Kultúra

Hiába a gyász, Nick Cave-ből csak előtört a vérszomjas vadállat

Bensőséges pillanatok és eszelős őrjöngés váltotta egymást a Nick Cave and the Bad Seeds belgrádi koncertjén.
Korábban a témában:

Kezdhetném némi sértődött pufogással, hogy miért kell megint valamelyik szomszédos ország fővárosáig utazni, ha az ember élőben akarja meghallgatni kedvencét, és vajon miért épp Budapest maradt ki a turné útvonalából, de ezt a részt most inkább kihagyom. Belgrádnál tökéletesebb helyszínt ugyanis nehéz lenne elképzelni egy Nick Cave-koncerthez.

Különösen egy igazi szutykos, borongós, őszi napon, amikor ki sem látunk a szürkeségből, és a szocreál tömbök között bolyongva tényleg úgy érezzük, mintha Cave egyik balladájának fekete-fehér klipjében tévedtünk volna el.

Szinte várjuk, hogy valamelyik sarkon elénk ugorjon a balkáni Stagger Lee, vagy a szembejövő gyalogos ballonkabátja alól kivillanjon az a bizonyos vörös jobbkéz, amelyet látva tudjuk, hogy nincs mit tenni, mert úgyis elvesztünk.

A melankólia tehát garantált, mire megérkezünk a budapesti Sportarénához hasonló méretű Kombank Arenába, amely eddigre csurig megtelt rajongókkal. A tömeget megpillantva utol is ért a baljós érzés, hogy biztos csalódni fogok, hiszen Cave dalai szépen elvéreznek majd ebben a monumentális térben. Különösen a tavalyi lemez lefojtott hangvételű, intim dalai, amelyekben a fia halála után maradó bűntudatot és gyászt próbálta feldolgozni. A félelmeim azonban teljesen alaptalannak bizonyultak: a Skeleton Tree csendes önmarcangolása egyáltalán nem telepedett rá a koncert hangulatára, ám tökéletesen ellenpontozta az időről-időre kirobbanó őrjöngéseket. Az egész olyan volt, mint egy hosszú érzelmi hullámvasút, ahol a meditatív szakaszok után váratlanul egy-egy eszelős triplacsavarban találjuk magunkat, a pálya vége felé pedig már azt sem tudjuk eldönteni, merre van a lefelé és a felfelé.

Nick Cave Los Angelesben (Getty Images/Michael Tran)

Mert Cave nem annyira énekes, sokkal inkább rock and roll-sámán, aki ahhoz ért igazán, hogy kell szeánsszá hevíteni egy koncertet. Erre képes egy kis klubban, a Sziget nagyszínpadán, és egy tízezer férőhelyes arénában is. A két és fél órás szertartást most is biztos kézzel celebrálta, pontosan érezve, mikor kell rákapcsolni és visszavenni a tempóból. Ha kellett, bárszéken ülve (Jesus Alone), a zongora mellől, csukott szemmel énekelt (Into My Arms), vagy épp a nézőtérről hergelte sokezres gyülekezetét.

A közönség pedig minden rezdülésre azonnal reagált: hol áhítatos, dermedt csenddel, hol féktelen üvöltéssel erősítve végletekig a pillanatnyi hangulatot.

A Bad Seeds közben hűvös és elegáns profizmussal asszisztált ehhez a hullámzáshoz. Csak az állandó szerzőtárs, Warren Ellis lopta el néha a show-t, aki nem elég, hogy minden hangszeren játszik, de olyan vehemenciával tudja tépni a hegedűt, amit még a bespeedezett Lajkó Félix is megirigyelne.

Miután fia, a 15 éves Arthur lezuhant a brightoni sziklákról, Nick Cave több mint egy évig nem adott interjút, és nem lehetett tudni, hogy vajon megtalálja-e még a hangját valaha. A tavaly készült dokumentumfilmben ő maga beszélt is erről: szerinte vannak akkora traumák, amelyek agyonnyomják a kreativitást, és nem hagynak helyet az alkotói képzelőerőnek. A gyászmunkából végül éteri lemez és még éteribb film lett, majd a turnét is bejelentették. Az viszont kérdés maradt, hogy mi lesz a korábbi dalokkal – különösen azokkal a mocskos és brutális balladákkal, amelyek általában erőszakos halálesetekről szólnak. Belgrádban az látszott, hogy a tragédia nem okozott éles cezúrát az életműben. Az utóbbi évek művészi irányváltása a legkevésbé sem jelenti azt, hogy Cave leszámolt volna korábbi munkásságával. A több mint 30 éves debütáló albumról ugyanúgy szemezgettek a koncert során, mint a 90-es évekbeli Murder Balladsról, vagy az ezredforduló utáni lemezekről, és egyetlen pillanatra sem lehetett érezni az átható hakni-bűzt, amit annyi előadónál (ellentétben mondjuk PJ Harveyval, aki a haknit kerülendő alig volt hajlandó régi dalaiból játszani az idei Szigeten)

Warren Ellis a Barcelonai Primavera Sound fesztiválon (Getty Images/Simone Cechetti)

Ebben a retrospektív setlistben szórták el szépen a Skeleton Tree friss és roppant személyes dalait, amelyeknél Cave láthatóan el is érzékenyült éneklés közben. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy a következő pillanatban már kajánul provokálja az okostelefonnal a kézben csápoló közönséget.

A függőség lélektanáról szóló Red Right Handet ezúttal például nem a drogokra, hanem a kényszeres Instagramozásra futtatta ki, miközben az egyik szerencsés rajongónak ki is kapta az iPhone-t a kezéből, hogy ellőjön egy meglehetősen exkluzív szelfit.

Hirtelen nem is jut eszembe más, aki ennyire természetesen tudna közlekedni a túlcsorduló érzelmesség és a nyers, zenei brutalitás között. Persze hogyne értene az ellentmondásokhoz az, aki képes volt a világ legmacsóbb, tesztoszteron szagú dalához klipet forgatni egy melegbárban?

Erre tett rá még egy lapáttal a ráadásban, ahol végletekig fokozta a kettősséget. Ugyan végig aktívan kommunikált a közönséggel, de ekkor végleg lerombolta a negyedik falat, amely a nézőtér és a színpad között húzódik. Először ő szállt le közénk, hogy a rajongók gyűrűjében énekelje el a tíz percre elnyújtott The Weeping Songot (egyszer csak azt vettem észre, hogy pár méterre állt meg tőlem, vállba is veregettem magam a bölcs stratégiai helyezkedésért). Aztán mintegy száz rajongóval tért vissza a színpadra, akik innentől egy spontán kórus és egy anarchista tánckar keverékeként segédkeztek az előadáshoz. A Stagger Lee alatt Cave végleg szabadjára engedte magából a vadállatot, eszelős szintre fokozva a tombolást, miközben megénekelte a bandita történetét, aki annyira elvetemült volt, hogy még az ördögöt is szitává lőtte. A pokol után azonban váratlanul egy homokos, vizes, éteri síkra érkeztünk, ahol Cave a lélekemelő Push the Sky Away melankolikus optimizmusával engedte útjára a kizsigerelt közönséget. Ezután már senki nem követelt több ráadást, mindenki érezte, hogy ez így volt kerek egész.

Nick Cave a londoni O2 Arénában. (Photo by Chiaki Nozu/WireImage)

Kifelé jövet nem is nagyon találkoztam elégedetlen hangokkal a közönségben. Az a bizonyos halvány mosoly ült az arcokon, ami nagy, közös katarzisok után szokott felderengeni. Az érzés még akkor is kitartott, mikor egymásnak szorulva zötykölődtünk a csurig tömött buszon Belgrád nyirkos és hideg belvárosa felé. Elfojtott anyázásnak és telefonba temetkezésnek azonban nyoma sem volt, ehelyett lelkesen tárgyaltuk ki a koncertet az arcomban álló ismeretlenekkel, miközben próbáltuk nem letaposni egymást. Mikor ma reggel kinyílt előttem a 4-6-os ajtaja, és megpillantottam az odabent zajló tömegközlekedési pogózást, önkéntelenül elmorzsoltam egy fohászt:

Istenem, de jól jönne egy Nick Cave-koncert reggelente a munkába indulás előtt!

Borítókép: Emma McIntyre/Getty Images

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.