Kultúra ismeretlen magyarok

Magyar művész készítette egykor a világ legnagyobb üvegkupoláját

Vincze Miklós
Vincze Miklós

újságíró. 2016. 07. 26. 21:38

A századforduló Magyarországában zseniális építészek, belsőépítészek, üvegfestők, szobrászok és művészek árasztották el a fővárost, és hozták létre mára már jórészt eltűnt, a világháborúban megsemmisült, vagy külföldi gyűjtemények megbecsült darabjaiként túlélt műveiket, de legnagyobbjaink közül sokan külföldön készítették el legnagyobb mesterműveiket – így a New York-i épületek egész sorát megálmodó Emery Roth (Róth Imre), a Sanghaj képét örökre megváltoztató Lazlo Hudec (Hugyecz László), az argentin fővárost, Buenos Aires-t a modern korba repítő Andrés és Jorge Kálnay (Kálnay András és György), az amerikai vízierőműveket és gátak egész sorát tervező Roland A. Wank (Wank Lóránd), a brit brutalizmus ikonja, az ikonikus James Bond-ellenfelet ihlető Erno Goldfinger (Goldfinger Ernő), a New York és Florida után Magyarországra visszatért, Debrecent Art Deco-nagyhatalommá varázsoló Stefan S. Sajo (Sajó István), vagy épp Maróti (Rintel) Géza, akinek mára igen kevés munkája maradt fenn, hiszen életműve jó része mára legyalult belső terekben csúcsosodott ki.

Az 1875-ben, Barsvörösváron született fiú családjával az elszegényedés elől menekült a fővárosba, ahol Géza egy épületszobrász műhelyébe kerül, itt pedig egész életét megváltoztató ingerek érik: eldönti, hogy saját lábra áll, műhelyt nyit, és a Gesamkunst jegyében a rohamosan épülő pesti épületek homlokzatán, illetve belső terében, bútortervezőként és belsőépítészként is otthagyja a keze nyomát. Villámgyorsan befut, így az 1905-ben átadott Gresham Palotán, az 1907-re elkészült Zeneakadémián, illetve a Pesti Hazai Takarékpénztár 1910-ben megnyílt épületén is látszanak a munkái. Az első világháborúban festői tehetségét is megcsillogtatja, így képes tudósításaival Európa-szerte ismertté válik.

Az első világháborúig ő határozza meg Magyarország Európa felé mutató arcát, hiszen a milánói és a torinói nemzetközi kiállítások magyar pavilonja mellett a Velencei Biennálé magyar épületét is ő tervezte meg – ezt épp az elmúlt években alakították vissza eredeti formájára.

A Velencei Biennálé magyar pavilonja, 1908

A milánói pavilon megnyitása után röviddel megismerkedik Adamo Boari építésszel, aki tisztelete jeléül felkéri Marótit a függetlenné válása után villámgyorsan fejlődő Mexikó 1903 óta tervezett, de csak lassan formát öltő Nemzeti Színháza belső terének, illetve díszeinek megalkotására.

A magyar tervező természetesen örömmel vállalta a feladatot, de az építés az országban dúló forradalom miatt többször is leállt, sőt, a színház végül csak 1934-re készült el.

A kívülről neobarokknak és szecessziósnak tűnő épület belső tere inkább az Art Deco jegyeit mutatja, Maróti által tervezett előcsarnokát, illetve tereit a közép-amerikai ország falfestészetének legismertebb alakjai, a Frida Kahlóval hosszú viszonyt ápoló Diego Rivera, Rufino Tamaya és más híres művészek harmincas és negyvenes évekbeli, Lenin, Darwin és Rockefeller portréját is magukban rejtő óriásművei teszik rendkívülivé.

Az egész épület karaktere és térkoncepciója is a magyar művész nevéhez kötődik, ezt pedig az elmúlt nyolc évtized átalakításai sem tudták végérvényesen megváltoztatni.

Az általa tervezett részek közül a legmonumentálisabb a színházterem nézőtere fölötti óriási, Róth Miksa által elkészített – kora legnagyobbjának számító – ólomüveg-kupola, melyet a kilenc Múzsa díszít, közepén pedig egy óriási angyalalak foglalt helyet:

Az első vázlatokon azonban még a Szent Korona képe áll a középpontban – kár, hogy ez ebben a formában sosem valósult meg:

Megemlítendő persze a színpad feletti, Zsolnay-féle aranyeozinmázat is felhasználó portálmozaik is, melynek tervezésében a gödöllői művésztelep vezetője, Körösfői Kriesch Aladár is részt vett:

A művész így írt erről:

„Az egyik oldalon görög kórusvezetők, harcosok, Jason az aranygyapjúval, Medea, Tankred, Dante egy veszendő lélekkel, ifjak a klasszikus Jazz-band-ból, virágok, festőnők, sugarak stb, egyszóval minden ami jó és drága.”

A színpadot a nézőtértől egy üvegfüggöny választja el, melyet szintén a magyar építész tervezett, de a szakirodalom egyedül kivitelezőjéről, a Tiffanyról emlékezik meg, hiszen a cég saját történelméről írt könyvében önmagát jelöli meg tervezőként. Szegő György a Budapesti Negyed 18-19. számában megjelent, Máshol megépült Budapest címet viselő írásában így ír a művész el nem ismertségéről az épület szépségeivel kapcsolatban:

Maróti emlékiratai sze­rint a kivitelezést az első világháború kitörése miatt kapta a New York-i Tiffany cég. A tőle megszokott nagyvonalú humorral nyugtázza, hogy Tiffanny mel­lőzte őt: „Tőlünk a háború után… egyete­meket és főiskolákat vettek el… én tehát egy ilyen koszos üvegfüggöny árán, még aránylag olcsón szabadultam. Egyszóval több is veszett Mohácsnál. És jobb, ha az ember adhat, mint hogy maga legyen rá­szorulva.” Maróti tehát sohasem élvezhet­te készen, összeállítva e művét. De tudta, hogy már a színház megnyitása után nem sokkal pénzért mutogatták „Tiffany-ék” üvegfüggönyét. A tervezés ideje alatt a mexikói kormány pályázatot írt ki a színházépület tetején ál­ló szoborcsoportra. Erre Marótit is fölkér­ték, aki el is nyerte az első díjat. A sokala­kos gigantikus méretű női szoborcsoportot Jungfer Gyula műlakatos — a korszak leg­jobb magyar kovácsoltvas gyártó szakem­bere — készítette rézből, ugyancsak itt­hon. A kész épületdíszítésről is csupán fényképek jutottak Marótinak. Nemcsak a hazai válság akadályozta az odautazásban, hanem a világháború után kitört a mexikói forradalom is. Az új rezsim azután átalakítttatta elődje szimbolikus remekművét, így Maróti 1934-től amúgy sem láthatta volna eredetiben az akkori világ egyik művésze­ti-technikai csodáját, amelyet éppen az ő fénnyel átszellemített térformáló bravúrja tett azzá. Végül még a tervekért járó tiszteletdíj átutalása is késett a mexikói forradalom kitörése miatt. Maróti a teljes összegnél csak jóval kevesebbhez jutott évek múlva, nagy nehezen, Londonon át.

Később pedig egy újabb érdekes történetről is beszámol:

Jóval a magyar tervező 1941-ben bekö­vetkezett halála után, az 1960-as években a palotában 1934-től megbízásokhoz jutó, világhírűvé lett mexikói festőművész, Di­ego Rivera lánya, Ruth Rivera megkereste Maróti Géza leányát, Bródy-Maróti Dórát. Arra biztatta, hogy mutasson bizonyítéko­kat Maróti tervezőségéről, mivel pár évvel korábban New Yorkban megjelent Tif­fany önéletírása, és abban saját magát tünteti föl a Mexikó városi üvegfüggöny tervezőjeként. Maróti leánya előkerestette a Budapesti Műegyetem birtokában lévő eredeti rajzokat, a bizonyíték megvolt…

A színház ma Palacio de Bellas Artes néven működik, így az elmúlt évtizedekben számtalan kiállításnak, valamint a Mexikói Népi Balettnek adott otthont. Legutóbb 2009-2010-ben újították fel – kivéve az előcsarnokot, amely hibátlanul vészelte át az elmúlt nyolcvan évet.

Marótira egyetlen felirat sem emlékezik meg az épületben, sőt, a mexikói szakkönyvek sokszor Marottiként említik, ezt olvasva pedig előbb jelenik meg a fejünkben egy bajszos olasz képe, mint egy megfontolt, saját korát fényévekkel megelőző zsenié – egy olyan magyar zsenié, aki számos kortársához hasonlóan nem Magyaroszágon alkotta meg élete fő művét, majd elfeledve hunyt el.

Az információk, valamint a fotók jó része Szegő György Máshol megépült Budapest című cikkéből származik, mely a Budapesti Negyed 18-19. számában (1997. tél – 1998. tavasz) jelent meg, a többi fotó pedig a Wikimedia Commons gyűjteményéből érkezett.
vissza a címlapra

Kommentek

Budapest, 2018. november 5.
Süli János, a Paksi Atomerőmű két új blokkjának tervezéséért, megépítéséért és üzembe helyezéséért felelős tárca nélküli miniszter az Országgyűlés plenáris ülésén 2018. november 5-én.
MTI/Koszticsák Szilárd
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.