Félelmetes hipnotizőrrel találkozott a magyar pszichológus

Dührohamot kaptak, üvöltöttek, székeket dobáltak a nézők közé az alkalmi páciensek. Popper Péter indiai kötete ma a Matiné.

Korábban a témában:

Csoportunkkal lekerültem Dél-Indiába, az egyik úgynevezett dravida államba. A várost Bangalorenak hívták. (Talán „babevők városa”, óh Pythagoras! A nagy görög filozófus ugyanis tiltotta a babevést. Azt mondta: Aki babot eszik, annyi mintha saját nagyapját falná fel.) A város 1600 méter magasan fekszik a tenger színe felett, s ezért nagyon kellemes a klímája. Ott működött az All India Institute of Menthal Health (ma már National Institute, stb.) Ezek a déli államok tisztábban őrizték meg az ősi indiai kultúrát, mint az északiak, mert ide már nem jutottak el a különböző görög, mogul stb. hódítók.

Ezt a nagy intézetet amerikai pénzből finanszírozták. Elsőrangú felszerelése volt, akár egy USA-beli intézetnek, azzal a különbséggel, hogy itt jógasztály, hipnózisosztály is működött.

Minket előképzésre küldtek ide, hogy belerázódjunk az indiai falvak egészségügyi problémáiba, mielőtt az éhség-övezetbe megyünk. Indiai vendéglátónk a Táplálkozástudományi Intézet volt, Delhiben. Természetesen érdeklődve nézegettünk, beszélgettünk, ám nem tanultunk semmit. Én a pszichoterápiás osztályra kerültem, ahol egy rendkívül rokonszenves Murthy nevű úr volt a prof. Amikor megtudta, hogy hónapokig dolgoztam a Szovjetunióban, Moszkvában Lurija prof mellett a Burgyenko Agysebészeti Intézetben, Leningrádban pedig a Bechtyerev Intézetben Mjaszistyev egyetemi tanár vezetésével, csillapíthatatlan lelkesedés vett rajta erőt. Kizárólag Pavlov kísérleteiről, a feltételes reflexekről, az első és második jelzőrendszerről beszélgettünk. Majdnem meghaltam az unalomtól. Mondtam is az ottani jóga ashram – oda ugyanis mellékesen bejártam – swamijának:

– Na végre találkoztam az első materialista indiaival.

– Ki légyen az?

– Murthy professzor.

Elmosolyodott.

– Murthy? A Ramakrisna Misszió tagja. Hozzánk is bejár meditációs gyakorlatokra. Nem eszik húst, nem iszik alkoholos italt, nem nyúl nőhöz…

Videók a témában:

– Nekem miért nem szólt erről?

– Nyilván nem tartotta érdemesnek, hogy magával erről beszéljen.

Szóval Murthy elkapott egyszer. Arra kért, hogy van egy munkatársa, Madame Chakravarti, aki az Indiában ritka, de mégis előforduló öngyilkossággal foglalkozik. Hajlandó lennék-e vele egy konzultációs beszélgetésre? Rendelkezésünkre bocsátja a szobáját.

Az egyik délután négy óra körül találkoztunk. Meglepett Madame Chakravarti komoly, érett szépsége. Gyönyörű, arannyal átszőtt, zöld szárit viselt.

Egy darabig könnyedén beszélgettünk. Aztán ritkulni kezdek a kérdései, tehát a válaszaim is. Egyre hosszabb csendek ereszkedtek közénk. Azután mindketten elhallgattunk. A csend vastagodni kezdett, egy idő után már nem lehetett megtörni. Néztük egymást. Azután Madame Chakravarti hirtelen felállt, összetett kezekkel meghajolt és eltűnt. Az órámra néztem: fél hét volt. Odakint már esteledett.

Többet nem találkoztam vele. Amíg az intézetben tartózkodtunk, nem jött be. Beteget jelentett.

Hosszú idővel ezután, megintcsak Bombayból, hazafelé készülődtem. És akkor eszembe jutott Madame Chakravarti. Hirtelen úgy éreztem, hogy most, negyvennégy éves koromban játszom el életem javát. Úristen, csak nem szerettem bele? Fel akartam hívni telefonon, hogy azonnal repüljön ide, s aztán éljünk együtt, mindegy, hogy Indiában, vagy bárhol a világon. Aztán mégsem hívtam fel. Bulgakov szerint Jézus a gyávaságot tartotta a legnagyobb bűnnek. Én elkövettem, százszor is megbántam.

Fotó: Hír24

Madame Chakravartival legközelebb tizennégy év múlva találkoztam, Jeruzsálemben, egy kongresszuson. Egy öregasszony nézett szembe velem.

Ezekkel ez indiai tudós nőkkel az a helyzet, hogy gyakran kifutnak a férjhez menési időből. S azután már egyedül maradnak a tudományukkal. A legfelszabadultabbak néha randevúznak valakivel, de a dolog megvalósítása igencsak nehézkes és bonyolult. Más városba kell külön-külön elutazni. Ugyanabban a szállodában kell kivenni szobát, stb. És még az sem biztos, hogy megéri. A dörzsölt európaiak ottartózkodásuk idejére bérelnek egy haridzsán lányt, aki mindenhova elkíséri őket és élvezi a váratlan jólétet. Különben azt beszélték, hogy az indiai nők, halk, de állandó mormogás szerű hanggal, dorombolnak szeretkezés közben. Mofli, a cicánk, érdeklődéssel hallgatta, amikor itthon elmeséltem neki.

Volt még egy találkozásom egy hölggyel, akinek a nevét már elfelejtettem. Az amerikai kórház alkalmazta időnként differenciál-diagnosztikai problémák eldöntésére. Ők ajánlották, hogy keressem fel. Középkorú nő volt, rendkívül ellenszenves, hiszteroid benyomást tett, csakis a férje jelenlétében fogadott. Azt mesélte saját magáról, hogy kb. hatéves kora óta érzi, hogy a testét időnként valami sugárzás járja át, ami kezének ujjhegyeinél árad ki. Ha ujjait beteg testrész fölé tartja, erős remegés rázza meg. Így segíthet az orvosoknak eldönteni, hogy funkcionális, vagy organikus betegségről van-e szó? Csendesen hallgattam. Végül szinte gorombán rámförmedt:

– Maga nem hisz nekem!

– Nem erről van szó – válaszoltam – csak nekem, mint európainak szokatlan, amit mond.

– Feküdjön le és vegye le a szemüvegét!

Engedelmesen, ingben, nadrágban, hanyatt feküdtem a díványon, és a szemrésemen át lestem, hogy mit csinál. Kb. húsz centi magasságban, ujjait végighúzta a testem felett. A hasamnál fogta el először remegés az ujjait.

– Ez nem egy ép hasfal. Átvágták.

Azután a szívemnél keletkezett tremorja.

– Sok szívbeteg volt a családjában. Vigyázzon magára!

S végül a két szememnél.         

– Mind a kettőt megoperálták. Ezt először, a másikat meg később.

Azt is elmondta még, hogy ilyen vizsgálat után nagyon elfárad. Úgy pihen, hogy ujjait a fejének támasztja s ezzel mintha bezárná a sugárzás körét.

Így történt. No comment.

Din Coli története tulajdonképpen nem illik ide. De sehova sem illik. Az intézetben kihirdették, hogy egy Din Coli nevű úr hipnózis bemutatót tart az orvosoknak és a nővéreknek.

Tele lett az előadó terem. Din Coli kiküldte a gyerekeket, és bezáratta az ajtókat. És akkor elkezdődött Thomas Mann: „Mario és a varázsló” elbeszélésének ikertársa. Mert ez az ember a legfélelmesebb hipnotizőr volt, akivel valaha is találkoztam.

Először egy kis szelekció: Ki akar segíteni neki? Már elegánsan felöltözött orvosok, nővérek felmentek a színpadra. A Mester elkiáltotta magát: sleep! És a többségük leroskadt a földre. Őket ott tartotta, a többieket elküldte.

A szokásos mutatványokkal kezdte. Hipno-anesztézia (teljes érzéketlenség), tűvel átszúrt nyelv, lábujjhegyen, égnek nyújtott karral állni a műsor első része alatt, ámde elfáradás nélkül. Ilyesmi. Szünet után jött a java. Először azt a szuggesztiót adta, hogy most olyan agresszívek lehettek, amilyenek valójában vagytok. Nem kell fegyelmeznetek magatokat. Ezzel fúriális dührohamokat idézett elő. Üvöltöttek, székeket dobáltak le a nézők közé. Din Coli megjegyezte

– Az erőszak-nélküliség országában vagyunk!

Azután bemutatta, hogy az ember mindent megőriz a múltjából. A szuggesztió azt sugallta, hogy újra csecsemők. S a méltóságteljes urak és hölgyek a hátukon fekve ínkoordinált mozdulatokkal rugdalóztak, s ijesztően vékony hangon sírtak. Bejött az asszisztencia és megcumiztatta őket.

Végül felszólította a közönséget, hogy ha lejönnek közéjük a hipnotizáltak, fogadjanak szót nekik. Azt szuggerálta, hogy hívják magukkal a színpadra, akik iránt szexuális vágyat éreznek. A poén nyilván az volt, hogy akadt néhány homoerotikus választás. Az így kiválasztottak rettenetes zavarban érkeztek a színpadra, ahol az asszisztensek virágcsokrokat adtak a hipnózisban lévőknek, hogy azzal kedveskedjenek választottúknak. Felháborító mutatvány volt.

Azután a szokásos levezetés következett: ébredés után nem fáj a fejük, nagyszerűen érzik magukat, semmire sem emlékeznek, arra sem, hogy ezt az utasítást kapták: ne emlékezzenek.

Nem véletlenül idegenkedem a hipnózistól, a kliens függésétől, kiszolgáltatottságától a hipnotizőrnek. Egyetlen vigaszom: hogy ha valaki olyan utasítást kap, amelyik legmélyebb lényegével (Jung Self-nek mondaná) ellenkezik, akkor azonnal felébred a legmélyebb hipnózisból is. Vajon miért? Mi vagy ki vet véget a hipnózisnak?

A hipnotizőrök Mekkája az amerikai Stanford Egyetem. Ott végezték az alábbi kísérletet. Egy nagyon hipnábilis férfinél kioltották a fájdalom érzékelését. Azután chloretillel fagyasztották a kezét. A hirtelen érösszehúzódások, érgörcsök köztudottan jelentős fájdalommal járnak. (Lásd a migrént, vagy az anginás rohamot.) Neki – a szuggesztiónak megfelelően – szeme se rebbent. Akkor azt mondta a hipnotizőr:

– Most a lelkednek azzal a részével akarok beszélni, amit nem tudok hipnotizálni. Ő feleljen! Mi történik most veled?

– Fagyasztják a kezemet.

– Mit érzel?

– Nagyon erős fájdalmat.

– Miért hagyod?

– Mert nem szenvedek tőle!

Eddig jutottak. Ki válaszolt? Semmilyen személyiség modellbe nem illeszthető be ez a valaki. Elnevezték „observeurnek”, megfigyelőnek. Mindenről tud, ami történik az emberrel. Ennek a létezését Füst Milán is észrevette. „A feleségem története” című Nobel-díjra felterjesztett regényében írja egy dührohammal kapcsolatban:

Mert ilyen az ember. Vagyis szenveleg, a keservét, s ezért nem bíztam én az emberi természetben soha, ahogy a majoméban sem, mert elkezdi élvezni magát. S a legnagyobb szenvedélyek pillanataiban nem kevésbé. Sőt, éppen akkor. Mihelyt észreveszi a kezét, vagy a lábát, és hogy mit csinál velük. Márpedig rendesen észreveszi.

Viszont, van ennek egy olyan mozzanata is, amelyre felhívnám a figyelmet. S ez az, mikor rajtaütnek, mikor a mulatságait kimutatják. Mert akkor elkomolyodik. S akkor már veszélyes is az ember.

S velem is ez történt. – Komédiás – mondta rám a feleségem. S ekkor kezdtem én úgy érezni, hogy megindul bennem valami nehéz mozdulással, mint a barom. Épp azért, mert igaza volt.

E sorok miatt dolgoztam több mint egy évig különböző börtönökben, s vizsgáltam az úgynevezett erős felindulásban elkövetett emberölések tetteseit. S mindig megtaláltam a Füst Milán által leírt két fázist. Az élet szempontjából még ártalmatlan dühöngést, s még valamit – egy megjegyzést, egy mozdulatot, egy leleplező mondatot –, s akkor már ölt a dühöngő.

Fotó: Hír24

Ezek után fiatal barátom elvitt egy maharisihez. Maharisit még sohasem láttam. Egy ház zárt udvarában ült, valami fa alatt., és nemigen mozdult meg. Mellette egy kosárban pogácsák voltak. Állandóan jöttek mentek a hivők, hallgatva elüldögéltek a társaságában egy félórácskát, aztán megérintették a ruháját, összetett kézzel mélyen meghajoltak és elmentek. Asszonyok odahozták a szenthez kisgyerekeiket. Őnekik pogácsát is nyújtott.

Egy idő után én is távozni akartam. A szememmel intettem a hindu fiúnak: Menjünk! Akkor szaggatott angolsággal megszólalt az öreg:

Az a maga régi lépcső-álma… nem volt álom… hanem emlékezés. Ezt tudnia kell…

Már felálltam, de úgy maradtam, mint akinek a fülébe lőttek. Ám az öreg nem szólt többet. Pogácsát sem adott.

Mármost nekem évtizedekkel ezelőtt valóban volt egy „lépcsős álmom”. Valamilyen mexikói nap-piramisról jöttünk hárman, fehérbe öltözött papok lefelé. Magas lépcsők voltak, nagyokat kellett lépni. Én mentem a baloldalon. A napfelkeltét köszöntő hajnali istentiszteletünk lehetett. A napfény még csak a piramis csúcsát érintette, alatta a világosság lassan sötétült, és a piramis derekától félhomályba ment át. Ismeretlen boldogság hatott át. Minden rendben volt, minden a helyén volt körülöttem és bennem. Aztán lassan belemerültünk a még félhomályosan derengő világba. Akkor már egyedül voltam. A lépcső szűk csigalépcsővé tekeredett, s lassan egy elhanyagolt bérház szemétszagú hátsó lépcsőjévé változott. Már minden nagyon rossz és lehangoló lett. Egy lépcsőfordulónál barna faajtót pillantottam meg. Benyitottam. Szűk cselédszoba-félébe jutottam. Egy vaságyon pokrócba burkolózva, a fal felé fordulva aludt egy nő. A szobában volt még egy kis asztal, szék a szűk, lichthófra néző ablak előtt. Leültem és vártam a nő ébredésére. Minden deprimálóan vacak lett…

Csakhogy akkor, ott, nekem ez az álom eszembe se jutott. Nem lehetett szó semmiféle telepátiáról. A maharisi mégis

Ami a magas műveltségű indiaiakat illeti, hamar rájöttem, hogy maszkot viselnek. Nem szeretik, ha a fölényes európaiak megmosolyogják őket. Megismerkedtem például egy fül-orr-gégésszel Bombayban (ma: Mumbai). 16 évig praktizált Floridában, teljesen elamerikaisodott. Nyolc szobás nyugati módon berendezett lakásban lakott, whiskyzett, a feleségével kezet lehetett fogni! Csak nevetett, amikor elmondtam, hogy mit keresek Indiában. Jógát, ayurvédát, szellemi utat.

Ugyan – mondta –, ne gyerekeskedjék. Felvilágosodott emberek vagyunk. Mit akar az ósdi hiedelmekkel?

De én makacsul ragaszkodtam az elképzeléseimhez. Amikor meggyőződött őszinteségemről, meghívott egy kis családi ünnepségre. Ezt az elegáns nyolcszobás lakás konyhájában ültük meg, ami virágfüzérekkel volt feldíszítve, mint egy harmadrangú cseléd-mulató. A lányuk eljegyzése volt. Két ismeretlen hindu férfi elég sokat beszélt számomra érthetetlen nyelven. Az egyik a család bráhminja volt, a másik az asztrológus. Az esküvő legkedvezőbb napját vitatták meg.

Néhány hét múlva mér ott tartottunk, hogy az USA-ból hazatért orvos az öngyilkosság értelmetlenségét ecsetelte, hiszen ami elől elmenekülünk, amit nem vállalunk, pl. egy rákos halált, az úgyis visszatér a következő életünkben.

Végül azt állította, hogy ők, indiaiak azért vannak túlnépesedve, mert mi nyugaton fogamzásgátlókat használunk, és nem hagyjuk világra jönni, a megszületni vágyó lelkeket. Karmájuk Európába, vagy Amerikába vinné őket, ám Indiában látják meg a napvilágot, de mind elmenne nyugat felé.

Mármost melyik arca az

Mellesleg Indíra Gandhi fia, Szandzsaj Gandhi úgy akarta megoldani a túlnépesedés problémáját, hogy kis tranzisztoros rádiókat ígért azoknak a férfiaknak, akik sterilizáltatják magukat. Tízezerével jelentkeztek. És a születni vágyó lelkek? Ez is India.

Mint ahogy az is India, hogy igaz, jóval később Rajastanban, az utcán sétálva valaki erélyesen oldalba vágott. Felbőszülten forgolódtam, de csak egy elefánt állt mögöttem. Vezetője (a mahout) nevetett:

Ült már elefánton?

Még nem.

10 rúpia.

Na ezt kipróbáljuk. Át akartam adni neki a pénzt.

Ne nekem, az elefántnak adja!

Az elefánt kecsesen elvette és átnyújtotta mahoutnak. Aztán pukedlizett, vagyis felemelte és behajlította a ballábát.

Lépjen rá a térdére! – mondta az indiai.

Ráléptem. Az elefánt meg a fenekem alá kerítette az ormányát, és felrakott a hátára. Uramisten! Rémülten kapaszkodtam, a kis láda, amiben ültem, ringott, mint hajó a viharban. Egy elefánt nagyon magas. Körülbelül félórát sétáltunk  a városka utcáin. Akkor az elefánt megállt. Vártam. Nem történt semmi.

Hé! Le szeretnék jönni!

10 rúpia. – mondta a mahout.

Már kifizettem.

Azért, hogy az elefánt föltegye a hátára. Ha le is akar jönni, ugyanannyiba kerül.

Megérkezésem után jelentkeztem a magyar nagykövetségen. Mód Péter nagykövet igen kedvesen fogadott. Akkoriban egy szanszkrit-magyar szótáron dolgozott. Április 4.-én nagy fogadás volt. A nagykövet arra kért minket, magyarokat, hogy a fogadás után maradjunk ott még egy kicsit. Karosszékekben körbe ültünk a kellemesen hűvösödő kertben, és a nagykövet a hazáról beszélt, frázisok és magyarkodás nélkül. Kállai Ilona művésznő (Cila), aki akkor ugyancsak Delhiben volt, elmondott néhány verset. Simogató érzés volt, hogy hozzájuk

Ekkor álmodtam azt az álmot, amiről már beszámoltam, és ami elültetett bennem egy hosszú évekig tartó szorongást, miszerint Indiában fogok meghalni, s ez majdnem lehetetlenné tette időskori visszatérésemet Indiába.

A másik egy furcsa találkozás volt a Tibeti Bazárban, ahol sokat kóboroltam. Megszólított egy szikh:

Van egy kis pénze? Mutatok valamit.

Elvitt egy nyomorúságos szobába, ahol csak egy hatalmas íróasztal volt, egy dívány, két szék. Leült az íróasztalához, én vele szemben és azt mondta.

Hunja be a szemét ér erősen gondoljon négyjegyű számokra.

Gondoltam. 1933, 1904, 1895 stb. családi születésnapok.  Ő írt egy papírra, aztán megmutatta. Ezek a számok voltak.

Ezután keresztnevekre kellett koncentrálnom. Ezeket is leírta, egy kevés tiszteletdíjért.

Van még 15 rúpiája?

Van.

Adja ide, és most figyeljen.

Kiszakított a blokkjából egy lapot, kettétépte s az egyik darab üres papírt a kezembe nyomta.

Szorítsa jól a markába! És most gondoljon megint egy névre.

Anyám nevére gondoltam, akit Margitnak hívtak. Ő írt. Azután megmutatta. Ez állt a papíron:

MARGHARIT

És ezzel meggyőzött. Ő ugyanis a Margit nevet nem ismerte, csak az angol változatát. De nyilván érezte, hogy valami nem stimmel… ezért a végén javította, De nem csak ezt akartam elmesélni. Hanem azt, hogy a végén kinyittatta a markomat, amiben a széttépett papír másik fele volt. Ott is ugyanez állt, ugyanígy, csak valamivel halványabban.

Ha ezt olvasom valahol – nem hiszem el. Mint ahogy nem hittem el Bruntonnak sem, az India Titkaiban. De most velem is megtörtént. Mint ahogy nem hittek nekem a magyar követségen sem, amikor elmeséltem. De én néhányukat elcsaltam a Tibeti Bazárba az én szikhemhez. Némileg megnémulva jöttek ki tőle.

Amikor visszatértem Magyarországra, gondosan megőrizve, hoztam magammal a kis papíromat is. Akkoriban igazságügyi szakértő is voltam. Elvittem a papírt a rendőrségi laboratóriumba.

Milyen írás ez?

Nyilván ceruza.

Nézzétek meg jobban.

Mikroszkóp alá tették, vizsgálták.

Mégsem ceruza. Nem látunk grafit szemcséket.

Hát akkor?

Nézd – mondták – rámehetünk különböző vegyszerekkel, hátha valamelyikre ad kémiai reakciót. De akkor tönkremegy a papírod.

Nem baj.

Egy óra elteltével széttárták a karjukat.

Nem tudjuk, hogy ezt mivel írták.

Ennyiben maradtunk.

És most mégiscsak számoljunk le a csodákkal. Van egy érdekes könyv? Mipam. Mipam egy tibeti láma volt, akit az élet lesodort Darjeelingbe. Igen szavahihető embernek tűnik az írása alapján. Akkor látott életében először szőke embert. Rázkódott az undortól, mert úgy érezte, hogy sajt nő ki a fejükből. A világos szemű embereket vakoknak gondolta.

Nos, Mipam elmeséli, hogy amikor még a Himaláján élt, egy napon egy északra vándorló jógi érkezett a kolostorba. Adtak neki vacsorát, egy cellát, ahogy illik. A hagyományos indiai életforma szerint az első húsz év a tanulásé, a második az egzisztencia-teremtésé, s ha kell a harcé, a harmadik a családé és a gyereknevelésé, s végül túl a hatvanon, mindenkitől el kell búcsúzni, s elindulni egyedül az öregség és a halál felé.

Másnap a jógi azt mondta, hogy neki természetesen nincs egy fityingje sem, de hálából a szíves vendéglátásért, bemutatja nekik a levitációt, vagyis a Föld vonzóerejének a legyőzését. A lámák kisereglettek. A jógi lótuszba ült, s még elmondta, hogy negyven éve gyakorolja a levitációt, amit most látni fognak. Azután elhallgatott. Behunyta a szemét. Egy idő után inogni kezdett, majd lassan felemelkedett és kb. 30-40 centi magasan valóban lebegett a föld felett. Azután visszaereszkedett.

A lámák gratuláltak neki s a jógi büszkeségtől dagadó kebellel távozott. Már elég messze járhatott, amikor a lámák röhögni kezdtek. Gurultak a nevetéstől. Az beszélték:

Hát ilyen nagy az Isten állatkertje? Ez a hülye negyven évet pazarolt el ebből az inkarnációjából, hogy megtanuljon negyven centire lebegni a föld fölött. És most lebeg…

És én egyetértek velük. El a csodáktól, el a mutatványoktól, el a természetfölötti dolgokban való áhítat és hiszékenység provokálásától, el a szélhámosságtól, az álguruktól, a perselypénzektől, a szent dolgok kiárusításától.

 

Popper Péter: Várj, amíg eljön az órád; Rekviem Indiáért

Saxum Kiadó, 2005

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.