A Pentagon titkai Steven Spielberg válasza a Trump-korszakra. Ezt nem én mondom, hanem maga a rendező, aki azért forgatta le a szokásosnál sokkal gyorsabban az újságírást mennybe menesztő filmjét, mert annyira fontosnak érezte a benne foglalt üzenetet. Lehet, hogy nevetségesnek tűnik a fake news és az alternatív tények korában, de A Pentagon titkai tényleg olyan dohos értékekről szól, mint a szólásszabadság, a hatalom ellenőrzése vagy az igazsághoz való ragaszkodás.
Mielőtt még elkezdenénk ásítozni, szögezzük le gyorsan: a film sokkal szórakoztatóbb, mint amennyire fennkölten hangzik ez a felsorolás. Csak azért mondom, mert az előzetesből ez nem igazán jött át, és a mozi felé menet nekem is voltak félelmeim, hogy a nagy igyekezetben Spielberg megint hazafias pátoszba fojt majd egy izgalmas történelmi alapsztorit, ahogy tette mondjuk a Lincoln esetében.
A finálét leszámítva a Pentagon titkai egy feszes, régi vágású újságírós thriller, amelyben sokat cigiznek, gépelnek és vitatkoznak, akárcsak a Watergate-botrány felderítéséről szóló Az elnök embereiben, vagy a két éve Oscar-győztes Spotlight – Egy nyomozás részleteiben, amely a katolikus egyház pedofil-ügyeinek nagy bostoni leleplezését mutatta be (Hogy ne maradjon kétségünk, Spielberg Az elnök emberei felütéséből kölcsönzi a film zárójelenetét, amely nemcsak főhajtás a nagy műfaji elődök előtt, de egyben az oknyomozó újságírás történelmi jelentőségét is hivatott igazolni).
Ezeknek a filmeknek van egy bevett, megunhatatlan dramaturgiája: mindig a katartikus pillanat felé haladnak, mikor elkészül a címlap és felbúgnak a hatalmas nyomdagépek, hogy sokszorosítsák a nagybetűs Sztorit, amelyet hajnalban majd teherautók röpítenek szerteszét a még mit sem sejtő újságolvasókhoz.
Ehhez a tanulsághoz könnyű volt megtörtént esetet találni az amerikai sajtótörténetből, hisz természetesen nem Trump az első elnök, aki háborút hirdetett a sajtó ellen. 1971-ben járunk, egy évvel a Watergate-botrány kirobbanása előtt, a Richard Nixon vezette Fehér Ház pedig hazaárulással vádolja meg a New York Timest, amiért államtitkokat hozott nyilvánosságra. A tét nem kicsi, a Pentagonból kiszivárgott iratok ugyanis azt bizonyítják, hogy az amerikai kormány éveken át hazudott a népnek a vietnami háborúról. Nemcsak Nixon, de már Johnson, Kennedy és Eisenhower elnök is pontosan tudta, hogy ezt a háborút nem lehet megnyerni, mégis folytatták, mert senki nem merte vállalni a vereség beismerésével járó politikai kockázatot.
A középpontban mégsem a Times, hanem a financiális gondokkal küzdő Washington Post áll, amelynek a nagy New York-i rivális elhallgattatása után kell döntenie, hogy folytatja-e a sztori feltárását. Tom Hanks láthatóan lubickol a vérszagot szimatoló, rámenős főszerkesztő szerepében, akiről nehéz eldönteni, hogy az újságírói önérzet, vagy a sajtószabadsághoz való ragaszkodás fűti-e jobban. A Pentagon-iratok publikálásával ugyanis nemcsak a kormány, de a versenytárs orra alá is borsot törhet.
A végső döntést azonban nem ő, hanem a családi lap első női tulajdonosa, Katharine Graham hozhatja meg, aki a cikk publikálásával nemcsak a Washington Post beszántását, de a börtönt is kockáztatja. Meryl Streep finoman jeleníti meg azt a lelki folyamatot, ahogy Katharine az önbizalomhiánytól és őrlődéstől eljut a belső meggyőződésig. Még a helyenként közhelyekkel kibélelt monológokat is képes érzelmi tartalommal megtölteni, és úgy elmondani, mintha tényleg mély értelműek lennének.
Az ő története ráadásul többrétegű. Spielberg ezzel nemcsak a sajtószabadság, de a női egyenjogúság témáját is megpiszkálja, még aktuálisabbá téve a film üzenetét. Katharine kezdeti lámpaláza ugyanis nem egyszerű alkati sajátosság: abból fakad, hogy női vezetőként próbálja megtalálni a hangját egy férfiak által uralt iparágban.
A szónokló nő olyan, mint a két lábon járó kutya. Úgyis rosszul csinálja, de már az is nagy szám, hogy csinálja egyáltalán
– idézi a hasonlatot, amelyet sokat hallott gyerekként, és ki is jelölte számára a lehetséges pozíciókat az életben. Ezt a láthatatlan elvárást írja felül azzal, hogy a saját lábára áll. Mert nemcsak a kormánnyal és a lap idős férfiakból álló elnöki testületével, de egy egész társadalmi szereppel is dacol, mikor meghozza első autonóm döntését.
Ennek a döntésnek a megszületése a film csúcsjelenete – szerencsére nemcsak a mondanivaló, de a rendezés szempontjából is. Nincs benne semmi meglepő fordulat, mégis rettentően kiélezett, ahogy egy mesterien dramatizált konferenciahívás során csapnak össze a különböző álláspontok. A csúcs után azonban a lejtő következik. Ott van még a nyomdába küldés említett katarzisa, de innentől érezhetően elkezd leereszteni a film, rákészülve a felemelő és méltóságteljes fináléra.
Címszavakban felmondja ugyan a Legfelsőbb Bíróságig eljutó jogi csatározás sztoriját, de az izgalmak helyét egyre inkább átveszi az üzenet és a történelmi párhuzamok sulykolása. Futószalagon érkeznek azok a bizonyos bölcs mondatok a demokráciáról és a bátorságról, hogy a faltól falig érő zenéről már ne is beszéljünk.
Eddigre Hanks és Streep vibráló kapcsolata is unalmas egyetértésbe torkollik, bizonyítva, hogy a vásznon mindig sokkal érdekesebbek a konfliktusok. Egy kis giccs azonban megbocsátható a megelőző másfél óra miatt, amely a népnevelés helyett inkább a karakterekre és a feszültségépítésre helyezte a hangsúlyt.
A Pentagon titkai (The Post), 115 perc, 2017. Szerintünk: 7/10
Borítókép: Freeman Film
