A cannes-i filmfesztivál híres arról, hogy rigorózusan ragaszkodik a hagyományaihoz és a szabályaihoz, nehezen újít, kezdve onnan, hogy a programigazgató kedvenc bejáratott rendezői szinte automatikusan meghívást kapnak a programba, akkor is, ha aktuális filmjük nem sikerült éppen olyan szuperül, egészen odáig, hogy a vörös szőnyegre lapos talpú cipőben nem engedik be a nőket.
Az persze érthető, hogy az idén 70. évfordulóját ünneplő fesztivál most részben a múltba tekint: a plakátra egy 50-es évek végén készült fotót tettek Claudia Cardinaléról (ami körül aztán balhé tört ki, amikor kiderült, hogy a filmcsillag derekát és lábát a mai trendekhez alkalmazkodva karcsúbbra photoshoppolták), meghívták a 86 éves Clint Eastwoodot előadni, és egy születésnapi estet is tartottak olyan vendégekkel, mint a Mad Max-filmeket jegyző George Miller és a versenyprogram idei zsűrielnöke, Pedro Almodóvar.
A tévé az új mozi
De nagyon úgy tűnik, hogy az évforduló arra is jó volt, hogy a fesztivál szervezői egy kicsit elgondolkozzanak a jövőn, és elkezdjenek új irányokba nyitni. A legfontosabb fejlemény, hogy az évfordulós programok keretében beengedték a televíziót is a fesztiválra, amit korábban biztosan sokan szentségtörésnek tartottak volna, de szerintem elengedhetetlen lépés volt ahhoz, hogy a fesztivál a jövőben is releváns maradhasson. Néhány tévéfilmet már bemutattak korábban Cannes-ban, de az idei az első év, hogy sorozatokat is vetítenek (Berlin ebben évekkel megelőzte Cannes-t).
Menő, hogy bevállalták, hogy A tó tükre című krimisorozat tévében majd csak szeptemberben látható teljes második évadját (hat óra) lenyomják, de a sorozatok beemelésének kitalálatlanságát mutatja, hogy a Twin Peaks új évadjának első két epizódját csak három nappal a tévés premier utánra sikerült betenni a programba.
A programigazgató, Thierry Frémaux ugyanakkor továbbra is tartózkodóan nyilatkozik a fesztivál és a televízió kapcsolatáról, hangsúlyozva, hogy nem arról van szó, hogy ezentúl akár tévés munkák előtt is megnyitnák a versenyprogramot, csak arról, hogy Jane Campion és David Lynch is nagyon fontos alkotó, és nem akarták amiatt kihagyni őket a válogatásból, hogy idén történetesen nem mozifilmet, hanem sorozatot csináltak. Ha nem két ilyen nagy cannes-i kedvenc (Campion máig az egyetlen női rendező, aki Arany Pálmát kapott) állt volna a két sorozat mögött, Frémaux talán valóban nem döntött volna a meghívásuk mellett, én mégis arra tippelek, hogy a következő években ilyen vagy olyan apropóval egyre gyakrabban fognak felbukkanni tévés tartalmak a válogatásban.
Halál a Netflixre!
A sorozatok vetítése legfeljebb begyöpösödött puristákat bosszanthatott fel, a Netflix meghívása viszont jókora port kavart rögtön a program bejelentése után. A versenyprogramból a dél-koreai Bong Joon Ho Okja című filmjének és Noah Baumbach The Meyerowitz Storiesának is a Netflix a forgalmazója, ami azt jelenti, hogy a fesztivált követően mindkét film először az online szolgáltató oldalán lesz elérhető, nem pedig moziban, sőt a Netflix egyáltalán nem tervezi franciaországi moziforgalmazásukat. Ez óriási felhördülést keltett a francia moziüzemeltetők körében, akik hozzá vannak szokva, hogy minden Cannes-ban vetített filmet bemutatnak az ország mozijaiban, és sokan egyenesen azt követelték, hogy a fesztivál vegye ki a programjából a két alkotást.
A Netflix álláspontja érthető: üzleti modelljük lényege, hogy ha filmjeik egy része moziforgalmazásba is kerül, először mindig a neten, előfizetőiknek teszik elérhetővé a tartalmaikat. A jelenlegi francia törvények szerint ráadásul a moziban bemutatott filmek csak 3 évvel (!) később kerülhetnek fel streaming szolgáltatók oldalára, abszurd lenne elvárni, hogy a Netflix ehhez alkalmazkodjon. Végül az a kompromisszum született, hogy a szolgáltató néhány mozivetítést tart majd Franciaországban a két filmből (ezt megengedi a törvény), de országosan nem forgalmazza őket. A fesztivál igazgatósága pedig közleményt adott ki, mely szerint természetesen nem dobják ki a versenyből a már beválogatott alkotásokat, viszont jövő évtől bevezetik azt az új szabályt, hogy csak olyan filmek kerülhetnek be a programba, amelyek franciaországi moziforgalmazását garantálják a gyártók.
Almodóvar a zsűri sajtótájékoztatóján hangsúlyozta, hogy a filmeknek elsősorban a moziban a helyük, és hogy elképzelhetetlennek tartja, hogy egy film Arany Pálmát vagy bármilyen más díjat nyerjen, és aztán ne lehessen megnézni moziban. Szóval eléggé biztosan lehetünk benne, hogy az Okja és a The Meyerowitz Stories nem lesz a díjazottak között vasárnap este. Az újságírók egy része a szolgáltató iránti érzéseinek a két film vetítésén azzal adott hangot, hogy lelkesen megtapsolta a Netflix logót, néhányan viszont búztak a közönségből.
Megérinthetsz egy menekültet
A fesztivál megújulás iránti vágyát és nyitottságát legjobban az bizonyítja, hogy a keblére ölelte a még csecsemőkorban járó médiumot, a VR-t (virtual reality, azaz virtuális valóság) is, mégpedig az Oscar-díjas mexikói rendező, Alejandro González Inárritu segítségével. Carne y Arena (Hús és homok) című, Cannes-ban debütáló kiállítására sajnos csak kiválasztott újságírók kis csoportját hívták meg, de azt tudni lehet róla, hogy a látogatóknak le kell venniük a cipőjüket és a zoknijukat, és egy homokkal beterített helyiségben kapják meg a VR-szemüvegüket és fejhallgatójukat, hogy a 360 fokban nézhető, interaktív filmben a Mexikó és Egyesült Államok közti határon átjutni próbáló menekültek közé kerüljenek.
A látogatók szabadon foroghatnak, mozoghatnak a virtuális térben, ha akarják, közelről is megszemlélhetik „menekülttársaikat”, hogy aztán, amikor egy határőr géppuskát nyom az arcukba, ösztönösen feltegyék a kezüket. A határnál játszódó jelenet egy idő után átalakul, és a nézők egy felborult csónakot látnak – ami megidéz egy másik, hozzánk sokkal közelebb zajló menekültválságot.
A kiállítást Inárritu előző két filmjének, a Birdmannek és A visszatérőnek az operatőrével, Emmanuel Lubezkivel együtt alkotta meg, és a VR-technológia robbanásszerű fejlődését jól mutatja, hogy öt évvel ezelőtt találták ki, de akkor még nem léteztek olyan eszközök, amelyekkel megcsinálhatták volna, sőt, még akkor sem, amikor egy évvel ezelőtt ténylegesen dolgozni kezdtek rajta, de a végére csak beérte a technológia az elképzeléseiket. De bármilyen gyorsan fejlődik is a médium, ők egészen biztosan nem tartoznak azok közé a filmesek közé, akik szerint a VR leválthatja a hagyományos mozit. Inárritu egy interjúban úgy sommázta a véleményét, hogy
ez nem a mozi kiegészítése, nem is a továbbfejlesztése, ez már nem mozi. Ez egy új művészeti forma.
Véleményformáló tinik a vörös szőnyegen
Nemcsak az változik, hogy milyen tartalmakat fogad be a fesztivál, hanem az is, hogy ki számít a szervezők szemében olyan fontos személynek, akit érdemes a vörös szőnyegre csábítani. A filmsztárok és egyéb klasszikus médiumokból ismert hírességek mellett legújabban megjelentek a fesztiválon a közösségi oldalak sztárjai is: a YouTuberek és Instagram-celebek.
Ironikus vagy sem, de egy 17 éves lány, aki a YouTube-on osztogat sminktippeket, publicitásgenerálás szempontjából fontosabb lehet a fesztiválnak, mint egy Oscar-díjas rendező, sőt, erősen gyanítható, hogy manapság már egy Sharon Stone-mellvillantásnál is többet ér egy hamvas tinilány több millió Instagram-követővel. A közösségi média sztárjait a legnevesebb kozmetika és divatcégek látják el minden jóval a vörös szőnyeges jelenésükhöz, ami nyilvánvalóan busásan megtérül, amikor a hálás blogger betaggeli a márkát az eseményről szóló postjában.
