Mióta megnéztem a filmet, az a kérdés jár a fejemben: vajon létezik-e eseménydúsabb akciófilm egy háromgyerekes anyuka egy napjánál?
Hát igen, ez sokszor egy darálda.
Saját élményeken alapul a film?
Nekem nincs gyerekem, de a környezetemben sok szülő van már. Rajtuk keresztül közelről láttam, hogy mit jelent anyának lenni, vagy azzá válni. Kőkemény munka, dupla-tripla műszakokban, szüntelen készenléti állapot. Próbáljunk meg egy kisgyerekes anyukával tíz percet beszélni telefonon, és rögtön megértjük, miről van szó. És akkor az állandó kialvatlanságról még nem beszéltünk. De ez persze csak az egyik oldala az anyaságnak. Ott vannak az elképesztően szép, irigylésre méltó helyzetek és viszonyok.
Az Egy nap mégsem ezekre koncentrál. Miért?
Törekedtem, hogy legyenek ilyen pillanatok a filmben, és vannak is. Váratlan egymásra találások a nagy rohanásban. Ugyanakkor szerettem volna megmutatni a másik oldalt is. Alapvetően úgy szokás tekinteni, hogy az anyaság maga a szépség és boldogság. Nem kétlem, hogy ez az oldala is létezik, ugyanakkor nagyon kemény falakkal vannak az anyák körülvéve. Mit lehet, mit nem, mit kell gondolni, érezni, és a felelősség teljessége.
Hogy az idill mellett milyen masszív melót jelent anyának lenni, sokszor nem is látszik – és nem véletlenül. Ennek nem illik látszania.
És csak úgy megfigyelte a családos barátait, vagy külön is leült beszélgetni velük a témáról?
A kiindulópont egy gyerekkori barátnőmmel, Kucserka Zsófiával való levelezés volt. Ő leírta nekem egyszer egy napját. A levélben pontosan jelölte, hogy mi mikor történik. Két esemény között 10 percnél több soha nem telt el. A film ötlete innen indult. Utána már célirányosan mentem a környezetemben lévő gyerekesekhez megfigyelő körútra. Beszélgettem és kérdeztem. De nem nagyon kellett faggatóznom, olyan volt, mintha megnyitottam volna egy csapot: csak úgy ömlöttek a történetek. Eredetileg kizárólag ezekből a hétköznapi eseményekből szerettem volna felépíteni a filmet. De nem állt össze, vagy nem jöttem rá, hogy hogyan állhatna csak ezekből össze. Szükség volt még valamire, ami ezeket az apró történéseket összefogja és elmesélhetővé, hosszan nézhetővé teszi. A házasság válsága lett ez a háttérben maradó, a szétforgácsolódó napban mindvégig ott lévő szál. De nem ez a szál a film lényege.
A kibontakozni képtelen dráma szerintem jól hangsúlyozza a napi rutin kettős arcát: a rohanás egyfelől segít a túlélésben, mert időnk sincs szétesni, ugyanakkor le is maradhatunk miatta a saját életünkről…
Az a benyomásom, hogy időnként jobban tennénk, ha szétesnénk. Nagy árat fizetünk ezért a szét nem esésért. De szerintem is úgy van, ahogy mondja. Annyit tennék még hozzá, hogy mindehhez nincs szükség nagy drámára. Akkor is lemaradhatunk az életünkről, ha nincs a láthatáron olyan nagy esemény, amire feltétlen rá kellene érnünk, ott kellene lennünk, de nem tudunk. Ehhez még csak szülőnek sem kell lenni.
Egy anya mindennapjaiban sokszor hatalmas szerepet játszik a végletekig beosztott idő: mindig van következő feladat. Mindenütt helyt kell állni, udvariasan viselkedni, megfelelő hangnemben beszélni. Ebben azt hiszem, nagyon könnyű lemorzsolódni. Könnyen az a benyomás alakulhat ki valakiben, hogy belőle nem maradt semmi. Ő már csak a feladatok megoldására van. Egy funkció lett a családban, semmi több. És ha valaki anyaként éli ezt át, aki a következő nemzedéket neveli, akkor végül is mire neveli? Mibe neveli?
Ha már itt tartunk, az utóbbi időben egyre inkább nemzeti ügy lett Magyarországon a szülés. Az Egy napot viszont enyhén szólva nem lehetne a nagycsaládos életforma reklámfilmjének nevezni…
Ez a történet egy speciális helyzetben játszódik, nagy bizalomvesztés zajlik a szereplők között. Ez azért nem állandó része a hétköznapoknak. Ugyanakkor iszonyatosan irritál, amikor arra biztatják a nőket, hogy szüljenek minél hamarabb, minél többet, de soha nem nézik meg közelről és konkrétan, hogy ez mit jelent rájuk nézve. Az ellentmondást szerintem mindenki érzi valahol, nem véletlenül nem állnak neki a nők szakmányban gyerekeket szülni. Hiába a biztatás. Egyszerű, praktikus változtatásokkal talán jobban lehetne ösztönözni a gyerekvállalást, mint a „Jaj, de szép a nagycsalád”-típusú demagóg ideológiával. Még csak új dolgokat sem kellene föltalálni. Sokat jelentene például, ha lennének rendes részmunkaidős állások, és nem kéne a nőknek örökre beleragadniuk abba, hogy pelenkáznak és takarítanak, elveszítve szép lassan, de biztosan intellektuális személyiségüket és hivatásukat. Az önfeláldozás olyan formáját várják el sokszor az anyáktól, amelyre szerintem senki se vágyik, vagy sokan nem, ráadásul nem is feltétlen szükséges.
Adta volna magát, hogy ezt a témát is dokumentumfilmben dolgozza fel. Ez fel sem merült?
De, először dokumentumfilmben gondolkodtam. De ha hű képet akartunk volna alkotni egy dokumentumfilmben, akkor be kellett volna mutatni, milyen az például, mikor egy anyánál elszakad a cérna és üvölteni kezd, vagy épp a zokogó gyerekét rángatja haza a játszótérről. Félteném egy dokumentumfilmben azt a szereplőt, aki ezt teszi. Félteném, hogy záporoznának rá a becsmérlő megjegyzések, hogy nagy árat fizetne azért, mert van olyan bátor, hogy látni engedi ezt is, nem csak a szépet. Senkit nem akartam ennek kitenni.
A dokumentarista jelleg azért így is megmaradt. Azt előre tudta, hogy Szamosi Zsófiát akarja Annának, vagy keresni kellett a főszereplőt?
Mindenképp profi színészt akartam, nem amatőrt. Az amatőrség nem garanciája a filmbeli természetességnek, sőt. Engem az érdekelt, hogy egy profi színész hogyan tud minimalista módon játszani. Nagyon hosszan kerestük a főszereplőt, remek színésznőket néztünk meg, mégis az volt a benyomásom, hogy valami nem stimmel. Időnként szinte lehetetlen megmondani, hogy mi az. Ebből egy idő után alapvető kételyek születnek. Lehet, hogy minden stimmel, csak velem nem stimmel minden… Végül Enyedi Ildikó segített: a vergődésünket látva bedobta Szamosi Zsófi nevét. Nagy ötletnek bizonyult. Zsófi nem szokott ilyen karaktert játszani. Megtetszett az ellenosztásnak a lehetősége: hogy egy általában hideg, kemény hősnőket alakító színész (ld. Terápia, Mindenki) kapjon egy teljesen más jellegű feladatot filmben. Egy másik arca váljon láthatóvá.
Kifejezetten üdítő volt hiteles gyerekszereplőket látni, ami különösen ritka a magyar filmben. Hogy sikerült elérni, hogy a gyerekek természetesen, gyerekként viselkedjenek a vásznon?
Nagy kalandnak fogták fel, és alapvetően élvezték a forgatást. A lehetőségeinkhez képest sok időt és energiát szántunk arra, hogy összeszokjunk, megismerjük egymást. Tudnunk kellett, hogy kitől, mi várható el. Ők tőlünk mit várhatnak, és mi tőlük. A legnagyobb fiú nagyon későn érkezett meg, ő későn kapcsolódott be ebbe a folyamatba. Nagyon igyekeztem – és ebben hatalmas segítségemre volt Konrád Zsuzsi, a gyerekfelügyelő, és Makai Betti, a felvételvezető – hogy partneri viszonyunk legyen a gyerekekkel. Mindenki tisztában legyen vele, hogy mit várhat a másik féltől. Meg lehetett velük beszélni, hogy mi következik, mire számítsanak, és meg is kellett.
Tiszteletben kellett tartanunk, ha elfáradtak, sőt, tulajdonképpen nekünk előbb kellett rájönnünk, hogy ők mennyire fáradtak. Hogy ebből a nagy őrjöngésből és jókedvből holnapra sírás lesz, muszáj hazamenniük lehetőleg azonnal, bár nincs kedvük. Nagyon sokat köszönhetünk a gyerekek szüleinek. Forró drótban voltam, voltunk velük a forgatás ideje alatt végig. Mit mondanak a gyerekek otthon, jól érzik-e magukat, mennyire fáradtak, mit lehet még és mit nem. Hihetetlenül nagyvonalúan alkalmazkodtak egész családok heteken át a forgatáshoz és az előkészítéshez. Időt és szervezési energiát nem kímélve. Olyan családok, akiknek alapjáraton is minden perce be van osztva. Mégis vállalták ezt az extra és egyáltalán nem kis terhet. Nagyon hálás vagyok nekik.
Az Egy nap Cannes-ban, a Kritikusok Hetén mutatkozik be. El tud képzelni ennél jobb debütálási lehetőséget elsőfilmesként?
Nem nagyon. Ennél jobb nem történhetett volna a filmmel. Szerintem a szekció is tökéletes a számára.
És mi a terv? Kapcsolatépítés?
Nincs nagy fesztiváltapasztalatom, de remélem, hogy lehet barátkozni, beszélgetni, és persze filmeket nézni. Bár, ahogy láttam, erre nem jut sok idő. Csak pár napot töltünk kint, és az is be lesz táblázva.
Egy-két sztárral azért összefuthat a vörös szőnyeg környékén. Ez a csillogó oldala mennyire érdekel Cannes-nak?
Semennyire, de a Kritikusok Hete nem is a vörös szőnyeges terület.
Enyedi Ildikó csaknem húsz éve kapta meg a legjobb elsőfilmesnek járó Arany Kamera díjat Cannes-ban. Ez is eszébe jut néha, hogy a nyomdokaiba léphet?
Az Arany Kameráért tényleg versenyben van a film, de ezt a díjat az összes szekció elsőfilmesei közül adják annak, akit erre érdemesnek gondolnak, és úgy tudom, hogy az idén nagyon sok az első film a nagyobb presztízsű, a vörös szőnyeges szekciókban is.
Akkor nem lesz csalódott, ha díj nélkül jönnek haza?
Egyáltalán nem. Az érdekel, hogy milyen lesz az a vetítés. Őszintén. Nem a díj. Hogy fogják nézni a cannes-iak. Mit fognak látni, milyen lesz az ő szemükkel nézni nekünk is kicsit. Mi fog tetszeni nekik és mi nem, mi lesz érthető, mi nem. Ilyesmikre vagyok kíváncsi.
Be is ül a vetítésre? Úgy tudom, az stresszes műfaj…
Eltökéltem, hogy legalább egy vetítést végigülök, de még az is lehet, hogy kettőt… Pont ezért.
Mikor jött az indíttatás, hogy rendező akar lenni?
Gyerekkori ötlet volt.
Voltak nagy gyerekkori filmélményei? Olyanokra gondolok, hogy mondjuk nyolcévesen megnézte az E.T.-t és teljesen beszippantotta?
Az a furcsa, hogy nem emlékszem ilyesmire. Ezért gyanús is kicsit ez az egész.
Még most is, amikor épp Cannes-ba készül az első filmjével?
Ez nagyon szuper, de van rajtam valami inkompetenciaérzés. Félek, hogy mikor bukok le. Sok olyan ismerősöm van, aki sokkal szenvedélyesebb filmnéző, mint én. Sokkal több filmet láttak, akik valóban falják a filmeket. Én irodalmilag azt hiszem műveltebb vagy képzettebb vagyok, mint filmek terén.
De hát a különc életérzésre teljes rendezői életművek építhetők, mint például Wes Andersoné vagy Jim Jarmusché. Van már következő filmterve?
Ha rövid akarok lenni, akkor nincs. Vannak ötletcsírák, de egy konkrét terv nincs. Jó lenne elkerülni azt, amire időnként látni példát, hogy ha valakinek jól sikerül az első filmje, akkor megcsinálja másodszor is. Kicsit másképp.
A telefonban is említette, hogy alig éri utol magát, mióta kiderült a cannes-i meghívás. Ön szerint az Egy nap anyukájának vagy önnek rohanósabb most az élete?
Rohanunk mi is, de azért ez más, mint Anna helyzete a filmben. Mi e-mailekre válaszolgatunk, ő pedig a gyerekeit próbálja felnevelni. Nem lehet összehasonlítani a kettő tétjét. De ez az összehasonlítás is jól mutatja, mi a helyzet: mi elfoglaltak vagyunk és állati menők, hogy megyünk Cannes-ba, és ezt mindenki tiszteletben tartja és gratulál és megértő.
Az Egy nap a Filmalap Inkubátor programjában készült, és várhatóan ősszel lesz a magyar premierje.
