Kultúra

Ahol untatnak, onnan menekülj!

Hogyan neveljünk egészséges, sikeres gyereket? "Amiben rossz, abban szó nélkül kéne magunkkal vinnünk. Amiben jó, abban kéne fejlesztenünk és elismernünk." Holnap indul az iskola, Vekerdy tanár úr a mai Matiné.

Mérei Ferenc, a magyar pszichológia doyenje szerint kétféle iskola van: gyerekközpontú és intézmény- (vagy tanterv-) központú.

Milyen a gyerek, mikor milyen a gyerek, melyik életkorban mit kell (és lehet) hatékonyan közvetíteni hozzá a világ és az ember „nyilvánvaló titkaiból” (Goethe), és hogyan – ezt kérdezi a gyerekközpontú iskola, vagyis meg akarja ismerni a gyereket, törekszik erre. Szükségleteire kíváncsi, életkoronként változó szükségleteire. A magyar gyermeklélektanban nagy hagyománya van a gyerekközpontú gondolkodásnak. Kezdetben a jó iskolák ösztönösen tudták, vagy talán csak sejtették, hogy mi kell, és mikor mi kell a gyerekeknek; hogy például az érzelmi intelligencia kibontakozásához és a szociális érzék megelevenedéséhez sok művészet kell. Nagyon szigorú iskolák már évszázadokkal ezelőtt is sok időt töltöttek iskoladrámák írásával, kosztümözésével, díszletezésével, rendezésével és előadásával, akár a szorgalmi idő rovására is, és volt még ezen kívül iskolai énekkaruk, zenekaruk, poétikai önképző körük és retorikai önképző körük.

Azóta tudományosan is tudjuk, hogy mindezekre milyen nagy szükség volna, de kiszorítja a művészeteket az egyébként felejtésre ítélt tananyag. Kodály Zoltán is hiába mondta meg újra, hogy a művészet közegében kell nevelni a gyerekeket, hogy ki tudják bontakoztatni személyiségüket.

Művészet az iskolában?

Márai jut eszembe: a nyárspolgár azt hiszi, hogy a művészet művelődési anyag, a normális ember tudja, hogy élmény, amely felveri az életörömet!

Mennyi az élmény mai iskoláinkban és mennyi az életöröm?

Holott a kilencvenes évek óta tudjuk – nagyszerű agykutatónk, Freund Tamás sokszor figyelmeztet –, hogy öröm nélkül nincs hatékony tanulás!

És hogy még egyszer Méreit idézzem, a tanár úr sokszor felkiáltott: „Ahol untatnak, onnan menekülj!”

Videók a témában:

Nagyon letolták nemegyszer.

De tanár úr! Az élet nem kertiünnepély! Hova lesz így a monotóniatűrés, a feladattudat?

De a tanár úr makacs ember volt, és újra megismételte:

„Ahol untatnak, onnan menekülj!”

Mert vagy te nem vagy még érett arra, amiről szó van, vagy rosszul mondják el neked.

Mert a világ nem unalmas!

Mert az ember nem unalmas!

Tudjuk vizsgálatokból, hogy a gyerekek viszonylag magas kíváncsisággal mennek az iskolába. A kíváncsiság, az érdeklődés, az iskolába lépés után csökken, hanyatlik, majd eltűnik.

Az iskola, mai formájában, nem táplálja az érdeklődést, nem kielégíti a kíváncsiságot, hanem kiöli.

Azt is tudjuk jó húsz éve, hogy nemcsak egyféle intelligencia van – az értelmi intelligencia –, hanem legalább nyolcféle.

Iskoláink mégis csak ezt az egyféle intelligenciát ismerik, ismerik el és ezt osztályozzák.

És még ennek is csak a felét!

Mert az értelmi intelligencia is két részből áll: szóbeli tudásból és cselekvéses tudásból, abból a néma tudásból, amit szóban nem is lehet, de nem is kell kifejteni. Gyerekkorban a cselekvéses tudás az erősebb, ez viszi magával a szóbeliség kibontakozását is. (Kivéve az értelmiségiek gyerekeit, akik kisebb-nagyobb neurotizálódás árán korán erősebbek lesznek szóbeliségből, ami persze nagyon jól jön nekik a mai iskolában és egyben behozhatatlan hátrányba szorítja a nem értelmiségi családból származó gyerekeket.)

Az értelmi intelligencia szóbeliségét is öt vizsgálattal és a cselekvésest is öt vizsgálattal mérte a klasszikus mérés.

Az iskola ebből lényegében kettőt osztályoz – egy lexikális memóriát és egy matematikai készséget – és mind a kettő a szóbeli intelligencia körébe esik.

Élmény és öröm. Hol van ez a mai iskolából?

Nem volt ez mindig így.

A magyar iskola az első világháború óta és aztán 1949 után különösen hihetetlenül sokat romlott.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a gyerek megismerésére törekvő gyerekközpontú szemléletből egyenesen következik, hogy differenciálni kell a gyerekek között, ki ebben jó, ki abban. Amiben rossz, abban szó nélkül kéne magunkkal vinnünk. Amiben jó, abban kéne fejlesztenünk és elismernünk. De a magyar iskola sajnos nem arra kíváncsi, hogy mit tud a gyerek, hanem arra, hogy mit nem tud. Hogy az iskola milyen abnormális hely, az abból is látszik, hogy az kérdez, aki tudja, és annak kell válaszolnia, aki nem tudja – mondta már a harmincas években Karácsony Sándor, a Debreceni Egyetem későbbi pedagógia professzora.


Fotó: Neményi Márton

Kétféle alapelv érvényesülhet a gyerekek nevelésében.

Az egyik: legyél, aki vagy – én ehhez próbállak hozzásegíteni. Az egyik gyerek matematikában jó, a másik a táncban, faragásban, motorépítésben vagy az énekben – mind egyforma érték.

A másik: legyél, akivé én akarlak tenni!

Ez az örök harcok és a kétségbeejtő helyzetek útja.

A magyar pedológiának, a gyermektanulmányozásnak nagy hagyományai vannak. A húszadik század elején a világ országai közül a magyar állam adta a legnagyobb támogatást Nagy Lászlónak és munkatársainak a magyar pedológia kiműveléséhez. „Ismerd meg, hogy jobban szerethesd!” – mondta Nagy László. És a pedológusok az orvostudomány, az etnográfia, az antropológia, a szociológia, a nyelvtudomány, a pszichológia és a pedagógia minden eredményének felhasználásával próbálták megközelíteni a „gyermeki jelenséget”. Karácsony Sándor éppúgy a pedológiai iskolához tartozott, ahogy Ranschburg Pál vagy Mérei Ferenc tanítványainak széles körével a későbbiekben. De Nagy László tanításaiból nőtt ki Domokosné Löllbach Emma nagyszerű Új Iskolája, ahol sok későbbi akadémikus tanult Bibó István és Göncz Árpád társaságában. Az iskolára emlékező ünnepségen a jeles tanítványok elmondták, hogy „mi nem tudtuk, hogy tanulunk; szenvedélyesen építettünk, kutattunk, »játszottunk«”.

Persze: mind a fentiek ellenére ma is vannak nagyszerű, jó iskolák, és remek tanítók és tanárok Magyarországon, csak sajnos ők vannak kevesebben, és nagyon nehéz érvényesíteni mindazt, amit ők tudnak iskoláról, tanításról és gyerekről.

De én hiszek jó hagyományainkban, és biztos vagyok benne, hogy az iskola gyerekközpontú megújulás előtt áll.

Addig is: vigyázzunk gyerekeinkre, adjunk biztos hátteret iskolai küzdelmeikben, ne a jegyek szerint ítéljük meg őket, viszont a cinkosság erejével segítsük őket az iskolai „túlélésben”.

 

+++

 

„Kisfiam iskolás lett. Ő egyelőre jól érzi magát, bár már a második vagy harmadik napon kérdezte, hogy kell-e még menni, de ez talán azért volt, mert a nagymama nyáron túl sokat lelkesítette. De szereti a tanító nénit, és ott van vele az óvodából a két legjobb barátja is. De én tele vagyok bizonytalansággal. És most? Mi a teendőm? Üljek le vele még a napközi után tanulni? Nagyon nincs kedvem. És úgy látom, neki se! A sógornőm, akinek már negyedikes fia van, mindent ellenőriz és gyakran felhívja Magdikát, az osztály legjobb tanulóját, hogy megkérdezze, hogy a fia jól emlékszik-e mindenre, nem felejtett-e el valamit, nincs-e valami, amit nem írt le. A fia ezért dühös. És nem nagyon jó a légkör náluk ilyenkor. Vagy így csinálja ezt egy gondos szülő? Szeretném jól csinálni, de nem tudom, hogy hogyan, csak az jut eszembe, hogy anyámék engem is mennyire idegesítettek, amikor annak idején mindig a tanulnivalókkal jöttek elő… A sógornőmnél még azt is láttam, hogy nem éri be vele, hogy a gyereke már egész jól olvas mindenfélét, hanem időnként leülteti és a gyorsolvasást gyakoroltatja, mert náluk ezt mérik az iskolában. Kövessem a példáját, vagy maradjak olyan „felelőtlen” és egyelőre jókedvű, mint vagyok?”

Jó volna mindenkinek tudni – szülőknek és iskolának –, hogy az iskolába óvodás megy, aki majd lassan válik iskolaéretté. Még nagyon sok mozgásra, játékra és mesére van (volna) szüksége. Számára ezek egyelőre még – testi és lelki értelemben egyaránt – a legfejlesztőbb tevékenységek.

Persze jó, ha a gyereknek, amikor iskolába megy, nem csak táskája és tolltartója van, hanem otthon megvan a maga kis padja, asztala, sarka – ahová jobbkezesek esetén balról, balkezeseknél jobbról esik a fény, vagy ha ez nem lehetséges, elölről –, ami egy nyugodt hely, kistestvérektől is óvott. Hogy leüljön-e a gyerekkel tanulni? Napközi után? Semmi esetre! Nem, nem otthon kell gyakorolni, hanem az iskolában, a délelőtt óráiban, amikor a gyerek vércukor szintje a legmagasabb… És: nem kell(ene) – nem szabad(na)! – sietni! Bő időt kell(ene) hagyni az iskola első éveiben a kulturális alapkészségek elsajátítására, szilárd megalapozására.

Ha a gyerek netán délben hazamenne – de jó volna! –, akkor se szabadna 8-10-12, majd később maximum 20 percnél többet foglalkoznia az úgynevezett házi feladattal vagy a „tanulással” alsós korában.

És a kezdettől meg kellene szoknia, hogy az iskola az ő dolga!

Nem kérdezik, nem ellenőrzik – nem, bármilyen rettenetesen és „a valóságtól elrugaszkodottan” hangzik.

De persze azt is tudnia kell, hogy mi ott vagyunk a közelben és akármikor, amikor kér, segítünk neki.

De azzal megint csak nem mi foglalkozunk, hogy bepakolta-e ami kell, elviszi-e a tornazsákot… Legfeljebb nem pakolta be, legfeljebb nem viszi el, és majd átéli ennek hiányát, sőt rossz esetben – és törvénytelenül – egyest kap. Nem olyan nagy baj! De így rá fog jönni, hogy mindezzel neki kell foglalkoznia. Ha így indítanánk – ha volna erőnk így indítani – családilag az iskolát, nagyon megkönnyítenénk a magunk és a gyerekünk számára az elkövetkezendő négy-nyolc-tizenkét – vagy még több – évet!

Persze ezt sem dogmatikusan kellene felfognunk. Ha kedvünk van, barátságosan meglóbálhatjuk a tornazsákot indulás előtt anélkül, hogy prédikációba bocsátkoznánk arról, hogy lám-lám most is itthon hagyta volna, ha mi nem „szólunk”.

„Gyorsan” olvasni természetesen nem kell, mint ahogy „gyorsan” számolni sem – ez teljes félreértés, a „mérési mánia” egyik torz kinövése. Pontosan tudjuk, hogy nagyszerűen és élvezettel olvasó olvasók lassan, sőt esetleg az átlagnál lassabban olvasnak felnőtt korban is, de gyerekkorban pláne. Mint annyi más dologban, itt sem a gyorsaság a döntő (hanem például a belső képalkotás, ami eleve „lassítja” az olvasási folyamatot). Jó lenne még arról is tudnunk, hogy kisiskolás korban – ami egyébként a memoriterek klasszikus korszaka lehet – a szabályok, a törvényszerűségek semmiféle szerepet nem szabadna, hogy játsszanak, sem a nyelvtan, sem a helyesírás. Ezekre majd a kamaszkor felé haladva kerülhetne sor egy normális iskolarendszerben, amelyik tud arról, hogy milyen a gyerek, mikor milyen és ehhez szabja, amit meg akar tanítani neki.

 

Vekerdy Tamás: Iskolák?!?! – Gyerekek, szülők és tanárok

Nők Lapja Műhely, 2014

Címkék: matinéVekerdy

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.