Kultúra

Évszázadokon át így keltek át a hajósok a csatornák szűk alagútjain

Az alagutakat olcsóbb volt partszakasz nélkül megépíteni, így a hajókat a boltívnek vetett lábbal hajtották át rajtuk.

A spórolás nagy úr – és nagy úr volt az elmúlt évszázadokban is, így némi megtakarítás reményében a brit csatornák vonalán húzódó alagutakat alig méretezték szélesebbre a rajta áthaladó csónakoknál.

Nem maradt tehát sok mód az átjutásra, így az árut szállító férfiaknak sajátságos módszereket kellett kitalálniuk, hogy a rakományt elszállíthassák a kívánt helyre. Ezek közül a leggyakoribb megoldás egyértelműen a legging (mondjuk úgy, hogy lábazás) volt, ami nemes egyszerűséggel azt jelentette, hogy két férfi a hátán fekve az orr közelében lefektetett deszkákra feküdt, megkapaszkodott, majd a boltívnek vetett lábaikkal próbálták áttolni magukat az alagúton.

Gyakoriak voltak a halálesetek, így az alagutak egy részének bejáratánál, illetve a hajókon néhány éven belül megjelentek a hivatásos tolóemberek – így például a Blisworth, a Dudley, vagy épp a közel öt kilométer hosszú Standedge-alagutakban, melyen rakománnyal együtt három, anélkül pedig egy óra húsz perc alatt nyomták keresztül a hosszú csónakokat.
Az első, lábazást feleslegessé tévő, szélesített alagút csak a XVIII.-XIX. fordulóján jelent meg: ez volt az 1797-ben átadott, 887 méter hosszú Berwick Tunnel, mely ma már jó ideje használaton kívül áll, bejáratait befalazták.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik