Sokat írok romantikus komédiákról, megénekeltem már a zsáner vélt vagy valós halálának mikéntjét, méltattam a kedvenc karácsonyi romkomomat, és rajta tartván az ujjam a zsáner ütőerén, írtam rossz, még rosszabb és jobb friss próbálkozásokról is – és ez csak az elmúlt pár hónap. Érdekel a téma, na, de hát nincs min csodálkozni, pont az a generáció vagyok, akit telibe kapott a ’90-es és 2000-es évek romkom-dömpingje, láttam is mindent, amit érdemes volt, ami azt illeti, azokat is, amit nem volt érdemes. De olyan bizarr, minden szabályra fittyet hányó, zakkant humorú antiromkomhoz, mint a Végállomás: esküvő című Keanu Reeves–Winona Ryder darab, ami a héten került mozikba nálunk, még nem nagyon volt szerencsém.
Pedig a történet kerete nemhogy nem újszerű, de éppenséggel milliméter pontosan követi a tipikus romkom-dramaturgiát: meet-cute, azaz hőseink emlékezetes keretek között találkoznak, nem kedvelik egymást, de egymás mellé kényszerítik őket a körülmények, vonzalom ébred, minden jól alakul, ám ekkor minimál bonyodalom történik, amit aztán kíméletesen hamar feloldanak, happy end, függöny. Aki ezen a ponton spoilert kiáltana, annak finoman jelzem, hogy azon ma legfeljebb az lepődik meg, hogy egy romkom hősei egymásra találnak, akinek ez az első találkozása a zsánerrel, amennyiben van ilyen olvasóm, úgy mea culpa.
Visszatérve hőseinkhez, Lindsay és Frank úgy találkozik először, hogy egyazon repülőre várnak, egy egészen pici repülőre, még tíz ember sem fér fel. Hamar kiderül, hogy ráadásul effektíve ugyanoda tartanak, egy úgynevezett desztinációs esküvőre – ez a neve az olyan lagziknak, amelyek a násznép minden tagját megutaztatják, lehetőleg jó alaposan, ahogy a filmben fogalmaznak, nehogy már bárkinek a lakhelyén kössék össze az életüket. Sőt még a jegyeik is egymás mellé szólnak, egy taxi jön értük a reptérre, egy hotelbe viszi őket, egymás melletti, egybenyitható szobáikba. Naná, ők a násznép két legutáltabb, legkellemetlenebb embere: Lindsay a vőlegény exe, akivel elég csúnyán váltak el, Frank a vőlegény testvére, és nagyon nincsenek jóban. De nem csak az esküvő szempontjából negatív karakterek, egyébként sem kimondottan kellemes emberek: végletekig szarkasztikusak, pikírtek, cinikusak, kiégett, boldogtalan emberek, akiknek mindenről megvan a véleményük, éspedig az, hogy minden rémes, szánalmas, vagy ezek kombinációi.
Ezt az embertípust a valóságban alighanem messzire kerüli mindenki, ám filmet nézni a megrögzött mogorvákról mindig szórakoztató, és az efféle karakterek gonosz megjegyzéseit mindig csodás élmény nézni: kimondják mindazt a szurkálódást, mindazt a nem PC szemétséget, amit a mindannyiunkban ott élő kisördög is mondana, ha nem tartanánk kordában. Itt savanyújóskából nem egy, de egyből kettő is van, és ütközeteik változó intenzitással, de csodásan szórakoztatóak – már azoknak, akik értékelik az efféle holt karikaturisztikusan intellektuális, hol fergetegesen tabumentes, de semmiképp sem konvencionális humort, ami a két főhős pergő párbeszédeiben megjelenik.
A „pergő párbeszéd” kifejezés itt nemhogy szó szerint értendő, de szinte understatement: forgatókönyvíró kilóra ennyit nem dolgozott még a teljes Tolkien-életmű dialógusaival sem, mint amennyit az elsősorban tévésorozatok producereként ismert író-rendező Victor Levin. Ebben a filmben felfoghatatlanul rengeteget beszélnek, gyakorlatilag folyamatosan tépi a száját a két főhős, nem egyszer párhuzamosan beszélve, a filmidő kilencvenöt százalékában nincsen csend. Persze a romantikus komédiákban mindig sok a szöveg, de itt tényleg annyit beszélnek, amennyit még a Szívek szállodájában sem nagyon, ami azért teljesítmény. Hol saját magukat cincálják epésen, hol közös ismerősüket, Frank testvérét ekézik, hol az esküvő násznépét, de a legtöbbször leginkább egymást. Az anti-romkom-jelleget pedig nemcsak a karakterek, hanem az is erősíti, ahogy minden alkalommal, amikor elhangozhatna egy romantikus klisé, valami tökéletesen ellentétes hangvételű mondat esik ki hőseink száján, amit legjobban az alábbi minipárbeszéd szemléltet:
– Miért nem találkoztunk hét évvel ezelőtt?
– Szerintem csak szerencsések voltunk.
Unortodox megoldás az is, hogy ennek a filmnek gyakorlatilag csak kettő szereplője van. Esküvőről lévén szó, persze, feltűnik az ifjú pár, a szüleik, és valami násznép, de az ott feltűnő színészeknek szövegük egyáltalán nincsen – senkinek sincs a főszereplőkön kívül – de szerepe is alig több, mint egy tömegjelenet átsuhanó statisztáié. Ez a film csak erről a két szereplőről mesél, ilyenformán csak a két főszereplő színész alakításán múlik, hogy működjön. És itt akkor meg is nyugodhatunk: Keanu Reeves, ha nem is megrendítő erejű drámai színész, de épp elég hiteles, ehhez a fajta száraz humorhoz még komikusi vénája is van, megtaposott sorsának ismeretében pláne passzol hozzá a szerep, és, mi tagadás, nézni sem rossz – külsejének előnyeit a film egy jelenete egészen mélyrehatóan elemzi arcarányoktól a pénisz dőlésszögéig. Winona Ryder még nála is briliánsabb, talán kicsit több lehetősége is volt megcsillanni, kettejük kémiája pedig tovább erősíti mindazt, ami külön-külön is stimmel, a beteg, teljesen kiszámíthatatlan, bizarr humort és azt a bájt, amit két rosszhiszemű, kellemetlen szerencsétlen egymásra találása rejt.
Végállomás: esküvő (Destination Wedding) – amerikai romantikus komédia, 90 perc – értékelés: 8/10
Kiemelt kép: Vertigo Media
