intéző Bizottsága által építtetett házat Molnár először nem ebben a formában, hanem Boda Gábor díszei nélkül, a Tarcali úti oldalon pedig hat kerek ablakkal álmodta meg:

Fotó: Lakás-Történet / Budapest Főváros Levéltára
Fotó: Lakás-Történet / Budapest Főváros Levéltára

A sarokra helyezett erkély, illetve a kerek ablakok a második, 1941-ben készült terveken azonban már nem szerepeltek – előbbiek helyére a figurákat tartó tömör végfal került, utóbbiak pedig nyom nélkül eltűntek. A rajzok így már tükrözték a ma is látható állapotot:

Fotó: Lakás-Történet / Budapest Főváros Levéltára
Fotó: Lakás-Történet / Budapest Főváros Levéltára

A Budapest ostroma okozta fegyverek zaját már a tizennyolc vadonatúj lakás egyikéből hallhatta Demkó Belánszky Jenő nyugalmazott honvédelmi államtitkár, Gleniczky Tivadar építész, ifj. Pallay Tibor építész és építési vállalkozó, a kertépítő és kertberendező vállalatot vezető virágkertész Lendvay Gyula, illetve a szerelőcsarnokokat, sportrepülő-hangárokat, a Kőbányai Polgári Serfőző és Szent István Tápszerművek Rt. kőbányai raktárépületét, a kelenföldi buszgarázs kocsiszínjének héjszerkezetét, valamint Molnár félbemaradt fő műve, a Magyar Szentföld-templom kupoláját is tervező Menyhárd István (1902-1969), akit az építész ennek a háznak a statikusaként ismert meg – derül ki az építész életművének fehér foltjaira rávilágító Ferkai András akadémiai doktori disszertációjából.

A Magyar Szentföld-templom belső terének látványterve / in. Mezei Ottó: Molnár Farkas és a Magyar Szentföld templom, Építés-Építéstudomány, 1977/4.

A lakók többsége – így az 1949-es telefonkönyv szerint itt élő Horvai Géza – néhány év után elköltözött, a Fémipari Kutatóintézetet két, a Budapesti Műszaki Egyetem mechanikai technológiai tanszékét pedig három évtizeden át vezető Gillemot László azonban harmincöt évvel az átadás után, 1977-ben bekövetkezett haláláig koptatta az épület lépcsőit.

Volt persze, akinek mégsem felelt meg a Molnár által megálmodott ház: a Pesti Hírlap hirdetési rovata szerint egy bizonyos Liptai például itt lévő egyszobás garzonját cserélte volna kétszobás, korábban épült házban lévő otthonra. Nem járt sikerrel egyhamar, hiszen hat héttel később – akár még a teljes bútorzat átadását is felajánló – hirdetése jelent meg a lapban:

in: Pesti Hírlap, 1942. május 14.

Az építész

Molnár Farkas (1897-1945) a Képzőművészeti Főiskola festő szaka után azonnal a BME elődje, a Királyi József Műegyetem építészeti képzése felé vette az útját, ahonnan politikai nézetei miatt kizárták. Néhány éves írói, tipográfiai, illetve könyvillusztrátori kitérő után 1921-ben a Bauhaus tagja lett, ahol a grafika mellett Walter Gropius tanítványaként az építészet terén is képezte magát. 1922-ben megszületett a későbbi épületeinek alapját képező Vörös kubus-terve, a következő évben pedig sorház- és belsőépítészeti tervek készítésébe kezdett. 1925-ös hazatérése után befejezte építészeti tanulmányait, majd diplomájával a kezében Ligeti Pál tervezőirodájának munkatársa lett.

Megállás nélkül ontotta a tervasztalon maradt munkákat, de Ligeti mellett megerősödve 1931-re első önálló, az anyagilag biztos lábakon álló középosztályt megcélzó munkái is alakot kezdtek ölteni.

 

“A házakra jellemző az egyéni igények figyelembe vétele, az életmódnak megfelelő téralakítás, változtatható térkapcsolások variálható nyílászárókkal, a gazdaságos helykihasználás és a nagy alapterületű teraszok.” – írja róla az Artportal.

Funkcionalista, a Bauhaus elveit követő, mára legtöbbször már jócskán átépített villái mellett az Észak-Pesti Kórház nővérszállója (Fischer Józseffel közösen, 1936), illetve a II. János Pál pápa téri OTI-bérházcsoport (1932-1935), a sávos beépítés első budapesti példája őrzi a nevét. Gropius bíztatására sem költözött az Egyesült Államokba, pedig nyilvánvalóan az ugyanakkor a tengerentúlra költöző Breuer Marcellhez hasonlóan rá is világhír várt volna.

 

Legfontosabb munkája is emiatt maradt félbe: a második világháború hajnalán, 1940-ben indult ugyanis meg a P. Majsai János Mór ferences szerzetes felkérése nyomán fogant Magyar Szentföld-templomának építése. A jeruzsálemi Szent Sír-bazilika által ihletett, ovális alaprajzú, félkész épület Budapest ostromát a templom ugyan nagyobb sérülések nélkül túlélte, tervezőjét azonban saját maga által tervezett Lotz Károly utcai villájában egy bombatámadás során érte a halál.

 

A háború utáni pénzügyi és politikai változások okozta zűrben a munkák egyre lassultak, de ennek ellenére 1949-re elkészült a vasbeton kupola jó része. A sikert végül az államosítás gátolta meg: a szerzeteseket elhurcolták, a tetőszerkezetet pedig visszabontották. A felhalmozott építőanyagok a következő években eltűntek, közel hetven éve pedig már csak csupasz falak fogadják a zárt telekre bepillantókat, noha a szocializmus évtizedeiben traktorgyári összeszerelő műhely, koncerthelyszín és művésztelep is működött itt. A romokat az épülethez eredetileg csatlakoztatni kívánt tizenkét kápolna lefalazásával 2004-ig levéltári iratanyagok tárolására használták. 2006 óta műemlék, sorsa egyelőre kérdéses.

A szocializmus évtizedeit a ház nagyobb, az utcáról látható átalakítások nélkül úszta meg, a rendszerváltás után pedig Kolibri néven utazási iroda nyitott a Villányi útra néző üzlethelyiségek egyikében. A hely 1993 utolsó napjaiban vált híressé, itt követte el ugyanis nyolcadik, 407 ezer forintnyi zsákmánnyal járó rablását a Viszkisként elhíresült Ambrus Attila.

A helyiséget ma is egy utazási iroda bérli, szomszédjában pedig térképbolt működik. Az épület állapota az utcáról nézve korrektnek tűnik, és a lábazatot éveken át elcsúfító graffitik is eltűntek. Csak az a hiány ne lenne a szobordíszeken…

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.