Az igénytelen reklámtáblákban és fényreklámokban fuldokló Nagykörút ma leginkább az olcsó italokra vágyó tini- és külföldi csoportok legkedvesebb célpontja, történelme azonban jóval érdekesebb annál, minthogy megfeledkezzünk róla.
A legelvetemültebb tervek valóra válása esetén ma akár hajózható csatornaként járható, széles, Szent István körúti szakaszán gyárakkal szegélyezett út egykori pompáját olyan csodák őrzik, mint a kis híján Nemzeti Színházzá alakított, ma luxushotelként működő New York-palota, vagy a firenzei Palazzo Strozzit másoló Batthyány-palota.
Térképen is elérhető Ismeretlen Budapest-sorozatunkban ma a 4141 méter hosszú Nagykörút egy újabb, mára már eltűnt szépségével ismerkedünk meg.
Az Erzsébet körút 29.-33. számú telkén 1961 tavaszán megnyitott Madách Színház (építész: Kaufmann Oszkár) épületét jó eséllyel minden kultúrakedvelő, illetve gyakran erre utazó ismeri, hiszen a hármas csoportokban tizenöt egész alakos szobrot (Somogyi József, Kiss Kovács Gyula, illetve Kerényi Jenő munkáit) a homlokzatán hordó épület évi félmillió nézőt vonz, a színházért kevésbé rajongó városlakóknak pedig minden bizonnyal azonnal szemet szúr a fél évszázaddal idősebb szomszédai közül kilógó épület.
De mi állt itt a Madách előtt?
A kérdés megválaszolásához száztíz évvel ezelőttre kell visszapillantanunk – Keleti Károly és Fodor Oszkár ugyanis ekkor döntötte el, hogy szórakozóhelyet alapít a kezdeti nehézségek után addigra már kellemesen beépült Nagykörúton.
Így született meg a következő évben az ezer nézőt is befogadó színház, a Royal Orfeum:
A kapuit először 1908. október 3-án megnyitó hely néhány év alatt a város egyik legnépszerűbb és legszínvonalasabb szórakozóhelyévé nőtte ki magát, vezetői székében pedig megfordult Bálint Dezső (1909-ben meg is vette a helyet), a rendőrségi riportok legnagyobbja, a később egy ideig a Fővárosi Operettszínházat is vezető Tarján Vilmos, az építészből sanzon- és operettszerzővé, valamint színigazgatóvá vált Zerkovitz Béla (1918-1923, 1926-?) és Somogyi Kálmán is, miközben a díszleteket évtizedeken át a magyar Toulouse-Lautrecként aposztrofált Vogel Eric (1907-1996) tervezte.
Első emeletén kabarék működtek: 1913-1920 közt a Szőke Szakáll (Gärtner Sándor / Gerő Jenő, 1884-1955) vezette, Salamon Bélát és Kabos Gyulát a pályáján elindító Sörkabaré, 1920-1924 közt Kővári Gyula Bonbonnier-je, azt követően pedig Fritz Ödön mindössze három műsoron át létező Papagáj kabaréja.
A tízes-húszas években már a legnagyobb sztárok adták itt egymásnak a kilincset: a zenekarok, bűvészek és zsonglőrök hada mellett a tízes évek hajnalán a kor legjobban fizetett némafilmszínésze, a filmjeivel Magyarországon óriási népszerűséget elért Valdemar Psilander (1884-1917) lépett itt fel rövid ideig, aki a Színházi Élet szerint a végére jobban ismerte már Pestet a született pesti embernél.
1928-ban az első afroamerikai színészlegenda, a pályáját énekesnőként és táncosnőként kezdő Bronz Vénusz, Josephine Baker töltött itt hónapokat, 1930-ban pedig a zenebohóc Grock és Jusnij Kék Madár együttese járt itt.
A legnagyobb sikert természetesen Baker aratta:
– írja a Színészkönyvtár.
Nem múlt persze sokon, hogy a fellépés meghiúsuljon, Baker érkezésének hírére ugyanis a túlbuzgó, erkölcscsősz parlamenti képviselők egyike interpellációt nyújtott be, így az országgyűlés képviselőházának is foglalkoznia kellett az üggyel. A belügyminiszternek szóló írásban a politikus a budapesti mulatóhelyeken elharapózott, közerkölcsöket veszélyeztető erkölcstelenségekre hívja fel a figyelmet, sőt, az interpelláció felolvasása után még kommentálta is az előterjesztést:
A belügyminiszter furcsa választ adott:
Így is történt: a sötét nézőtéren számos rendőrtiszt és színészek mellett a belügyi helyettes államtitkár, a honvédelmi miniszter helyettese, valamint a rendőrfőkapitány és helyettese is helyet foglalt, a bejáratot pedig rendőrök zárták le. Az engedély persze megszületett, Baker viszont az újságíróknak elmondta, hogy nagyon izgult a dolog miatt, hiszen korábban sosem kellett még vizsgáznia egyetlen hatóság, vagy rendőri bizottság előtt sem.
Baker egy hónapon át volt Budapest vendége. A nézők teljesen odavoltak érte, sőt, még Kosztolányi is írt róla egy erős glosszát a Pesti Hírlapba (1928. május 3., p.13):
(…) Mulatságos, bájos tehetség. Mindez azonban nem magyarázza hírét, dicsőségét. Ahhoz, hogy érette egyszerre több világrész megbomoljon, más egyéb is kell. Európa fáradt, nem hisz magában. Gázzal, gépfegyverrel irtja a négereket, a gyarmatokon állati sorba taszítja őket. Közben szükségét érzi, hogy azokat, akiket levert karddal, kicsit föl is emelje szellemileg. Így cselekedtek a normannok, akik annak idején meghódították a frankokat s tulajdon nyelvüket elfelejtve, megtanulták az övékét, a németek 1871-es győzelmük után, kik nyomban divatot csináltak a francia irodalomból, és a mai, fiatal francia írók, kik most térdet-fejet hajtanak a német szellem minden megnyilvánulása előtt. Baker is ezért olyan „nagy”. A fehérek, akik nem mindig és mindenütt fognak kezet feketékkel, előtte térdre borulnak: vezekelnek.
1933-ban a Royal Orfeum zenés operettszínházzá, majd kabarévá vált, két évvel később pedig felvette a Royal Színház nevet. Ezt sem élvezhette azonban sokáig, hiszen 1940-ben már Royal Varieté Színház, 1941-től pedig Royal Revüszínház néven találhattuk volna meg a műsorát a lapokban.
A II. világháború által okozott pusztítás következtében egy időre be kellett zárnia a kapuit, de Budapest ostroma után alig három hónappal, 1945. május 7-én már újra szórakozni vágyókat fogadott – immár Royal Revü Varietéként, színpadán pedig kabarészerzők, színészek és artisták tűntek fel, de olyan sztárok is megfordultak itt, mint Karády Katalin, Kiss Manyi és a második világháború előtt Louis Armstronggal is játszó Joe Turner.
1949-ben államosították, és betagolták a Fővárosi Népszórakoztató Intézmények igazgatósága alá, október 14-től pedig felvette a Fővárosi Varieté nevet, melyet 1951-ben Fővárosi Víg Színházra cseréltek.
Az állami tulajdonjog sem hozott azonban sok szerencsét az intézménynek, így az ötvenes években – egyes források szerint 1953-ban, mások szerint 1955-ben – lebontották, az egykori épületre pedig egyetlen tábla sem emlékeztet. Helyén ma a korábban már említett Madách Színház áll, de az új épület az első tervek szerint a Vígszínház társulatát fogadta volna be. A Víg azonban végül maradtak a második világháború utolsó napjaiban bombatalálatot kapott, 1951-re azonban helyreállított, Magyar Néphadsereg Színháza néven újranyitott Szent István körúti épületben, sőt 1960-ban régi nevét is visszakapta.
