Évmilliókkal ezelőtt élt állatok maradványaiból kitalálni, hogyan is nézhettek, míg vígan sétálgattak, vagy úsztak a tengerben, igen nehéz feladat. Nem is meglepő tehát, hogy az őslénytan elmúlt két évszázada bőséggel mutat fel fura figurákat – ezek közül a legismertebbek talán az 1851-es londoni világkiállításra készült életnagyságú szobrok, melyek tizenöt rég kihalt faj harminc példányát próbálták bemutatni.
A paleontológus Sir Richard Owen tanácsa alapján Benjamin Waterhouse Hawkins műhelyében készült Iguanodont, Megalosaurust, Ichthyosaurust és társait 1853 első estéjén mutatták be a nagyközönségnek:
Néhány évvel később persze a tudóstársadalom minden tagjának leesett, hogy ezeknek a szörnyeknek semmi közük a valósághoz, a rendelkezésre álló csontok alapján azonban tényleg kitűnő munkát végeztek.
– tette fel magának a kérdést a paleozoológus Darren Naish, illetve a szintén a szakmában mozgó két grafikus, John Conway és C. M. Kosemen.
A három szakember 2012-ben megjelent könyvében, az egy levegővel kimondhatatlan hosszúságú All Yesterdays: Unique and Speculative Views of Dinosaurs and Other Prehistoric Animals-ben rámutatnak arra, hogy a modern őslényábrázolások sem épp tökéletesek, hiszen az egykor élt állatok nem csontos részei, így bőrkinövései, tarajos sülökére hasonlító tüskéi, vagy épp az erszények nem maradtak fenn.
Hogy érzékeltessék a valóság és az illusztrációk közti lehetséges különbségeket, a könyvben egy sornyi, ma élő állatot mutatnak be úgy, mintha a távoli jövőben élő zoológus rekonstruálta volna őket a rendelkezésre álló csontok, illetve a bizonyítékokkal fennmaradt lágy részek híján nem alátámasztható feltevései segítségével:
Elefánt (balra), zebra (jobbra fenn) és víziló (jobbra lenn)
Pávián
Vízilófej
Hattyú
Szarvasmarha
