A „parányi atombomba”
Moszkva, 2006. június 8.: Az Állami Duma jogszabályban hatalmazza föl az FSZB-t, hogy kommandókat küldjön határon túli „terroristacsoportok” elleni merényletekre. – A törvénymódosítás biztosítja, hogy az FSZB különleges műveleti egységeit elnöki hatáskörben az Orosz Föderáción kívül elhelyezkedő terroristák és támaszpontok ellen vessék be az Orosz Föderációval szembeni fenyegetések elhárítása céljából – mondja Mihail Grisankov, a duma biztonsági bizottságának elnökhelyettese.
Fotók: Hír24/Pál Anna Viktória
Ahogy Putyin berendezkedett második hivatali időszakára, a biztonsági szolgálatok szabadon bóklásztak a hatalom folyosóin. A legfelsőbb szintű állami megbízások több mint hetven százalékát volt FSZB-tisztek kapták. Mivel gyakorlatilag a teljes televíziós műsorszórás a Kreml ellenőrzése alá került, a kormányzók behódoltak, a dumában pedig minden ellenállás megszűnt, a politikai folyamat csikorogva megállt. A Liberális Oroszország szétverése és Ivan Ribkin hamvába holt elnökjelöltsége után londoni disszidens csoportunk fölismerte, hogy a Kreml többé nem tarthatja alkotmányos eszközökkel kordában az FSZB-t. Mégsem estünk kétségbe: a szomszédos Ukrajnában bekövetkezett fejlemények más lehetőséget is sejtettek.
A 2004 végén és 2005 elején a kijivi Függetlenség terén táborozó tömegnek köszönhetően sikerült erőszak nélkül megdönteni a Moszkva által támogatott zsarnoki ukrán kormányt, s ez komoly visszaesést okozott Putyinnak. Elgáncsolta azt a törekvését, hogy csatlós államok élére állított bábkormányokkal újrateremtse a Szovjetuniót. De ennél többet jelentett: a narancsos forradalom recepttel szolgált az Oroszországon belüli rendszerváltozáshoz is. Összetevői között szerepeltek erőszakmentes utcai tömegtüntetések, amelyeket civil szervezetek szervezhettek ingatag pillanatokban, például hatalomváltás idején. (A narancsos forradalom a manipuláltnak tűnő szavazatszámlálás elleni tiltakozással kezdődött.) Az, hogy Borisz Berezovszkij jókora részt vállalt az ukrajnai eseményekben, csak tetézte a Kreml sérelmeit.
2004 elejétől Ukrajna központi helyet foglalt el Borisz, Szása és jómagam tevékenységében. Közvetlenül a kijivi patthelyzet előtt Borisz szép csöndben több mint negyvenmillió dollárt juttatott a narancsszínű tábornak, ami lehetővé tette az utcai tüntetések csaknem két hónapos fenntartását. 2004 szeptemberében, miután Viktor Juscsenkót, a Moszkva támogatta jelölt, Viktor Janukovics demokratikus ellenlábasát titokzatos mérgezés döntötte ágynak, elkeseredtünk. Úgy tűnt, nemcsak Ukrajna jövője, hanem az egész volt szovjet tömb szabadságának sorsa is a tét. Szerencsére Juscsenko fölépült, és egy második, gondosan ellenőrzött választási fordulóban elnyerte az elnökséget. A narancsos győzelem nyomán az IFCL (Nemzetközi Alapítvány a Polgári Szabadságjogokért) kijivi irodát létesített, amelyet hídfőállásnak is szánt egy hasonlóan békés oroszországi forradalomhoz.
A narancsos forradalom előtti időben Szása, Felstyinszkij meg én komoly erőfeszítést tettünk a rejtély megfejtésére, amely Leonyid Kucsma ukrán elnök tekintélyuralmi rendszere Achilles-sarkának tűnt: Georgij Gongadze kijivi újságíró 2000. szeptemberi meggyilkolásáéra. A kritikus hangú zsurnalisztát közfelfogás szerint Kucsma utasítására tették el láb alól. Gongadze megölése összeesküvés-elméletet szított, amely fölrázta az ukrán társadalmat, és mozgósította a narancsos tábort. A forradalom után Szásával és Felstyinszkijjel tanúskodtunk az ukrán hatóságoknak, amelyek a Juscsenko megmérgezéséhez hasonlóan mind a mai napig megoldatlan Gongadze-ügyben nyomoztak.
2006. október 7-én, amikor Moszkvában orgyilkos lőtte le Anna Politkovszkaját, az eset meghökkentő párhuzamot mutatott Ukrajnával. Anna talán Putyin legszókimondóbb kritikusának számított Oroszországban. Vajon játszhatott-e ugyanolyan mártírszerepet, mint korábban Ukrajnában Gongadze? Meggyilkolása csiholhatott-e szikrát, amely a 2008-ban esedékes elnökválasztáson az FSZB-s rezsim bukásához vezet?
Mindkét fél fölismerte Anna halálának politikai kihatásait, és egymást okolta. Putyin elnök németországi látogatása során, október 10-én tartott sajtóértekezletén a rendszere megingatására törekvő, meg nem nevezett ellenzőit tette felelőssé Anna meggyilkolásáért.
– Megbízható értesüléseink szerint sokan, akik az orosz igazságszolgáltatás elől bujkálnak, már régóta játszanak a gondolattal, hogy föláldoznak valakit, és ezzel Oroszország elleni indulatokat szítanak a nagyvilágban – mondta Putyin. A következő héten a londoni Frontline Clubban szervezett Politkovszkaja-megemlékezésen Szása Litvinyenko Putyint vádolta az újságírónő elleni merénylet elrendelésével.
2006 októberének hangulatát kölcsönös paranoia jellemezte. A Kreml és a londoni csoport egymásra mutogatott a gyilkosság ügyében, összeesküvés-elméleteik egymást tükrözték. Ki-ki a másik felet vádolta azzal, hogy embereket öl meg csak azért, hogy aztán őrá kenje a gyilkosságokat. Ez előkészítette a terepet Szása londoni meggyilkolásához. Három héttel azután, hogy a bevásárlásból hazatérő Annát a moszkvai lakóház liftjében agyonlőtték, és egy évvel azelőtt, hogy Putyinnak a második elnöki időszak kitöltésével majd távoznia kell Oroszország elnöki székéből, titokzatos mérgezés végzett Szásával.
Az Eho Moszkvi rádió hívása 2006. november 11-én futott be:
– Meg tudja erősíteni, hogy Alekszandr Litvinyenkót megmérgezték?
A kérdést útban Londonba, Párizsban szegezték nekem, de én semmit sem tudtam a dologról, úgyhogy az interneten néztem utána. Kiindulási forrásul Ahmed Zakajev weboldala, a ChechenPress szolgált, mely azt jelentette, hogy november 1-jén állítólag FSZB-sek mérgezték meg Szását.
A mobiltelefonján értem utol Szását. Lakóhelyétől nem messze, egy észak-londoni kis közkórházban ápolták. A hangja élénken csengett:
– Három napig hánytam, mire beszállítottak. Az orvosok szerint romlott szusit ettem, de én tudom, hogy nem.
– Mi a helyzet azzal az olasszal? – kérdeztem.
Zakajev weboldala szerint Szása azután betegedett meg, hogy szusit evett egy bizonyos Mario Scaramellával, akiről ekkor hallottam először.
– Együtt jártunk a szusibárban, úgyhogy belecsempészhetett valamit a levesembe.
Mindjárt arra gondoltam, hogy ez már sok a jóból. Egy olasz, aki mérget csurrant Szása miszolevesébe? Akkor már inkább lehetett romlott a szusi.
Fölhívtam Marinát. Azt mondta, az orvosok a férje szervezetében valami baktériumot találtak:
– Meg sem próbálom kimondani a nevét.
Antibiotikumot adtak neki.
– Akkor rendben. Holnapra Londonban leszek.
Egészen ártatlanul hangzott. Csak november 15-én, szerdán találkoztam Szásával. Még mindig pocsékul érezte magát, és ekkor kicsit aggódni kezdtem: két hét kissé hosszú idő egy ételmérgezéshez.
Amit a Barnet Kórházba érkezve láttam, cseppet sem nyugtatott meg. Steril környezetben tartották Szását. Gumikesztyűt meg kötényt kellett öltenem, mielőtt a kórterembe léptem, és nem érhettem hozzá, nehogy véletlenül elkapjon valami kívülről behurcolt kórokozót.
– Neutropéniás – közölte az orvos, ami azt jelentette, hogy leesett a fehérvérsejt-száma. Ez olyankor következik be, ha a csontvelő nem termel a fertőzés leküzdéséhez elegendő sejtet. Semmiféle ételmérgezés nem válthat ki ilyen tünetet.
– Mitől? – kérdeztem.
– Azt nem tudjuk. Elméletileg okozhatja vírus, AIDS-hez hasonló állapot, vagy pedig ismeretlen reakció az eredetileg kapott antibiotikumra, esetleg valami nagy adag kemoterápiás szer, illetve erős besugárzás. De nem tartózkodott sugárforrás közelében, nem kapott kemoterápiát sem, és HIV-negatív. Az igazat megvallva tanácstalanok vagyunk.
– Mi merényletre gyanakszunk – mondtam. – Értesítették a rendőrséget?
– Egyelőre éppúgy feltételezhető természetes ok, mint szándékosság. Nem fordulhatunk hatósághoz, amíg bizonyosságot nem szerzünk. Most a toxikológiai jelentésre várunk.
Szása lefogyott, sápadt volt. Két hete nem evett, infúzióval táplálták. De járt-kelt a betegszobában, és harci szelleme sem tört meg.
– Először azt hittem, menten elpusztulok – mesélte. – De rögtön megittam egy vödör vizet, és hánytattam magam, hogy kimossam a gyomromat. Ezek a kretének nem hallgattak rám. Amikor elmondtam nekik, hogy a KGB megmérgezett, elmeorvost akartak hívni. Fordulj a brit sajtóhoz!
– Már fölhívtam pár újságírót, de senki sem nyúl az ügyhöz rendőrségi vagy kórházi megerősítés nélkül. Ha meglesz a toxikológiai eredmény, biztosan fogjuk tudni, mi bajod.
Ekkorra Szása és Borisz jóvoltából a hihetetlen események még hihetetlenebb magyarázatai közzétételének szakértőjévé váltam, ám ez a mostani az eddigieknél is nehezebben hihetőnek tűnt. Ugyanakkor egy súlyos beteg embert láttam magam előtt, és nem kínálkozott jobb elmélet, mint a méreg.
– Mesélj az olaszról!
– Az olasznak semmi köze ehhez. Szándékosan neveztem meg, félrevezetésül. A mi emberünk Andrej Lugovoj, de légy szíves, tartsd ezt titokban! Megpróbálom visszacsalogatni Londonba.
Szása önmagához híven újabb vezércselt dobott be. Biztosra vette, hogy Lugovoj, Berezovszkij ORT-jének volt rendészeti vezetője mérgezte meg. Amint a betegségét hírül adták Oroszországban, Lugovoj telefonált neki Moszkvából, és mielőbbi jobbulást kívánt.
– Azt mondtam Lugovojnak, hogy az olaszra gyanakszom, mert azt akartam, nyugodtan ide merjen jönni, hogy végezzen velem – mosolygott savanyúan.
Körülbelül egy évvel azelőtt, egy nagyszabású ünnepségen, amelyet Borisz a hatvanadik születésnapja alkalmából egy London mellett kibérelt kastélyban rendezett, egy asztalnál ültünk: Szása, Marina, Andrej Lugovoj meg én. Akkoriban nemigen jegyeztem meg magamnak ezt az árnyat az orosz múltból, a kétszáz vendég egyikét. De ahogy Szása elmondta a kórházban, azzal a születésnappal meglepően intenzív kapcsolat kezdődött közöttük. Moszkvában sosem álltak közel egymáshoz.
Miután Lugovoj tizennégy hónapot ült Gluskov szökési kísérlete miatt, vállalkozást alapított, méghozzá fergeteges sikerrel, hasznot húzott az égbe szökő olajárakból eredő új orosz jólétből. Fő üzleti tevékenységét az őrző-védő szolgálata jelentette, amely több száz moszkvai újgazdagot látott el testőrökkel. Azzal hencegett Szásának, hogy sok millió dollárt fektetett élelmiszer- és szolgáltatóipari vállalkozásokba. Fölvetette, hogy dolgozhatnának együtt; Szása képviselhetné őt Londonban. Bizonyára léteznek olyan brit őrző-védő cégek, amelyek érdeklődnek az orosz piac iránt.
Szása jobbnál jobb ajánlásokat tudott fölmutatni azoktól a személy- és vagyonbiztonsági vállalkozásoktól, amelyekkel addig működött együtt. Az év során kétszer-háromszor találkoztak. Igazi üzlet nem sült ki belőle, de nagyszerű kilátásokkal kecsegtetett a dolog. Utolsó találkozásukra Lugovojjal november 1-jén a Piccadillyn, a Millennium Hotelben lévő Pine bárban került sor, két órával azután, hogy Szása Mario Scaramellával szusit evett. Lugovoj egy másik orosszal érkezett, akit Szása akkor látott először.
– Gyilkos szeme volt – jellemezte. Ismerte a fajtáját.
Másnap reggel Borisszal mentem vissza a kórházba, aki eleinte hozzám hasonlóan alábecsülte, gyomorrontásnak vélte Szása nyavalyáját. Szása állapota most láthatóan rosszabbodott. Hullott a haja; kihúzott egy csomót, hogy szemléltesse. Rettenetesen szenvedett az egész tápcsatornájára kiterjedő gyulladástól, a szája úgy fájt, hogy alig bírt beszélni és nyelni, mintha valami ismeretlen anyag izgatta-égette volna belülről az emésztőszerveit. Az orvosok fájdalomcsillapítót kezdtek adni neki. Még mindig nem tudták, mi okozhatja.
Fölvettem a kapcsolatot John Henry professzorral, a St. Mary Kórház neves toxikológusával, aki 2004-ben – legalábbis orosz körökben – meglehetősen híressé vált azzal, hogy egyszerűen a televízióban látott kép alapján megállapította Viktor Juscsenko mérgezését. Azt mondta, dioxin okozta, és valóban, később laboratóriumi vizsgálatok igazolták a diagnózisát.
Telefonon leírtam a tüneteket Henry professzornak.
– A hajhullás talliumra utal – mondta –, de a csontvelő rendellenes működése különösen hangzik. Izomgyöngeség nem lépett föl?
A tallium nehézfém, Nagy-Britanniában betiltották, de a Közel-Keleten mindenfelé élelmiszerboltokban árulták mint patkánymérget. Az idegsejteket körülvevő védőburok lassú elpusztításával hat. A túlélőknél hosszú távú ideggyógyászati problémák jelentkezhetnek. Egy katari ápolónő az 1970-es években az újságok címoldalára került, amikor a Bűbájos gyilkosok című Agatha Christie-regény elolvasása után fölismert egy talliummérgezést, amely az orvosokat megtévesztette. Talliummérgezésen alapult a Jasszer Arafat halála körül keringő összeesküvés-elmélet. Egyesek szerint a CIA-sek azzal akarták kínos helyzetbe hozni Fidel Castrót, hogy talliumot csempésztek a cipőjébe, mert azt remélték, hogy attól kihullik a szakálla, a szemöldöke és a fanszőrzete.
A fölsoroltak és Henry professzor gyanúja alapján végre rábeszéltem egy újságírót, David Leppardet, a Sunday Times riporterét, hogy látogassa meg Szását a kórházban. Leppard azelőtt is készségesen meghallgatott furán hangzó elméleteket; ő publikálta Pavel, a töltőtollas ügynök esetét is. Természetesen belátta, hogy a mérgezés objektív megerősítése nélkül nincs sztori, mégis eljött, hátha a toxikológiai jelentés igazolja a bűncselekményt; azután lapzártáig még leadhat egy exkluzív interjút a vasárnapi lapba. Csütörtökön este a Barnet Kórházban beszélgetett Szásával.
Moszkva, november 15.: Jurij Csajka orosz államügyész a dumában bejelenti, hogy együttműködési megállapodást kötöttek a brit koronaügyészséggel. Jelzi, hogy az Anna Politkovszkaja ügyében nyomozók megvizsgálják azt a lehetőséget, miszerint az újságírónő gyilkosai esetleg összefüggésbe hozhatók bizonyos londoni személyekkel.
November 16-án, csütörtökön haditanácsot tartottunk Berezovszkijjal és média-tanácsadójával, Lord Tim Bell-lel. Addigra Borisszal mindketten arra a meggyőződésre jutottunk, hogy Szását megmérgezték. Azt még nem tudtuk, miért, de a tettes kilétéhez nem fért kétség: ki más kívánhatott ártani Szásának, mint a Kontora? Föl akartuk lármázni a sajtót.
Tim Bell erősen aggódott:
– Ön Putyin főellenségévé tette saját magát, Borisz: politikai, személyes és ideológiai ellenségévé. A józanul gondolkodók elhiszik, hogy az igaz oldalon áll ebben a keresztes hadjáratban, még ha indítékait esetleg megkérdőjelezik is. A nagyközönség számára mindez meglehetősen érdektelen, mert messze földön zajló politikai eseményekre vonatkozik. Ezúttal azonban teljesen más a helyzet. Ez a bűncselekmény Nagy-Britanniában elkövetett emberölési kísérlet. A tudósítás sokakhoz jut el, akik ösztönszerűen reagálnak majd. A gond az, hogy a legtöbben nem akarják majd elhinni, hogy Putyin tette. Az emberek ösztönösen ódzkodnak az elképzeléstől, hogy kormányok vagy elnökök gyilkosságra adnak utasítást. Minél nyilvánvalóbbnak látszik, annál inkább cáfolják. Ön szembefordul az árral, és ön az anti-Putyin. Ha az embereknek nem akaródzik elhinniük, hogy Putyin a ludas, akkor azt hiszik, bizonyára ön az. Minél hangosabban vádolja Putyint, annál inkább így lesz.
*
17-én, pénteken estére megszületett a hivatalos toxikológiai jelentés. Marina hívott föl a kórházból, hogy Szását talliummal mérgezték meg. Bizonyos értelemben megkönnyebbültnek hangzott. Legalább már tudják, mi a baj. Elkezdhetnek ellenmérget adni neki.
Ebben a pillanatban azonban elszabadult a pokol. Fegyveres rendőrosztag érkezett a Barnetbe, amikor Szását éppen fölkészítették, hogy átszállítsák Eustonba, a Nagy-Britannia legkiválóbb klinikájaként számon tartott University College Hospitalbe (UCH). Mielőtt elvitték, Marina jó érzékkel zárójelentést kért Szása kezelőorvosától. Futárral hozattam a papírt Berezovszkij irodájába, ahol tanácskoztunk, és haladéktalanul elfaxoltuk a leletet New Yorkba. Addigra amerikai emigráns hálózatunk segítségével megtaláltuk a világ legnagyobb talliummérgezési szaktekintélyét.
Közben másik rendőrosztag szállt ki Muswell Hillre, Ahmed Zakajev házához.
– Elvitték Tolikot – jelentette telefonon Ahmed. Amíg Marina a kórházban volt, tanítás után Zakajevék vigyáztak Tolikra. – Nem fogod elhinni. Nyolc zsaru jött három kocsival, azt mondták, parancsot kaptak, hogy vigyék magukkal a kisfiút. Az unokáim rémülten kérdezgették, miért viszik el Tolikot.
Rohantam a klinikára, de addigra a mentőautó rendőrségi kísérettel elment. Szása egész szintjét lezárták. Egy ablakon át két rendőrt láttam az egyik folyosó végén. Épp integettem, hogy magamra vonjam a figyelmüket, amikor két komor külsejű, öltönyös úriember lépett ki a liftből. Nyilvánvalóan ugyanahhoz a pácienshez készültek, akihez én.
– Megtudhatnám, kicsoda ön? – kérdezte az egyik.
– És önök kicsodák?
Átadta a névjegyét, és fölírta a telefonszámaimat. A társával a Scotland Yard terroristaelhárító egységétől jöttek. Arra kértek, adjak nekik egy napot, hogy kikérdezzék Szását. Próbáltam fölhívni Marinát, de sehol sem találtam. Elmentem inni valamit, mást már nem tehettem.
Alighogy letelepedtem egy közeli sörözőben, Zakajev azzal hívott föl, hogy őrizetbe vették Marinát.
– Micsoda?
– Egy kórházi készülékről hívott. Elvették a mobiltelefonját, és se Szásához nem engedték, se elmenni nem hagyták. Toliknál sincs már a mobilja. Amikor a rendőrök bekísérték a kisfiút, nekem azt mondták, Marinához viszik, de nem oda mentek. Most úton vagyok a kórházba.
Nagyjából egyszerre értünk Szása emeletére. Egy egyenruhás közeg jelent meg.
– Litvinyenko asszonyt szeretnénk látni.
– Most nem lehet.
– Őrizetben van?
– Nincs, de nem találkozhat önökkel.
A zsaruk mindenütt egyformák – gondoltam. Csak egyféleképpen lehet boldogulni velük.
– Na jó, ha nincs itt öt percen belül, hívjuk a sajtót, és közöljük, hogy letartóztatták.
– Várjanak, amíg szólok a fölöttesemnek!
Két perc múlva megjelent a terroristaelhárítás nyomozója, akivel korábban már találkoztam. Szemlátomást ő volt itt a főnök.
– Elnézést kérek! – kezdte. – Ezek kissé túllihegték a dolgot. A helyi rendőrségtől valók, nem tudják, mi folyik itt. Parancsot kaptak, hogy biztosítsák a tanúkat.
– Miért tartják fogva a kisgyereket?
– Egy rendőrőrsön volt, ezekben a percekben viszik vissza Mr. Zakajev házába. Még egyszer elnézést kérek.
Egy perc múlva már hozták is Marinát.
– Köszi, hogy kiszabadítottatok, fiúk! Csak most adták vissza a telefonomat – mondta remegve, de mosolyogni próbált. Éjfél elmúlt. Zakajev kocsin hazavitte.
*
Szombaton reggel a University College klinikájára menet fölvettem Henry professzort.
– A tallium – magyarázta, miközben vezettem – színtelen, szagtalan, ízetlen. Körülbelül egy grammja már halálos. Nagyjából az első tíz napban úgy fest, mint egy tipikus ételmérgezés. A hajhullás csak két hét múltán kezdődik, így a támadónak bőven marad ideje kereket oldani. A mérgező eszményi fegyvere.
A kórházban kioktatta a fiatal orvost a talliumról:
– A szervezet a tápcsatornán keresztül igyekszik megszabadulni tőle, de rövidesen újra fölszívódik. Az ellenméreg azáltal hat, hogy a vékonybélben megköti.
Sötétkék színű tablettát adtak Szásának, úgynevezett berlini kéket, ellenméregként ható festékanyagot. A nyálkahártyája állapota miatt borzasztó fájdalmak árán tudta csak lenyelni a jókora tablettákat, de hősiesen helytállt. Azonnal méltányolta Henry szakértelmét.
– Tudom, hogy ön kihúz ebből, professzor úr – mondta.
– Szépen alakul az állapota – felelte Henry, és mindjárt jobb kedvre is derítette. – Hadd látom, milyen az erőnléte. Szorítsa meg a kezemet! Hű, de jó erőben van!
– Ha nincsenek ezek a csövek, még mindig nem okozna gondot pár fekvőtámasz – jelentette ki elégedetten Szása.
Miután azonban kiléptünk a helyiségből, Henry értetlenül ráncolta a homlokát.
– Nagyon különös. Talliumra kezelik, de tallium esetén elveszítette volna az izomerejét, és nem ez a helyzet.
Megmutattam neki a Barnet Kórház toxikológiai jelentését.
– Látja – mondta a professzor –, itt azt írják, a talliumszint emelkedett, de csak „a normális érték háromszorosára”. Ez nem elég magas ahhoz, hogy megmagyarázza a tüneteit.
Vasárnap az újságok világgá röpítették a hírt: „Orosz kémet mérgeztek meg Londonban! A rendőrség terroristaelhárító részlege nyomozást indított.”
– Szása nem is kém! – tiltakozott Marina. – Sohasem kémkedett. Miért nevezik kémnek?
– Most kisebb gondunk is nagyobb ennél – feleltem.
A klinika földszinti büféjében ültünk. Szását épp átszállították az intenzív osztályra, az orvosok magyarázata szerint „óvintézkedésként”. Pillanatnyilag ötvenszázalékos esélyt adtak, hogy életben marad.
Marina sötét szemüveget viselt. A kijáratnál riporterek hada nyüzsgött, de nem férhettek hozzá. A klinika megerősítette a rendészetet, hogy távol tartsa őket. Amióta a Sunday Times a standokra került, a sajtó szakadatlanul ostromolta az asszonyt, aki emiatt kénytelen volt a kórház hátsó kijáratán át közlekedni. Újságírók kinyomozták a Muswell Hill-i címét. A Scotland Yard két embert rendelt ki mellé, akik állandóan a közelben tartózkodtak, hogy szükség esetén közbelépjenek.
Marina egyelőre nem akart nyilatkozni.
– Ismerhettek – mondta Zakajevnek és nekem. – Ez a ti játszmátok. Én szeretnék minél tovább kimaradni belőle.
Valójában én még csak most kezdtem megismerni Marinát. Később, Szása halála után, amikor az asszony elhatározta, hogy szembenéz a sajtóval, eszembe jutott ez a beszélgetésünk. Bátran és méltóságteljesen állt a nyilvánosság elé, leküzdötte a reflektorfénytől való viszolygását, mintha Szása iránti kötelességét teljesítené, akárcsak egy telepes felesége, aki félreteszi a mosnivalót, és fölkapja elesett férje karabélyát, hogy megvédelmezze az otthonát.
Amíg azonban a klinikán kezelték Szását, Marina csöndben tűrte a szerencsétlenséget, vezette a háztartást, ügyelt Tolik időbeosztására, féken tartotta érzelmeit, csak kisírt szeme árulkodott magányos gyötrődéséről. Napjában többször is láttam, de sohasem mutatta semmi jelét kétségbeesésének, nem adott okot aggodalomra.
Utólag elmagyarázta, hogyan bírta ki azokat a heteket.
– Az az igazság, hogy mindvégig nem hittem el, hogy Szása meg fog halni. Sem akkor, amikor ötven százalék esélyt adtak neki, sem később, még a legvégén se. Ha elismerem, hogy meghalhat, összeroppantam volna. Én azonban egyre győzködtem magam, hogy ez csak újabb válság, a harmadik a házasságunkban. Az első akkor volt, amikor lecsukták, a második akkor, amikor Törökországba szöktünk. A korábban elsajátított túlélési technikákat alkalmaztam. Olyan ez, mint amikor az embert elsodorja az ár: együtt úszik vele, reméli a legjobbakat, és csak annyira erőlteti meg magát, amennyire feltétlenül muszáj. A víz fölött tartja a fejét.
*
Odafönt, az intenzív osztályon fegyveres rendőrök strázsáltak. Marinán kívül csak Zakajevet, Berezovszkijt és engem engedtek be Szásához. Minden más látogatót, akit fogadni akart, nekünk kellett igazolnunk. De mi sem sokat láttuk őt. Az ideje legnagyobb részét terroristaelhárító detektívek vették igénybe; vasárnap estig már vagy húsz órát töltöttek nála. Nyilvánvalóan versenyt futottak az idővel, hogy minél több információt szerezzenek tőle.
Hétfőn reggel Henry professzor ismét belátogatott. Sötét arckifejezéssel lépett ki a kezelőorvossal folytatott konzíliumról.
– Ez nem tallium – mondta. – A csontvelő működése teljesen leállt, az izomereje viszont nem csökkent, holott tallium esetén éppen fordítva történt volna. Most úgy kezelik, mintha kemoterápiás szer túladagolásától szenvedne, noha erről sincs szó. A lényeg az, hogy a jelenlegi stádiumban tulajdonképpen nem is a kiváltó ok a fontos. Az orvosait jobban nyugtalanítják a hatások, például a hirtelen szervi elégtelenség. A páciens egyre gyöngébb.
– De hát a Barnetben talliumot találtak.
– Ez a rejtély. Egyértelműen kapott egy kevés talliumot, de valami mást is… – Hirtelen megakadt. – Várjunk csak! Talán radioaktív tallium volt.
Némi természettudományos ismeret szükséges ahhoz, hogy az ember követhesse Henry professzor gondolatmenetét. Csekély mennyiségű radioaktív tallium, azaz a sugárzó izotóp nem okozna vegyi károsodást, például izomgyöngeséget Szása szervezetében. Súlyos sugárártalmat, például csontvelőpusztulást és hajhullást viszont igen. Pontosan ez történt 1957-ben egy Nyikolaj Hohlov nevű KGB-s dezertőrrel, akinek szovjet ügynökök radioaktív talliumot csempésztek a teájába.
– De Szását radioaktivitásra is vizsgálták, és semmit sem találtak, igaz?
– Valóban. Kétszer is vizsgálták, de a kórházak csak gamma-sugárzás mérésére vannak felszerelve. Ha alfa-sugárzás volt, azt nem észlelhették. És be kell vallanom, nem emlékszem fizikából, hogy a tallium alfa- vagy gamma-sugarakat bocsát ki.
Kétféle sugárzást különböztetünk meg: nagy energiájú, nagy áthatolóképességű gamma-sugárzást, és kis energiájút, amilyen például az alfa-sugárzás, amely még egy papírlapon sem képes áthatolni, nemhogy az emberi bőrön. Az orvosi egyetemen csak a gamma-sugárzást tanítják, mert annak voltak kitéve például Hirosima és Csernobil áldozatai. Az orvosok is alkalmaznak gamma-sugarakat az izotópos diagnosztikában, amikor kis mennyiségű gamma-sugárzó anyagot fecskendeznek a páciensbe, azután letapogatóegységgel regisztrálják a kibocsátást, hogy kimutassák a daganatos sejteket. Alfa-sugárzással azonban a gyógyászatban nem foglalkoznak, és a kórházakban nincs felszerelés az észlelésére. A szokásos orvosi műszerek azt sem vették volna észre, ha Szása dugig van alfa-sugárzást kibocsátó anyaggal.
De a szervezete igen. Az alfa-sugárzás a környezetben ártalmatlan, mert nem jut át a bőrön. Ha viszont alfa-sugaras anyagot nyelünk le vagy lélegzünk be, villámgyorsan szétterjed a szervezetben, eljut minden szervbe és szövetbe, behatol minden sejtbe, és belülről támad. Az alfa-sugárzás alacsony energiája, akárcsak egy kis hatótávolságú fegyver, bőségesen elegendő ahhoz, hogy vészes pusztítást vigyen véghez az élő sejtben. Megtámadja a sejt DNS-ét, és miszlikbe szaggatja. A sejt elhal. Különösen védtelenek a gyorsan osztódó sejtek, például a bélhám, a csontvelő és a hajhagymák sejtjei. Ez idézte elő Szása tüneteit.
Hétfőn telefonált Henry professzor:
– Megnéztem a könyveimet. A tallium gamma-kibocsátó. A kórházban észlelték volna. De tovább kell keresni alfa-sugárzókat. Beszélnem kell a Scotland Yarddal.
*
Szása hétfő reggel először a sajtóról érdeklődött. Megértették végre? Fölfogták, hogy a Kontora mérgezte meg őt? Még mindig vívta a háborúját, és a lehető legtöbbet akarta kihozni belőle.
– Szása, tíz tévékamera és ötven riporter vár odakint. Te is tudod, hogy egy kép tízezer szóval fölér. A minél erőteljesebb hatás érdekében szükségem lenne egy fényképre, hogy láthassák a külsődet – magyarázkodtam röstelkedve.
Marina szemrehányó pillantást vetett rám.
– Adjatok egy tükröt! – kérte Szása.
Az asszony elment tükörért.
– Milyenek az esélyeim? – használta ki a távozását Szása a kérdésre.
– Azt mondják, ötven százalék, de erős a szervezeted…
– Tudom, tudom – szakított félbe. – Figyelj, nyilatkozatot akarok írni arra az esetre, ha nem maradok meg. Néven nevezni a disznót. Ánya [Politkovszkaja] elmulasztotta, úgyhogy én most mindkettőnk helyett megteszem. Te szépen lefordítod angolra, én aláírom, azután elteszed szükség esetére.
– Rendben, de amikor kijössz innét, együtt tépjük szét.
– Hát persze.
Nehezen forgott a nyelve. Mégis, miközben a nyilatkozatát diktálta, valami egészen újat érzékeltem a hangjában: most először kaptam tőle utasításokat, méghozzá ellentmondást nem tűrően. Egész addigi kapcsolatunk során bizonyos mértékig kisfiúsan viselkedett. Rám ruházta a felnőtt szerepét, akitől jóváhagyást vár. Most viszont fölnőtt, magabiztossá vált, ő beszélt, miközben én jegyzeteltem. Mintha a méreg, amelytől három hét alatt húsz évet öregedett, egyszersmind bölcsebbé és magabiztosabbá is tette volna. Utóbb, amikor Marina arról a „másik” Szásáról beszélt nekem, aki csak ritkán tárulkozott föl előtte, fölismertem férjének ezt az érdesebbik felét.
Marina visszatért a tükörrel. Szása egy percig tanulmányozta magát. Elégedetten állapította meg, hogy csakugyan rémisztő látványt nyújt.
Másnap szenvedést és dacos elszántságot mutató arcképe világszerte tévéképernyők millióin villant föl. Közben posztumusznak szánt vádirata, amelyet Marina és egy másik tanú jelenlétében írt alá, már lepecsételt borítékban lapult szállodám széfjében.
Én vittem neki a hírt, hogy a fotója ott virít mindegyik újság címlapján.
– Helyes – nyugtázta. – Most már nem viszi el szárazon.
Ezek voltak hozzám intézett utolsó szavai.
*
Moszkva, november 21.: Több alsóházi képviselő azt állítja, hogy Borisz Berezovszkij és Ahmed Zakajev áll Litvinyenko megmérgezése mögött. – Berezovszkij és a csecsen terroristák szoros kapcsolatai [arra utalnak, hogy] ők szervezhették meg mind a Politkovszkaja-gyilkosságot, mind Litvinyenko megmérgezését – jelenti ki Nyikolaj Kovaljov volt FSZB-igazgató. Másnap Tom Parfitt, a Guardian moszkvai tudósítója azt írja: „Fölöttébb valószínűtlennek tűnik a gondolat, hogy a Kreml adott utasítást Litvinyenko kiiktatására. Ő egyszerűen nem olyan fontos,… [viszont] Berezovszkij pozíciója egyre ingatagabbnak látszik, akárcsak másoké, akiknek kiadatását Oroszország követeli… Ezeknek bizonyítaniuk kellene állításukat, miszerint megtorlással néznek szembe, ha visszaküldik őket Oroszországba. Egy liberális újságírónő halála és »az FSZB ellenségének« megmérgezése várhatóan kielégíti Timothy Workman bírót.”
*
A következő huszonnégy órában Szását erősen nyugtatózták, és időről időre elveszítette az eszméletét. November 22-én, szerdán a nap legnagyobb részét a sajtóval töltöttem, vég nélkül adtam az interjúkat a Kreml elleni propagandaháborúban, amely immár teljes erővel tombolt. Csak délután jutottam el a kórházba. Egy szomszédos fülke üvegfalán át figyeltem Szását. Az elmúlt napon tovább öregedett, most már úgy festett, mint egy kopasz, csont és bőr hetvenéves. Huszonkét napja nem evett. Többen is meglátogatták: George Menzies, az ügyvédje; Andrej Nyekraszov filmrendező; Ahmed Zakajev az egész családjával; Berezovszkij a feleségével. Valter Litvinyenko, az édesapja odarepült Oroszországból, ő és Marina fölváltva őrizték az ágyát: a papa éjszaka, az asszony nappal.
Szerdán este, mielőtt Marina távozott, Szása váratlanul fölébredt, és a párjára nézett.
– Elmegyek, drágám – mondta az asszony. – Holnap visszajövök.
– Nagyon szeretlek, Marina.
Ezzel búcsúzott Szása a feleségétől.
Éjjel megállt a szíve, lélegeztetőkészülékre tették. Többé nem tért magához, másnap, november 23-án, csütörtökön 21.21-kor hunyt el. Az apja volt ott az ágyánál. Marina éppen hazaért a nappali műszakból, amikor a kórház személyzete telefonon értesítette. Fogta Tolikot, és visszamentek a kórházba.
*
London, 2006. november 24.: A University College Hospital előtt várakozó újságírók megkapják Szása nyilatkozatát:
„Sokaknak szeretnék köszönetet mondani. Orvosaimnak, ápolóimnak és a kórházi dolgozóknak, akik minden tőlük telhetőt megtesznek értem. A brit rendőröknek, akik nagy erőkkel és szakavatottan dolgoznak ügyemen, miközben vigyáznak rám és a családomra.
Köszönöm a brit kormánynak, hogy gondjaiba vett. Megtiszteltetés számomra, hogy brit állampolgár lehetek. Köszönettel tartozom a brit közvéleménynek, mindazoknak, akik üzeneteikben támogatásukról biztosítottak, és érdeklődést mutattak sorsom iránt.
Köszönöm feleségemnek, Marinának, hogy mindvégig mellettem állt. Iránta és a fiunk iránt érzett szeretetem nem ismer határokat.
De ahogy itt fekszem, tisztán hallom a halál angyalának szárnysuhogását. Lehet, hogy még meglépek előle, de sajnos a lábam már nem mozog olyan fürgén, mint szeretném.
Úgy gondolom tehát, talán itt az ideje, hogy néhány szót szóljak ahhoz a személyhez, aki jelenlegi betegségemért felelős.
Engem sikerülhet elhallgattatnia, de ennek a hallgatásnak ára lesz. Ön éppolyan barbárnak és könyörtelennek mutatkozott, amilyennek a legrosszindulatúbb kritikusai leírják. Megmutatta, hogy semmibe veszi az életet, a szabadságot, a civilizált értékrendet. Méltatlanná vált hivatalára, méltatlanná a civilizált emberek bizalmára.
Lehet, hogy egy embert sikerül elhallgattatnia, Putyin úr, de a világméretű felhördülés egy életen át a fülébe cseng majd.
Isten irgalmazzon önnek azért, amit nemcsak velem, de szeretett Oroszországunkkal és az orosz néppel tett!”
*
Talán hallgattak Henry professzorra, és beszereztek a kórháznak egy alfa-sugárzás-mérőt. Vagy talán elvitték Szása vérmintáit oda, ahol végül alaposan kivizsgálták az esetét: a berkshire-i Aldermastonban működő Atomfegyver-fejlesztő Központba, a brit nukleáris kutatólaboratóriumba. Így vagy úgy, Szása halála után a hatóságok pillanatokon belül fölfedezték, mi ölte meg: a titokzatos radioaktív izotóp, az alfa-sugárzó polónium-210.
Én Zakajevtől tudtam meg, aki hajnali háromkor azzal telefonált, hogy kevesebb mint fél órával Marina és Tolik hazatérése után sugárvédő felszerelésbe öltözött rendőrök jelentek meg Muswell Hillen. Fölszólították Marináékat, hogy szedjék össze a legszükségesebb holmikat, és azonnal hagyják el a házat, mert veszélyben az életük. Az asszony a kisfiúval reggelig Zakajevéknél maradt, közben Szása otthonában élénksárga kezeslábast, gumicsizmát, kesztyűt és gázálarcot viselő emberek dolgoztak, lepecsételték a házat, műanyag fóliával takarták le a tornácot és az előkert gyepét. Megerősített rendőri őrizettel vették körül a telket.
A Scotland Yard nyomozói megkértek bennünket, hogy senkinek ne szóljunk a radioaktivitásról. Előbb föl akarták mérni a közegészségügyi veszélyt, és meggyőződni arról, hogy a radioaktív támadás híre nem kelt pánikot a városban. Reggel azonban a gyásztól lesújtott Valter Litvinyenko kis híján kikottyantotta, amikor a kórház előtt újságírókkal beszélt.
– Egy parányi atombomba ölte meg a fiamat – mondta zokogva.
Délután John Reid belügyminiszter bejelentette, hogy Szása halálát radioaktivitás okozta. A közegészségügyi hatóság (Health Protection Agency, HPA) hozzátette, hogy „nagy dózisú”. Egész London a feje tetejére állt. HPA-s és rendőrségi osztagok bolyongtak katonai alfa-számlálókkal fölfegyverkezve a városban, bejárták Szása korábbi útvonalait, minden lépésüket tévéhíradós stábok követték. Több száz lakossági hívás futott be az HPA forródrótján. A brit kormány katasztrófavédelmi tervezőbizottsága, amely legutóbb a metrórobbantások idején ült össze, a helyzetről értekezett. Híradósok lótottak-futottak, atomfizikusokat kerestek, hogy rendkívüli kiadásaikban megszólaltassák őket. Órák leforgása alatt britek milliói váltak a polónium, az orosz politika és Borisz Berezovszkij összeesküvés-elméleteinek szakértőivé. Az egész világ megismerte Szása nevét, mint minden idők első nukleáris terrorakciójának áldozatáét.
*
Csak két hét múlva adták ki a hatósági engedélyt Szása temetésére. Holtteste súlyos veszélyt jelentett a környezetre; a halál beállta után azonnal egy titkos létesítménybe szállították, a kórházak területét sugárzásmentesítették. A boncolásán részt vevő kórboncnokok sugárvédő felszerelést viseltek. Végül közölték velünk, hogy a maradványait az HPA által biztosított különleges, zárt fémkoporsóban adják ki nekünk. Amennyiben a család hamvasztást óhajt, azzal huszonnyolc évet – a polónium-210 felezési idejének csaknem a nyolcvanszorosát – kell várni, amíg a radioaktív anyag ártalmatlan mennyiségűre bomlik.
A temetés előtt összetartó kis csoportunkat majdnem szétzilálta egy újabb vitákat kavaró ügy, Szása utolsó meglepetése. Miközben az előkészületeken törtük a fejünket, Ahmed Zakajev bejelentette, hogy Szását mozlim temetőben kell elföldelni, mert a halála előtti napon áttért az iszlámra. Kiderült, hogy november 22-én, mielőtt Szása elveszítette az eszméletét, Ahmed bevitt a kórházba egy mullát, aki elmondta a megfelelő imát. Ahmed szerint Szása mozlimként halt meg.
Én nem tudtam a mulláról, és megharagudtam Ahmedre. Szása egyáltalán nem volt vallásos, sőt azt mondta nekem, nem is érti a hívőket. Egyetlen szenvedély hajtotta: az, hogy megvívja a csatáit, és bebizonyítsa az igazát. Csakugyan sokszor mondta, hogy ő csecsen, de ilyet magam is mondtam. Ettől még nem váltam mozlimmá. Ezzel csak a szolidaritását juttatta kifejezésre, nem pedig a vallásos hitét. Arról nem is beszélve, hogy utolsó napján nyilván nem tudott már tisztán gondolkozni.
– Tudom, miért tette, Ahmed – szóltam. – Furdalta a lelkiismeret azért, amit Oroszország művelt a csecsenekkel, és gesztust akart gyakorolni. Mintha egy német zsidóvá akart volna válni a holokauszt után. De tévedett. Ez nem segíti az ügyeteket. Nézzünk szembe azzal, hogy a jelenlegi világhelyzetben az orosz propaganda minden eszközzel megpróbálja majd a gyilkosságról az áttérésre terelni a figyelmet. Ezzel csak a kezükre játszol.
– Ez nem játék – felelte Ahmed. – Minden annak rendje és módja szerint zajlott, tehát Szása mozlim.
Ahmed csökönyös ember volt, de éppen emiatt a csökönyösség miatt nem győzhetnek az oroszok a csecsen háborúban, amíg az utolsó szálig ki nem irtják Csecsenföld csökönyös lakosságát.
– Nekem nem az áttérés a szakterületem – közöltem –, hanem a biokémia. Azon a napon Szása annyi nyugtatót kapott, hogy nem tudom, józan ésszel cselekedett-e.
– A hitvallás nem józan ész kérdése – vetette ellen Ahmed.
Marinához utaltuk az ügyet.
– Mindenki azt hisz Szásáról, amit akar – döntött bölcsen Marina. – Ti megtartjátok a szertartásotokat egy mecsetben, mi pedig a mienkét egy kápolnában.
Az özvegy úgy rendelkezett, hogy felekezeten kívüli földbe fogják temetni Szását.
December 8-án, miközben a rendőrség távol tartotta a médiát, szakadó esőben helyezték végső nyugalomra Szását a londoni Highgate temetőben, sírját a viktoriánus kor hírességeiéi vették körül, köztük néhány ateistáé is, így Marx Károlyé és Michael Faraday fizikusé.
*
A halál úgy fogja körbe az életet, akár a festményt a kerete: lezártságot jelez, körülhatárol. A nemrégiben véget ért élet frissen festett, kiállításra berámázott kép, többé nem lehet rajta változtatni, sem kiegészíteni, nem készülhet belőle új változat, még csak utolsó simításokra sem alkalmas. Kész, szignált mű. Ám a színek és a formák végleg megdermedt, falra függesztve közszemlére tett együttese nagyon is tárgya lehet vitának és bírálatnak.
Amint Szása élete véget ért, máris fontosabbá, jelentőségteljesebbé vált, mint 2006. november 1-je előtt volt.
Mialatt a halálával próbáltam megbirkózni, rádöbbentem, hogy az átalakulás csodájának lehettem tanúja Szásában, annak a fajtának, amikor a fekete kifehéredik, jó és rossz helyet cserél, halál és megváltás visszájára fordít büntetést és jutalmat. Oroszországból való elszökése után hat rövid esztendő alatt egy romlott, gyilkos klikk riadt és zavarodott tagjából keresztes lovaggá lett, aztán kínhalált halt ezért. Egy másféle tanú szemében áttérése talán vallásos tiszteletet ébresztett volna. Én egyszerűen annyit mondhatok, hogy Szása végül kiválóbb emberré vált, mint sokan mások.
Marina nem vett tudomást a bekeretezésről:
– Szása szürreális lénye annyira feltöltött engem, hogy továbbra is hajt az az energia, mintha még mindig összekötne bennünket egy áramkör. Azt hiszem, soha nem is fog megszakadni.
Marina Litvinyenko, Alex Goldfarb: A titkos ügynök halála
Park Kiadó, 2007
