Kultúra

A legnagyobb happy end, amire számíthatsz, hogy élsz

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

hypevadász. 2017. 02. 23. 16:32

Filmsztár vagy te is, de van egy apró betűs rész: nem betonozhatod be a filmed műfaját, lesz benne bánat is, nem csak ökörködés. A régi város, kritika.
Korábban a témában:

Imádjuk a történeteket – de azért minél grandiózusabb, elemeltebb, meseszerűbb, annál népszerűbb – ezért kígyóznak a sorok a Star Warsra, míg egy-egy dokun kong a moziterem. Nem moralizálni akarok, csak kiemelni valamit az emberi lélekről: minél kevésbé emlékeztet egy film a saját életedre, annál kevésbé látod meg önmagad benne, a saját játszmáidat, kicsinyességedet, sokszor magad kreálta problémáidat – és így kevésbé kavarja fel féltve óvott lelki nyugalmadat. Tükörbe nézni eleven élmény, ahhoz, hogy olyan filmre ülj be, ami tükör, eggyel bátrabb hozzáállás kell, mint mondjuk egy súlytalan vígjáték megnézéséhez – ahhoz semmi nem kell, azért nézed pont, hogy az agyad leállítva, békésen bambulhass ki a fejedből, jó esetben legalább a nyálad nem csorog. Vagy akkor legyen valami polgárpukkasztó, egzotikus őrület, amilyen az életed sosem lesz, szelídítsen benne oroszlánt egy transznemű fekete, még az előítéleteid is könnyebben félreteszed, mintsem hogy leereszd a pajzsod. A hétköznapi figurák, mindennapi történetek nem elég izgalmasak – mert túl olyanok, mint a saját életed. A régi város szólhatna rólad is, meg a melletted ülőről – tükör az arcodban, rajtad múlik, belenézel-e.

Fotó: Intercom

Lee Chandler életében nincsen semmi különös. Nem menő topmenedzser, de nem is küzd az éhhalál szélén, nem a közléskényszerével küzdő művész, sziklamászó, elvágyódó álmodozó. Átlagember, mintha a szótárból vágták volna ki, gondnok egy lakóközösségben, eldugult vécéket és zárlatos villanykapcsolókat hoz rendbe, havat lapátol, elalszik a tévé előtt – legnagyobb esemény az életében, ha pár ital után beleköthet valami ellenszenves seggarcba, amíg üt és ütik, addig is érzi, hogy él. Életében nincsen semmi irigylésre méltó – mégis kiakad, amikor úgy tűnik, megszokott életét fel kell adnia. Rég látott bátyja ugyanis hirtelen meghal, és végrendeletével a síron túlról akarja kirobbantani ebből a nihilből: kamasz fia felügyeletét Lee-re bízza.

Hogy a temetést és a többi ilyenkor szokásos procedúrát elintézze, Lee visszatér a kisvárosba, ahol nevelkedett, és ahol felnőttkora első felét töltötte. Hogy miért fázik a gondolattól, hogy a feltétlenül szükségesen túl akár egy napot is itt töltsön, arról, hogy ne spoilerezzek, maradjunk annyiban, hogy túl sok itt a fájdalmas emlék. Ám az unokaöcs Patricket minden ide köti, a hokicsapat, a rockbanda, amiben játszik, barátnő, egyből kettő – szóval mást akarnak ők ketten, a film gyakorlatilag arról a pár hétről szól, míg azon variálnak, mi legyen.

Fotó: Intercom

Nem hangzik túl eseménydúsan? A felszínen nem is történik sok minden. Egy haláleset triviális intézni valói, a makacsul tovább folydogáló hétköznapok, iskola, zenekari próba, szembe jövő ismerősök – ennyi. Ahol a dolgok történnek, az valahol máshol van, egy szinttel mélyebben, a két főszereplő között, ahogy Patrick és Lee közelednek egymáshoz a gyászban – és „csak úgy”, emberként, családként –, és ahogy Lee-ből közben egyre csak szivárognak a felszínre az alaposan elnyomott emlékek. Ezen a síkon bizony csak úgy pörögnek az események – már megint nem akarok célozgatni (na jó, de), de nem úgy vagy te is, meg mindenki, hogy a fontos dolgok nem feltétlenül rajtad kívül, események szintjén történnek, hanem valahol odabent? A zavaros kis fejedben meg a szívedben, ami azt sem tudja, merre riadozzon, ha véletlen érez valamit, nem az marad meg, hogy melyik excelbe mit varázsoltál bele vagy hány raklapot targoncáztál A-ból B-be, hanem hogy azt a bizonyos excelt egy tízes skálán mennyire utáltad megcsinálni, vagy hogy szemeztél-e az új kollégával. Ez a film bevállalja, hogy megmutassa ezt.

És minthogy bevállalja, hogy a történetet egy mélyebb perspektívába helyezze, így alkalma nyílik mutatni néhány fájdalmasan igaz dolgot az élet milyenségéről. Vigyázat, életigazságok érkeznek kelet felől: vannak tragédiák, amelyekben senki nem hibás, csak megtörténnek, van fájdalom, ami nem enyhül, az élet pedig rendkívül pofátlan természetű, például teljesen részvétlen. Nem áll meg gyászolni, hanem folyamatosan mozgásban marad, hoz dolgokat, amikbe beleállhatsz, vagy elmenekülhetsz, kihívást, emberi kapcsolódást, valamit, ami rajtad túlmutat.

Fotó: Intercom

Vannak tehát erős gondolatok, és épp ezért nagyon könnyen fordulhatna mindez valami émelyítő bölcselkedésbe, sőt, giccsbe is akár, és hogy ez nem történt meg, ahhoz, bár kétségtelenül kellett a rendező, Kenneth Lonergan érzékenysége meg arányérzéke, az igazi kulcs mégis az alakításokban rejlik. Ha a főszerepben Casey Affleck csak egy árnyalattal is kevésbé természetes, az egész összeborult volna valami kínos nyáladzássá. De Casey Affleck nagyon természetes, nagyon igazi, mondjuk úgy könnyű, hogy olyan tehetséges, mint a nap: nem vagyok benne biztos, hogy láttam már ilyen színészetet valaha is, ahol ilyen kevéssé látványosan ekkora mélységet mutatott meg valaki pusztán az arcával. (Nagyon örültem DiCaprio tavalyi Oscarjának, nagyon megérdemelte, de ez, amit Casey Affleck csinál, valami alapjaiban más és döbbenetes.) Patrick szerepében Lucas Hedges szépen ellenpontozza Affleck drámáját, karaktere, mint egy zavarba ejtő kérdés: azt kérdezi, mikor veszítetted el a kamaszkor gyógyíthatatlan, ragadós életkedvét. És miért hagytad?

A régi város (Manchester by the Sea) – színes, amerikai filmdráma, 137 perc – 9/10

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.