Kultúra

Színház az egész világ – meg közben némi bérgyilkosság, hogy legyen pénz tandíjra

A Barry komoly rést töm be a szitkompiacon: tessenek elképzelni, vicces, pedig egyszer sem okádnak benne. Őrület – és kritika.

Isten látja lelkem, nem azért írok rendre lehúzó kritikát komédiákról, mert valami eredendő belső ellenérzésem van a műfajjal szemben. Épp ellenkezőleg, a zsáner hagyott csúnyán magamra, és nem csak engem, hanem azon nézők tömegeit, akiknek a pubertáskor végével elkopott az a mirigye, amitől a fosós-hányós-gatyába-élvezős altesti poéntárra nevetéssel reagálni lenne képes. Így aztán ha néha véletlenül beesik egy vígjáték, ami képes túllépni ezen az eszközkészleten, az dupla élvezet: egyrészt ott van maga a puszta szórakoztatás, amire aztán rátelepszik a melengető hála érzete, amiért végre, végre rám és sorstársaimra is gondolnak a vígjátékszerzők. A Barry szerzőinek például nagyon hálás vagyok.

Főhősünk, Barry ex-katona, hosszú ideig és nagy sikerrel szolgált Afganisztánban. Hazatérve nem igazán tudott mit kezdeni magával, ráadásul a PTSD is kínozta, így komoly gödörből húzta ki öreg barátja, Fuches, amikor beszervezte egy olyan munkára, amiben biztosan nagyon jól fog teljesíteni. Így lett Barry bérgyilkos. Rezzenéstelen arccal, profi szervezésben teszi el láb alól a neki kiosztott rosszfiúkat – legalábbis ő úgy tudja, rosszfiúk. Ám egy napon két csecsen férfi bízza meg egy új célpont eltakarításával, akiről hamar kiderül, hogy bár megvannak a maga emberi gyarlóságai, nem mondható igazi rosszfiúnak. A célpont révén hősünk egy színiiskola órájára keveredik, mi több, előadnak közösen egy jelenetet, és a mérhetetlenül ambiciózus színésztanulók meggyőzik, hogy van tehetsége a színpadhoz. Barry jó ideje másra sem vágyott, mint hogy legyen valami lelkesítő célja az életben, és a színház történetesen lelkesíti – még ha ebben van némi szerepe a csoport üdvöskéjének is –, így olyan sok kedve nincs már embereket ölni pénzért, ám a nagyon balul elsült csecsen üzlet még a szakmához köti.

Fotó: HBO

Az alaphelyzet eleve nem egyszerű, mindezt ráadásul valami fenomenálisan egyedi humorral tálalja a sorozat. Igazából nem tudom eldönteni, ki a fergetegesebb: a fegyverekről és bérgyilkosokról sipító hangon fanboykodó csecsen gyilkosok a maguk orosz akcentusos angoljával, ami önmagában is mindig poén, maga a baltaarcú, kiégett-elveszett, zavarodott Barry, aki csak akkor nem félszeg, ha ölni kell, az önmegvalósításról, őszinteségről, pillanatról és művészetről Coelhóként ömlengő színész-aspiránsok, a karikaturisztikusan pénzéhes színésztanár, vagy a briliánsan inkompetens zsaruk. Ugynis ők mindannyian keresztezik egymás útját, miközben, ugye, mindenki mást akar az események végkifejleteként látni. Tény, hogy a humor itt-ott abszurdba hajlik, vagy popkulturális utalásokra reflektál, de okoskodásnak semmiképp sem nevezhető, még intellektuális humornak sem – hiszen teljes jellemkomikumban utazunk.

A forgatókönyv mesteri – de ez nem meglepő, hiszen a Szilícium-völgyet is jegyző Alec Berg az ötletgazda és vezető író, ő három írótársával és a főszerepet játszó Bill Haderrel hozták össze a szkriptet. Hader bevonásából kiindulva nem meglepő, hogy rásimul a szerep, ezt a karót nyelt, örökösen meglepett, félszeg figurát nem először játssza már. Azzal együtt, hogy övé a főszerep, ezzel ő a középpont az események alakulásában, de semmiképp sem one-man-show ez, már csak azért sem, mert a mellékszereplőkről effektíve többet tudunk meg, mint róla, és a humorfaktor is sokkal inkább nekik köszönhető. A női főszerepben Sarah Goldberg fergeteges, ám a legemlékezetesebb a színésztanárt alakító Henry Winkler, aki gyakorlatilag az összes MLM-es motivációs trénerből úgy csinál viccet egy húzással, hogy valójában, ugye, kimondva nem egy ilyen alakot játszik. A Barry mellett szól a kíméletes, szitkomoknál megszokott félórás filmidő is, bár ezt inkább csak a praktikum mondatja velem: simán néztem volna háromszor ennyit is ebből az ökörködésből.

A Barry március 26-án debütál az HBO GO-n. Értékelés: 9/10

Ajánlott videó

Olvasói sztorik