Isten látja lelkem, nem azért írok rendre lehúzó kritikát komédiákról, mert valami eredendő belső ellenérzésem van a műfajjal szemben. Épp ellenkezőleg, a zsáner hagyott csúnyán magamra, és nem csak engem, hanem azon nézők tömegeit, akiknek a pubertáskor végével elkopott az a mirigye, amitől a fosós-hányós-gatyába-élvezős altesti poéntárra nevetéssel reagálni lenne képes. Így aztán ha néha véletlenül beesik egy vígjáték, ami képes túllépni ezen az eszközkészleten, az dupla élvezet: egyrészt ott van maga a puszta szórakoztatás, amire aztán rátelepszik a melengető hála érzete, amiért végre, végre rám és sorstársaimra is gondolnak a vígjátékszerzők. A Barry szerzőinek például nagyon hálás vagyok.
Főhősünk, Barry ex-katona, hosszú ideig és nagy sikerrel szolgált Afganisztánban. Hazatérve nem igazán tudott mit kezdeni magával, ráadásul a PTSD is kínozta, így komoly gödörből húzta ki öreg barátja, Fuches, amikor Rezzenéstelen arccal, profi szervezésben teszi el láb alól a neki kiosztott rosszfiúkat – legalábbis ő úgy tudja, rosszfiúk. Ám egy napon két csecsen férfi bízza meg egy új célpont eltakarításával, akiről hamar kiderül, hogy bár megvannak a maga emberi gyarlóságai, nem mondható igazi rosszfiúnak. A célpont révén hősünk egy színiiskola órájára keveredik, mi több, előadnak közösen egy jelenetet, és a mérhetetlenül ambiciózus színésztanulók meggyőzik, hogy van tehetsége a színpadhoz. Barry jó ideje másra sem vágyott, mint hogy legyen valami lelkesítő célja az életben, és a színház történetesen lelkesíti – még ha ebben van némi szerepe a csoport üdvöskéjének is –, így olyan sok kedve nincs már embereket ölni pénzért, ám a nagyon balul elsült csecsen üzlet még a szakmához köti.
Az alaphelyzet eleve nem egyszerű, mindezt ráadásul valami fenomenálisan egyedi humorral tálalja a sorozat. Igazából nem tudom eldönteni, ki a fergetegesebb: a fegyverekről és bérgyilkosokról sipító hangon fanboykodó csecsen gyilkosok a maguk orosz akcentusos angoljával, ami önmagában is mindig poén, maga a baltaarcú, kiégett-elveszett, zavarodott Barry, aki csak akkor nem félszeg, ha ölni kell, az önmegvalósításról, őszinteségről, pillanatról és művészetről Coelhóként ömlengő színész-aspiránsok, a karikaturisztikusan pénzéhes színésztanár, vagy a briliánsan inkompetens zsaruk. Ugynis ők mindannyian keresztezik egymás útját, miközben, ugye, mindenki mást akar az események végkifejleteként látni. Tény, hogy a humor itt-ott abszurdba hajlik, vagy popkulturális utalásokra reflektál, de okoskodásnak semmiképp sem nevezhető, még intellektuális humornak sem – hiszen teljes jellemkomikumban utazunk.
A forgatókönyv mesteri – de ez nem meglepő, hiszen a Szilícium-völgyet is jegyző Alec Berg az ötletgazda és vezető író, ő három írótársával és a főszerepet játszó Bill Haderrel hozták össze a szkriptet. Hader bevonásából kiindulva nem meglepő, hogy rásimul a szerep, ezt a karót nyelt, örökösen meglepett, félszeg figurát nem először játssza már. Azzal együtt, hogy övé a főszerep, ezzel ő a középpont az események alakulásában, de semmiképp sem one-man-show ez, már csak azért sem, mert a mellékszereplőkről effektíve többet tudunk meg, mint róla, és a humorfaktor is sokkal inkább nekik köszönhető. A női főszerepben Sarah Goldberg fergeteges, ám a legemlékezetesebb a színésztanárt alakító Henry Winkler, aki gyakorlatilag az összes MLM-es motivációs trénerből úgy csinál viccet egy húzással, hogy valójában, ugye, kimondva nem egy ilyen alakot játszik. A Barry mellett szól a kíméletes, szitkomoknál megszokott félórás filmidő is, bár ezt inkább csak a praktikum mondatja velem: simán néztem volna háromszor ennyit is ebből az ökörködésből.
A Barry március 26-án debütál az HBO GO-n. Értékelés: 9/10
