Kultúra
American thrash metal band Slayer performs onstage, mid 1980s. Pictured are guitarists Jeff Hanneman (1964 - 2013) (left) and Kerry King. (Photo by Tony Mottram/Getty Images)

Nincs kegyelem, öljétek meg mind! – A metal legjobb éve

Mika László
Mika László

2018. 03. 16. 20:30

Néhány héttel ezelőtt jelentette be a Slayer, hogy 35 év után egy utolsó turné végén visszavonul nem csak a lemezkészítéstől, de a koncertezéstől is. Ez természetesen ismét figyelmet irányított a legendás zenekar múltjára, azon belül is a kezdetekre. 1983 pedig nem csak miattuk volt különleges, sokan máig a metál legjobb éveként aposztrofálják, többek közt az alábbi 12 lemez miatt.

Az 1983-as év felszínét vizsgálva a hatalmas, tektonikus, gigászi összecsapások esztendejeként jellemezhető a metalszíntéren. Először is ott volt a küzdelem a popzenével. A ’80-as évek elejére főként a brit heavy metal új hullámának (NWOBHM) köszönhetően soha nem látott népszerűség övezte a műfajt, ami azzal tetőzött be, amikor az (egyébként amerikai) Quiet Riot csodás című Metal Health lemeze egészen a Billboard lemezeladási lista éléig jutott, a legelsőként ebben a műfajban, méghozzá a Police albumát taszítva le onnan. Mindeközben folyt egy belső háború is, ugyanis fél éven belül adott ki lemezt Ozzy Osbourne, Ronnie James Dio és az ismét új énekessel felálló Black Sabbath, a rajongók pedig készek voltak vérre menni, hogy saját kedvencüket hozzák ki győztesül az ütközetből.

Végezetül pedig szépen csendben megjelent két album két fiatal zenekartól, amelyeket azelőtt senki nem ismert, ők viszont már akkor érezték, hogy zenéjükben ott van a potenciál az összes korábbi legenda földbe tiprására. Ezt a két együttest Slayernek és Metallicának hívták. A titánok és Zeusz között megérett az idő a hatalomátvételre. Ezen kívül először jelent meg arcfesték nélkül a KISS, a Suicidal Tendencies után semmi sem maradt ugyanaz a hardcore szcénában, plusz rengetegen adtak ki egész karrierjüket meghatározó lemezeket, melyek közül természetesen nem kerülhetett be minden ebbe a cikkbe (Anvil, Saxon, Accept, Satan, a lista szinte végtelen). De ha csak átfogóan érdekel a metal talán máig legjobb éve, akkor ezzel a 12 albummal, illetve a róluk kiválasztott 12 dallal nem tévedhetsz. Utóbbiakat egy playlisten is meg lehet hallgatni, kivéve azt a Manowar-számot, ami nem található a Spotify-on:

Black Sabbath – Born Again

A dal: Zero the Hero
A Black Sabbath ’80-as évekbeli hullámvasútja egyértelműen könyvért kiált. Kezdődött ugye az egész Ozzy lapátra tételével, ami után sokan leírták a zenekart, hogy aztán a Dio közreműködésével készült Heaven and Hell rögtön klasszikussá váljon. Nem sokkal később azonban Dio is repült, új vokalistát pedig egészen váratlan helyről, a Deep Purple-ből igazoltak Ian Gillan személyében. A vele készült Born Again igazi csiszolatlan gyémánt, egy meglepően progresszív beállítottságú album és ha Gillan nem is nyerte el mindenki tetszését, a legendás Ward-Butler-Iommi hármas azért nem hazudtolta meg magát. Az érinthetetlen első öt lemezen kívül csak a Heaven and Hell jobb nála, valamiért mégsem ette be magát annyira a Sabbath-kultuszba, mint megérdemelné. Azért a lemezborító ikonikussá vált.

Def Leppard – Pyromania

A dal: Rock of Ages
Másodvonalbeli NWOBHM-zenekarból lett a metál első fiúzenekara a Def Leppard ezzel az albummal, amiben szépen elhagyták a korai heavy metal gyökereket, helyette pedig glambe és hajba öltöztek. A jutalom 10 millió eladott lemez és az USA-ban való iszonyatos gyors befutás lett, még ha a puristák húzták is a szájukat. Azért figyelemre méltó, mert azért ez még messze nem a négy évvel későbbi Hysteria popzenéje (tudjuk, Pour Some Sugar on Me, abból egyébként 12 millió fogyott), itt azért még reszelnek néha a dalok, a tehénkolomp pedig úgy dolgozik, mint talán egyetlen másik lemezen sem.

Dio – Holy Diver

A dal: Holy Diver
Ronnie James Dio eddigre már kétszeresen kultsztár volt, először a ’70-es évek második felében vált azzá a Rainbow élén, majd, mint fentebb már említettük, ’80-ban ő húzta ki a Sabbathot a csávából. A mennybemenetelre azonban az első szólólemezig kellett várni, viszont legalább teljesen megérdemelten történt meg, a Holy Diver az elejétől végig hibátlan mestermunka. Egymást követik a klasszikusnál klasszikusabb heavy metal opuszok, mi mégis a leghíresebb, címadó dalt emeljük ki, egyrészt mert valóban annyira jó, másrészt videója miatt, melyben Dio egy böszme karddal démonokat csapkod. Legenda!

Iron Maiden – Piece of Mind

A dal: The Trooper
Ismét egy album, amely valamiért iszonyatosan alulértékelt az adott zenekar diszkográfiájában, pedig a Piece of Mind ereje teljében mutatja Bruce Dickinsonékat, ez az az időszak, amikor az Iron Maiden egyszerűen nem tudott hibázni. Az ikerszólók még a korábbiaknál is ikerszólóbbak a lemez A-oldalán, ami talán a legerősebb egymás utáni 4 dal, amit valaha kiadtak, a B-oldal pedig azzal a Trooperrel kezdődik, ami máig meghatározó pillanata az összes koncertnek. Hogy a Bahamákon vették fel, egy pillanatra sem érződik az anyagon, szinte végig igen sötét témák vannak elővéve. Vegye csak elő újra mindenki!

Manowar – Into Glory Ride

A dal: Gloves of Metal
Persze, természetesen van olyan mozzanat is 35 évvel ezelőttről, aminek nem tett túl jót az idő, ilyen az egész Manowar-jelenség – az állatbőrökbe és latexnadrágba bújt, borítón kardokkal pózoló, Conan a barbár-mellékszereplő arcokat nehéz annyira komolyan venni, mint tették ezt ők maguk, pláne ha olyan dalszövegeket írnak, hogy „húzzuk fel a fémkesztyűt”. Viszont ha mindezt megpróbáljuk félretenni, arra eszmélünk, hogy zeneileg bizony a Manowarnál nem volt keményebb darálás a thrash megjelenése előtt, amit ekkora sikerre vittek.

Mercyful Fate – Melissa

A dal: Satan’s Fall
Hogy ne csak az angolszász világról legyen szó, mindenképpen említést érdemel a dán Mercyful Fate, amely rögtön első lemezével rendkívül bátran kísérletezgetett azzal, hogy meddig lehet kitolni az akkori műfaji határokat. A Satan’s Fall tökéletes állatorvosi ló, egyrészt 11 perces, amit korábban senki nem mert bevállalni, az énekes King Diamond (tagok művésznévvel való felruházása is itt kezdődik!) pedig néha már majdnem hörög és majdnem sikít benne. Egy rakat alműfaj csírái vannak meg ebben az egy dalban, a blacktől a doomig, ráadásul elképesztő keményen és tisztán szól az egész, ellentétben más korai újítók anyagaival (Venom, Bathory).

Metallica – Kill ’Em All

A dal: Hit the Lights
Az első Metallica-lemez első dalát 1983. július 25-én legelőször meghallgatva két dolog juthatott az ember eszébe. Először is, ha egy sima zenerajongóról beszélünk, akkor nagyjából úgy érezhette magát, hogy egy úthenger ment át rajta, ha pedig olyasvalakiről volt szó, aki bármilyen metálzenekarban játszott, akkor nagyjából a „most aztán szarban vagyunk” hagyhatta el a száját. Az a fajta kolosszális, kitörő energia és – nincs rá jobb szó – éhség, ami a Hit the Lights 4 percében benne van, egyedülálló pillanat a zenetörténelemben. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez a zenekar már ekkor a világ legnagyobbja akart lenni és érezte azt is, hogy megvan benne erre a potenciál. Alig 3 év alatt sikerült is nekik. Ja, egyébként természetesen az összes többi dal is legalább ilyen jó.

Mötley Crüe – Shout at the Devil

A dal: Looks That Kill
Ha már a Manowarnál szó volt a komolyan vételről: nehéz ma már elképzelni, ahogy szülők milliói féltik fiaikat attól, hogy olyanok lesznek, mint Vince Neil, lányaikat pedig, hogy meggondolatlanul Nikki Sixx szexrabszolgájává válnak. Az egy évvel később érkező Spinal Tap-filmből vett hasonlattal élve: a Mötley Crüe semmi mást nem csinált, csak azokat a trendeket, amik már amúgy is csúcsra voltak járatva a metálvilágban a szexről, drogokról, sátánizmusról meg a rock ’n’ roll életérzésről 10-es helyett feltekerte 11-re. Bejött nekik.

Motörhead – Another Perfect Day

A dal: Shine
Volt már szó alulértékelt albumokról? „Fast” Eddie Clarke távozása olyan jobbos volt, hogy nem sokan hitték volna, hogy a Motörhead fel tud belőle állni, mikor pedig kijött a hír, hogy a helyére a volt Thin Lizzy-gitáros Brian Robertsont hozták, bizony sok korábbi rajongó dobta el az Ace of Spades-pólóját és mosta meg végre a fogát. Lemmyék azonban a lehető legtöbbet hozták ki a szorult helyzetből és inkább ők alkalmazkodtak Robertsonhoz, mint fordítva. Persze, az Another Perfect Day messze nem olyan nyers, mint a korábbi anyagaik, hiszen jött egy gitáros, aki nem csak gyorsan, hanem technikásan is tudott játszani, az eredmény pedig a zenekar addig kiadott legseggrázósabb és legtisztább lemeze, amelyen Lemmy is jobban megmutathatta, hogy sokkal jobb énekes annál, mint hitték róla.

Ozzy Osbourne – Bark at the Moon

A dal: Bark at the Moon
Három lemez után már kezdett kicsit unalmassá válni ez az egész horror-tematika, amelyhez az énekes annyira ragaszkodott szólókarrierje első éveiben, de hát azért mégiscsak Ozzy Osbourne-ról beszélünk, aki ekkor még simán kisujjból rázott ki egy Bark at the Moon kaliberű slágert. Vagy inkább Jake E. Lee gitáros kisujjából, ahogy a rossznyelvek beszélték. Az itt is tárgyalt nagy hármasból úgy nézett ki, Ozzy az egyetlen, aki nem képes fejlődni, de ez az eladásokon még egyáltalán nem érződött meg, és még az sem rontott (javított?) az image-én, hogy állítólag erre a lemezre ölte meg egy kanadai férfi a feleségét és két gyerekét.

Slayer – Show No Mercy

A dal: Black Magic
1983 a végéhez közeledett és már a kortársak szemében is a metal egyik legjobb évének számított, de még decemberben sem pihenhetett meg az egyszeri rajongó. Hátborzongató, hogy mennyire kiforrottan érkezett meg a színtérre a Slayer, még ha a felvételek minősége el is maradt az ideálistól, a Metallicához hasonlóan a fiatalos, világmegváltó energia itt is mindent átüt. Az Araya-King-Hanneman-Lombardo négyes gyakorlatilag semmi lényegeset nem változtatott a formulán 35 év alatt, de ez és a mellettük mindeddig kitartó tábor sokkal inkább e formula erősségét, mint a lustaságot mutatja. A szülők meg lassan kezdhették visszasírni a Mötley Crüe-t.

Witchfinder General – Friends of Hell

A dal: Quietus Reprise
A Witchfinder General a tipikus „kedvenc zenekarod kedvenc zenekara”. Az évtizedek során rengetegen hozták fel őket, mint meghatározó alapélményt, amelynek hatására zenélni kezdtek, de a köztudatba valahogy mégsem kerültek be olyan mélyen, mint mondjuk a Saint Vitus vagy a Cathedral. Minden bizonnyal nagy szerepet játszott ebben az, hogy gyorsan elégtek, ’82-83-ban kiadtak két lemezt és kész, vége is lett az egész metálosdinak. Aki viszont ezekre az albumokra rátalál, az a modern doomnak a Black Sabbath és a kiforrott vég közti hiányzó evolúciós láncszemét fedezheti fel.

Kiemelt kép: Tony Mottram/Getty Images

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

This picture taken on February 16, 2017 shows a man pushing his tricycle filled with stuff as he walks with his dogs on a street in the Heiqiaocun migrant village in Beijing. - China's capital relies on migrant labour to keep its economy humming and people from across the country are drawn to the city by the promise of a better life. But high real estate prices and China's restrictive residence registration system, known as hukou, have driven many into shanty towns on Beijing's periphery. (Photo by Nicolas ASFOURI / AFP)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.