Kultúra

Ha eltűnik a lányod, keresd a laptopján keresztül

A Keresésnek a sztorija is bivalyerős, a forma, aminek köszönhetően minden képmutatás, kamu, játszma és öncsalás a bőrünk alá kúszik, csak hab a tortán.

Timur Bekmambetov nevét hallva lassan ugyanakkora eséllyel kezdhetünk instant lelkesedni, mint instant rettegni: az író-rendező-producer filmográfiájában van minden a bődületes blamától a majdhogynem remekműig, az ő nevéhez fűződik például a bűnrossz Abraham Lincoln, a vámpírvadász vagy a hasonlóan hírhedt Ben-Hur-remake is, de a közelmúlt egyik legizgalmasabb darabja is, a nálunk egyelőre nem vetített Profile is. A kazah-orosz Bekmambetov pár éve ugyanakkor, úgy tűnik, megtalálta azt a formanyelvet, ami igazán inspirálja, még ha továbbra is változó sikerrel: az úgynevezett screen-life, azaz „képernyő-élet” filmek azt hivatottak némileg didaktikus módon megmutatni, hogy milyen elképesztő komoly szerepe van az átlagember életében a különféle méretű, internethez kapcsolódó eszközök képernyőinek. Annyi időt töltünk a mobilunk, a számítógépünk képernyőit bámulva, hogy azon keresztül az életünknek szinte bármely eseménye elmesélhető, ha máshogy nem, közvetve. A Profile-ban, amit rendezőként is jegyez, egy dzsihádista beszervező és egy oknyomozó újságíró lebilincselő, és egyébként megtörtént történetét ismerjük meg, kizárólag az újságíró monitorát, mobilját bámulva, a Keresés című nyomozós drámában, ami viszont szerencsére nálunk is mozikba került, és amit „csak” producerként jegyez, egy apa hajtóvadászatát követjük.

Nem tart túl sokból beszervezni valakit terroristának
Egy újságíró oknyomozni kezd, ám egyre mélyebbre húzza a manipuláció, míg a végén már alig tudja, mi a valóság. Erről mesél a Profile című, végig egy számítógép képernyőjén játszódó film.

A film rövid, de hatásos bevezetőjében boldog anya-apa-kislány mikrocsalád képe rajzolódik elénk Facebook profilokon, videoblog-bejegyzéseken és családi videókon keresztül. Ám az anya, Pam rákos lesz, majd hosszas harc után belehal a betegségbe, és a gyász kibeszéletlensége melegszívű, szeretetteljes, de távolságtartó apa-lánya kapcsolatot eredményez. Egy éjjel az ekkor tizenhat éves Margot háromszor is hiába hívja apját, nem ébred fel a telefonra, ám David reggel hiába hívja vissza lányát, egész nap nem tudja elérni. Egy ideig Margot órarendjének ellenőrzésével megnyugtatja magát, ám amikor hiába telefonál oda lánya zongoratanárnőjéhez, akinél Margot-nak elvileg lennie kellene: kiderül, a lány fél éve nem jár órákra. David ekkor már dühös is, de meg még ekkor sem ijedt, mert hírét veszi, hogy a hétvégére néhány osztálytársa hegyi túrára hívta Margot-t, alighanem oda lógott el, és nincs térerő, hogy jelentkezni tudjon.

Ám Margot ott sincs, körbe ért a kérdés: a lány eltűnt. Az ügyre szerencsére a környék legjobb rendőrét állítják, aki azt kéri Davidtől, segítsen be ő is, ahogy tud, derítsen ki lányáról, annak szokásairól, ismerőseiről, viselt dolgairól mindent, amit csak tud. Mondanom sem kell, betörni valaki számítógépébe, pláne ha az a valaki a gyerekünk, közel sem lehetetlen, így David előássa, amit csak ilyen módon elő tud ásni, és egyre jobban beszippantja ez a végtelen mély nyúlüreg, és ahogy halad egyre mélyebbre, kezd el derengeni neki, hogy mennyi mindent nem tud a lányáról. Csendes, magányos, szomorú tini képe bontakozik ki, aki senkit nem enged igazán közel.

Fotó: InterCom

A nyomozás egyre szövevényesebb képet kezd mutatni, David pedig sokkal jobban belebonyolódik, mintsem az egészséges lenne, mégis ő az, aki újabb és újabb használható infót ad át a hatóságnak, hamarosan a fél ország Margot-t keresi – mi pedig még annál is jobban benne élünk a sztoriban, mint ahogy az egy hagyományosabb formavilágú filmnél történne. Ez a képernyős trükk ugyanis, didaktikus bár, de tagadhatatlanul működik, még itt is, pedig a rendező, az elsőfilmes Aneesh Chaganty azért néhol kissé szabadosan értelmezi a képernyőkép fogalmát: a látószög néha fordul egyet, a néző személye sem végig egyértelmű, ez például a Profile-ban sokkal szigorúbb, ha úgy tetszik, koncepciózusabb volt. Chaganty azért ezzel együtt is mindenestül nagyon büszke lehet magára: elképesztő egyenletes filmet rendezett ebből az egyáltalán nem rizikómentes történetből.

A sztori ugyanis bivalyerős, rengeteg apróbb és nagyobb fordulattal, melyek némelyike olyan erővel rajzolódik ki, mintha mi magunk lennénk a főhős – naná, az ő szemével nézünk majdnem folyamatosan, és bár kapunk apró sejtetéseket, ahogy hőseink sem, úgy mi, nézők sem vesszük észre a jeleket, így a nagy leleplezés és a vele járó gyomros tökéletesen betalál. De épp azért bukhatott volna el a film, mert ennyire erős a sztori: ha a rendező nem tartja kezében a gyeplőt az információk szivárogtatásában, ha nem érzi és kezeli ilyen pontosan a hangsúlyokat, és azt, hogy mindehhez hogyan használja a formai koncepciót, akkor nagyon könnyen borulhatott volna a film. Elunjuk a formát, belefáradunk a sötétségbe, hamarabb rájövünk a megoldásra, nem érezzük át az események súlyát – számos ponton bukhatott volna meg a dolog. De nem bukik, nem is inog. A feszültség még a legreménytelenebbnek tűnő pillanatokban sem csökken, a film erőlködés nélkül húzza végig a nézőt az összes érzelmen.

Az alakítások is erősek, még ha a forma sokszor el is veszi az arcok rezdüléseinek finomságait, a legjelentéktelenebb epizódszereplő is szimbólummá a esettanulmánnyá válik a nyilvánosság szeme előtt, vagy éppen hogy az internet rejtőszíne mögött. Minden figura egy-egy létező, valóságos jelenséget, problémát képvisel, ami az internettel és az örökké online léttel az életünkbe költözött, szinte mindegyik megérne egy-egy külön sztorit is, de keresni azért nem kell olyan nagyon: ezek a figurák mi vagyunk, mi is, a nyilvánosság egyén-tagjai, hibákkal és küzdelmekkel, online mutatott és valódi arcainkkal. Kevés nyomozós thriller tud ennyire akciódús és bölcsen emberi lenni egyszerre.

Keresés (Searching) – amerikai thriller, 102 perc – értékelés: 8/10

Ajánlott videó

Olvasói sztorik