A Mamma Mia második része után már nem lepődnék meg, ha a Nyugatinál a taxis hiénák egyszer csak táncra perdülnének, belém karolnának, és együtt énekelnénk el mondjuk a Super Trouper című számot az ABBA-tól. Lehetetlenül béna az ötlet, az első film nem könyörgött a folytatásért, se Pierce Brosnan hangjáért, mégis be kell látni, hogy ugyanolyan aranyosan bárgyú az eredmény, mint tíz évvel ezelőtt. A Mamma Mia! Sose hagyjuk abba az a fajta film, amit a legtöbben szégyellnek, de titkon drukkolnak a szereplőknek, pedig nincs túl nagy rizikó vagy feszültség. Mindenki boldog lesz a végére, az is, aki nem akart.
2008-ban azért nem volt kis vállalkozás ABBA-slágerekre építeni egy egészestés filmet. A rendező, Phyllida Lloyd (The Iron Lady) mindent beleadott, összerántotta Meryl Streepet, Pierce Brosnant és Colin Firth-t Amanda Seyfried és Dominic Cooper (elég jó, hogy őt utána a Preacherben láthattuk) mellé. Persze Brosnan és Firth nem énekelni mentek, csak az arcuk jött jól a görög tengerparthoz, aztán valahogy elviselte a néző a fülsértően hamis hangjukat. A történet szerint Donna (Meryl Streep) kalandvágyból utazott Kalokairi szigetére (a második rész bezzeg nem Görögországban forgott, Horvátország olcsóbb volt), előtte és közben pedig megismerkedett három pasival: egy brit bankárral, Harry Brighttal (Colin Firth), egy amerikai építésszel, Sam Carmichaellel (Pierce Brosnan) és egy svéd kalandorral, Bill Andersonnal (Stellan Skarsgård). Donna terhes lett, megszületett Sophie (Amanda Seyfried), és az ő esküvőjére várunk az első részben, Sophie össze is hívja a három lehetséges apukát, hogy a görög faluban táncoljanak nagyokat.
A folytatásban Meryl Streep csak kameózik, hiszen a történet szerint meghalt, és a lánya, Sophie az ő emlékére nyitja újra a hotelt. Nagy nehezen megy a szervezés, a háromból két apuka nem nagyon akar megjelenni, ráadásul a pasijával is válságban a kapcsolatuk. Az új szálat a múlt hozza be, fele időt töltünk a jelenben, a film másik részét a nosztalgia adja. Ol Parkernek (a rendezőt a legtöbben Keleti nyugalom – Marigold Hotel forgatókönyírójaként ismerhetik, a Mamma Mia 2. a harmadik rendezése) sikerült olyan színészeket találnia, akik hasonlítanak az idősebb alteregójukra, és a gesztusaikat is felvették. A hetvenes évekbe repülünk vissza, amikor a trapézgatyás Donna lediplomázik, de nem hajlandó az élete további részét végigrobotolni. A fiatal Donnát alakító Lily Jamest leginkább a Hamupipőkéből és a Baby Driverből ismerheti a közönség, és most is kellően fura. Az a típusú lány, aki bárkit képes felvidítani, az az örök optimista, akinél sohasem törik le a bili füle. Vagy ha letörik, akkor is kihúzza a karma a sárból.
Hát az ABBA repertoárja is véges, ki hibáztathatná a készítőket, hogy megint ellőtték a Mamma Miát, a Super Troupert, a Dancing Queent és az I Have A Dreamet. Ráadásnak úgyis ott volt mondjuk a Fernando, ami láss csodát egy szereplő, Andy Garcia karaktere is egyben. Garcia csak hab a tortán, teljesen indokolatlan a jelenléte, nem nagyon énekel, csak néz. Mélyen a szemedbe az Ernyey Bélá-s nyaksáljával.
Érdekes sorozat lett ebből a Mamma Miából. A kezdés alig több mint 50 millió dollárból készült, és több mint 600 milliót hozott a konyhára. A másodiknál kissé bőkezűbben osztogatták a gázsit, 70 milliós volt a keret. Annyi biztos, hogy nem a szett került ennyibe, hiszen olyan az egész, mintha valami menő és drága musicalt néznénk a színházban, de nem moziban. Minden greenbox ordít a vászonról, de a jelmezek azért ott vannak a topon, különösen a diszkós szerelések verhetetlenek: olyan jó egy Mamma Mia után minden ellenségünket vagy komoly embert, politikust elképzelni hasonló latexben. Egyenes út a tekintély utolsó morzsájának elvesztéséhez a flitteres, mélyen dekoltált felső.
A büdzsére visszatérve meg nem lehetett olcsó összeverbuválni a veterán sztárok nagy részét egy bónusz Cherrel. Aki 72, ismétlem 72, azaz hetvenkettő éves, és a kameó első képkockáján lazán Lady Gagának néztem. Az a helyzet, hogy őszintém nem értem, hogy vették rá kétszer is Brosnanéket, hogy ugráljanak egy kicsit ABBA-ra. A filmnek tényleg nincs tétje, van persze egy háttérsztori, múltidézés, de édesmindegy, hogy mit ki miért vagy kiért sír éppen, az a lényeg, hogy egy jókora tömeg futkosson a Kalokairi szigetén körbe-körbe, aztán egy közepesen kellemetlen koreográfiára táncoljanak a statiszták. Aztán ott van Cher, aki valami más ligában játszik, magasról tesz rá, hogy őt itt most egy ABBA-musicalbe hívták, cheresítette a Super Troupert, és milyen jót is tett neki.
Összegezve: szüksége volt az univerzumnak még egy Mamma Miára? Dehogy. Vannak benne megható részek? Igen. Alig merjük bevallani, de boldogan jövünk ki a film után? IGEN. Csak ne jöjjön a harmadik. Légyszi, ne.
Mamma Mia! Sose hagyjuk abba, amerikai zenés vígjáték, 114 perc, 2018. 24.hu: 6/10
Kiemelt kép: UIP-Duna Film
