Budapest tele van csodás épületekkel: néhányuk előtt minden nap elsétálunk, mások pedig ritkán járt utcákban fekszenek, közös jellemzőjük azonban, hogy rohanás közben a legtöbben egyáltalán nem veszik észre őket. Ismeretlen Budapest címet viselő sorozatunk épp az ilyen házak bemutatásának céljával született meg, ma pedig már több mint kétszáz, térképes nézetben is böngészhető hely között választhatnak a városi felfedezésekre vágyók. A sorozatban a város szívében lévő utcák mentén lévő csodák mellett a külsőbb kerületek által tartogatott meglepetéseket – így például Újpest legkülönösebb, falain műalkotásokat viselő lakótelepét – is igyekszünk bemutatni, most azonban újra a belváros felé fordulunk, hogy a roskadó szecesszió, Toldi szelleme, a magyar szecesszió világhírt érdemlő bérházikrei, vagy épp a magyar szabadkőművesség egykori központja után bemutathassuk az elektromos áram táncosnők egész sorát felvonultató gyárpalotáját.
A XIX. század derekán hajózható csatornaként megálmodott, évszázados szemétgödör helyén épült Nagykörúttal párhuzamosan futó, attól mindössze néhány lépésnyire húzódó Eötvös utcában feltűnő ház már messziről vonzza a szemet, közelebb érve pedig elénk tárul a sajnálatos módon megcsonkított szecessziós csoda:
A Villamos-készülékek gyárának és bérházának otthont adó épület 1905-re készült el, terveit a Fővám térre néző Molnár utca 53-at (1913-1916), a kaposvári Igazságügyi Palotát (Károlyi Emillel együtt, 1905-1906), valamint egy sor budapesti szecessziós házat tervező Marton Ákos (Marton Ármin, 1869-?) szignózta.
Az épületben lévő luxuslakásokba az építtető Blau és Lukács cég vezetői, Bodnár (Blau) Ignác és Lukács Jenő költöztek, gyárukat pedig az udvarban állították fel, amely hosszú éveken át ontotta magából a magyar otthonok és gyárak mindennapos eszközeit, így csengőket, voltmérőket transzformátorokat és generátorokat. 1908-ban itt született meg az Elektrotechnika című lap, melyet a cégből való 1910-es kiválása után Bodnár egyedül irányított tovább. Az ingatlanban lévő tulajdonrészét 1913-ben átadta Lukácsnak, lakását azonban még legalább egy évtizedig megtartotta.
Az épület képe az elmúlt száz évben méltatlanul megváltozott: a két négyszobás lakás ugyan megmaradt, de az utcai szárnyra – a második világháborús, csak a tetőt érintő pusztítás után – egy újabb emelet került, eltüntetve az egykor csigalépcsővel elérhető, udvarra nyíló erkélyekkel rendelkező műteremlakásokat, melyekben a húszas években például Lőwenheim Lipót, a Büchler Zsigmond és Társa egyik alapítója, Somló Zoltán, a Budapesti-Szépvölgyi Építő és Anyagtermelő Rt. igazgatója, valamint Heltai Béla, az Angol-Magyar Bank Rt. (ők alapították Közép-Európa legnagyobb garázsát, mely ma is áll a Kertész utcában – korábban itt írtunk róla) igazgatója is lakott.
Lényege azonban megmaradt: az asszimetrikus homlokzatból ma is három, csodás kovácsoltvas ráccsal védett nyitott, illetve két díszes zárterkély emelkedik ki. Az első emelet magasságában ma is megtalálható a táncoló szecessziós nőalakokkal teli övpárkány, melyen a nők lábánál az egykor az udvarban gyártott tárgyakat ismerhetjük fel: a csengőket, a transzformátorokat, a voltmérőket és a generátorokat.
A domborművek alkotója a XX. század első harmadának egyik legnagyobb, mára teljesen elfeledett művészzsenije, Maróti (Rintel) Géza, aki 1900-ban nyitotta meg budapesti műhelyét, hogy onnan számos középület, így a Zeneakadémia és a Gresham-palota homlokzatdíszeit készítse el, de az ő kő-, bronz- és gránitszobrait találhatjuk Detroit és az USA számos nagyvárosának felhőkarcolóin, illetve a mexikóvárosi Teatro Nacional homlokzatán és belső terében, ahol az ő tervei szerint, Róth Miksa munkája nyomán született meg a világ akkor legnagyobb ólomüvegkupolája:
Maróti 1932-ben tért vissza Budapestre, ahol öt éven át az Iparművészeti Iskola és a Műegyetem tanára lett, 1937-ben azonban visszavonult zebegényi nyaralójába. Négy évvel később, Budapesten halt meg munkanélküliként. (Az ő dédunokája egyébként a zenész Bródy János.)
A kerületi védelmet élvező épületeken ma egyetlen felirat sem emlékeztet Maróti Gézára, a munkák állapota az épület legutóbbi homlokzatfelújításának köszönhetően közepesen szennyezett és kopott, sőt, a kisebb-nagyobb hiányosságok már jól látszanak a női arcokon.
Az épület földszinti üzlethelyiségei, illetve a gyárnak otthont adó, vörös téglaívekkel díszített épületrész (képek erről itt) ma üresen állnak, a kapu mögött azonban ma is lakások vannak, sőt, a Megváltozott Munkaképességűek Szakszervezetének terézvárosi foglalkoztatója működik.
Ha a tetőszerkezet számos fővárosi csodához hasonlóan nem pusztul el Budapest ostromában, ma egy kivételes szépségű szecessziós lakóházzal lennénk gazdagabbak, annak azonban mindenképp örülnünk kell, hogy az Eötvös utca 38. nem jutott a felismerhetetlenné vált Rákóczi úti Grünwald-ház sorsára.
