Maharisit még sohasem láttam. Egy ház zárt udvarában ült, valami fa alatt, és nemigen mozdult meg. Mellette egy kosárban pogácsák voltak. Állandóan jöttek mentek a hívők, hallgatva elüldögéltek a társaságában egy félórácskát, aztán megérintették a ruháját, összetett kézzel mélyen meghajoltak, és elmentek. Asszonyok odahozták a szenthez kisgyerekeiket. Őnekik pogácsát is nyújtott.
Egy idő után én is távozni akartam. A szememmel intettem a hindu fiúnak: menjünk! Akkor szaggatott angolsággal megszólalt az öreg:
– Az a maga régi lépcső-álma… nem volt álom… hanem emlékezés. Ezt tudnia kell…
Már felálltam, de úgy maradtam, mint akinek a fülébe lőttek. Ám az öreg nem szólt többet. Pogácsát sem adott.
Mármost nekem évtizedekkel ezelőtt valóban volt egy „lépcsős álmom”. Valamilyen mexikói nap-piramisról jöttünk hárman, fehérbe öltözött papok lefelé. Magas lépcsők voltak, nagyokat kellett lépni. Én mentem a baloldalon. A napfelkeltét köszöntő hajnali istentiszteletünk lehetett. A napfény még csak a piramis csúcsát érintette, alatta a világosság lassan sötétült, és a piramis derekától félhomályba ment át. Ismeretlen boldogság hatott át. Minden rendben volt, minden a helyén volt körülöttem és bennem. Aztán lassan belemerültünk a még félhomályosan derengő világba. Akkor már egyedül voltam. A lépcső szűk csigalépcsővé tekeredett, s lassan egy elhanyagolt bérház szemétszagú hátsó lépcsőjévé változott. Már minden nagyon rossz és lehangoló lett. Egy lépcsőfordulónál barna faajtót pillantottam meg. Benyitottam. Szűk cselédszoba-félébe jutottam. Egy vaságyon pokrócba burkolózva, a fal felé fordulva aludt egy nő. A szobában volt még egy kis asztal, szék a szűk, lichthófra néző ablak előtt. Leültem és vártam a nő ébredésére. Minden deprimálóan vacak lett…
Csakhogy akkor, ott, nekem ez az álom eszembe se jutott. Nem lehetett szó semmiféle telepátiáról. A maharisi mégis tudta.
Ami a magas műveltségű indiaiakat illeti, hamar rájöttem, hogy maszkot viselnek. Nem szeretik, ha a fölényes európaiak megmosolyogják őket. Megismerkedtem például egy fül-orr-gégésszel Bombayban (ma: Mumbai). 16 évig praktizált Floridában, teljesen elamerikaisodott. Nyolc szobás nyugati módon berendezett lakásban lakott, whiskyzett, a feleségével kezet lehetett fogni! Csak nevetett, amikor elmondtam, hogy mit keresek Indiában. Jógát, ayurvédát, szellemi utat.
Fotó: Thinkstock
– Ugyan – mondta – ne gyerekeskedjék. Felvilágosodott emberek vagyunk. Mit akar az ósdi hiedelmekkel?
De én makacsul ragaszkodtam az elképzeléseimhez. Amikor meggyőződött őszinteségemről, meghívott egy kis családi ünnepségre. Ezt az elegáns, nyolcszobás lakás konyhájában ültük meg, ami virágfüzérekkel volt feldíszítve, mint egy harmadrangú cselédmulató. A lányuk eljegyzése volt. Két ismeretlen hindu férfi elég sokat beszélt számomra érthetetlen nyelven. Az egyik a család bráhminja volt, a másik az asztrológus. Az esküvő legkedvezőbb napját vitatták meg.
Néhány hét múlva már ott tartottunk, hogy az USA-ból hazatért orvos az öngyilkosság értelmetlenségét ecsetelte, hiszen ami elől elmenekülünk, amit nem vállalunk – például egy rákos halált -, az úgyis visszatér a következő életünkben.
Végül azt állította, hogy ők, indiaiak azért vannak túlnépesedve, mert mi nyugaton fogamzásgátlókat használunk, és nem hagyjuk világra jönni a megszületni vágyó lelkeket. Karmájuk Európába vagy Amerikába vinné őket, ám Indiában látják meg a napvilágot, de mind elmenne nyugat felé.
Mármost melyik arca az igazi?
Mellesleg Indira Gandhi fia, Szandzsaj Gandhi úgy akarta megoldani a túlnépesedés problémáját, hogy kis tranzisztoros rádiókat ígért azoknak a férfiaknak, akik sterilizáltatják magukat. Tízezerével jelentkeztek. És a születni vágyó lelkek? Ez is India!
Mint ahogy az is India, hogy – igaz, jóval később, Rajastanban -, az utcán sétálva valaki erélyesen oldalba vágott. Felbőszülten forgolódtam, de csak egy elefánt állt mögöttem. Vezetője (a mahout) nevetett:
– Ült már elefánton?
– Még nem.
– 10 rúpia.
Na, ezt kipróbáljuk. Át akartam adni neki a pénzt.
– Ne nekem, az elefántnak adja!
Az elefánt kecsesen elvette, és átnyújtotta mahoutnak. Aztán pukedlizett, vagyis felemelte és behajlította a ballábát.
– Lépjen rá a térdére! – mondta az indiai.
Ráléptem. Az elefánt meg a fenekem alá kerítette az ormányát, és felrakott a hátára. Uramisten! Rémülten kapaszkodtam, a kis láda, amiben ültem, ringott, mint hajó a viharban. Egy elefánt nagyon magas. Körülbelül félórát sétáltunk a városka utcáin. Akkor az elefánt megállt. Vártam. Nem történt semmi.
– Hé! Le szeretnék jönni!
– 10 rúpia. – mondta a mahout.
– Már kifizettem.
– Azért, hogy az elefánt föltegye a hátára. Ha le is akar jönni, ugyanannyiba kerül.
Fotó: Thinkstock
Megérkezésem után jelentkeztem a magyar nagykövetségen. Mód Péter nagykövet igen kedvesen fogadott. Akkoriban egy szanszkrit-magyar szótáron dolgozott. Április negyedikén nagy fogadás volt. A nagykövet arra kért minket, magyarokat, hogy a fogadás után maradjunk ott még egy kicsit. Karosszékekben körbe ültünk a kellemesen hűvösödő kertben, és a nagykövet a hazáról beszélt, frázisok és magyarkodás nélkül. Kállai Ilona művésznő (Cila), aki akkor ugyancsak Delhiben volt, elmondott néhány verset. Simogató érzés volt, hogy hozzájuk tartozom.
Ekkor álmodtam azt az álmot, amiről már beszámoltam, és ami elültetett bennem egy hosszú évekig tartó szorongást, miszerint Indiában fogok meghalni, s ez majdnem lehetetlenné tette időskori visszatérésemet Indiába.
A másik egy furcsa találkozás volt a Tibeti Bazárban, ahol sokat kóboroltam. Megszólított egy szikh:
– Van egy kis pénze? Mutatok valamit.
Elvitt egy nyomorúságos szobába, ahol csak egy hatalmas íróasztal volt, egy dívány, két szék. Leült az íróasztalához, én vele szemben és azt mondta.
– Hunyja be a szemét, és erősen gondoljon négyjegyű számokra.
Gondoltam. 1933, 1904, 1895 stb. családi születésnapok. Ő írt egy papírra, aztán megmutatta. Ezek a számok voltak.
Ezután keresztnevekre kellett koncentrálnom. Ezeket is leírta, egy kevés tiszteletdíjért.
– Van még 15 rúpiája?
– Van.
– Adja ide, és most figyeljen.
Kiszakított a blokkjából egy lapot, kettétépte, s az egyik darab üres papírt a kezembe nyomta.
– Szorítsa jól a markába! És most gondoljon megint egy névre.
Anyám nevére gondoltam, akit Margitnak hívtak. Ő írt. Azután megmutatta. Ez állt a papíron:
MARG HA RIT
És ezzel meggyőzött. Ő ugyanis a Margit nevet nem ismerte, csak az angol változatát. De nyilván érezte, hogy valami nem stimmel… ezért a végén javította. De nem csak ezt akartam elmesélni. Hanem azt, hogy a végén kinyittatta a markomat, amiben a széttépett papír másik fele volt. Ott is ugyanez állt, ugyanígy, csak valamivel halványabban.
Ha ezt olvasom valahol – nem hiszem el. Mint ahogy nem hittem el Bruntonnak sem, az India Titkaiban. De most velem is megtörtént. Mint ahogy nem hittek nekem a magyar követségen sem, amikor elmeséltem. De én néhányukat elcsaltam a Tibeti Bazárba az én szikhemhez. Némileg megnémulva jöttek ki tőle.
Amikor visszatértem Magyarországra, gondosan megőrizve, hoztam magammal a kis papíromat is. Akkoriban igazságügyi szakértő is voltam. Elvittem a papírt a rendőrségi laboratóriumba.
– Milyen írás ez?
– Nyilván ceruza.
– Nézzétek meg jobban.
Mikroszkóp alá tették, vizsgálták.
– Mégsem ceruza. Nem látunk grafit szemcséket.
– Hát akkor?
– Nézd – mondták – rámehetünk különböző vegyszerekkel, hátha valamelyikre ad kémiai reakciót. De akkor tönkremegy a papírod.
– Nem baj.
Egy óra elteltével széttárták a karjukat.
– Nem tudjuk, hogy ezt mivel írták.
Ennyiben maradtunk.
És most mégiscsak számoljunk le a csodákkal. Van egy érdekes könyv: Mipam. Mipam egy tibeti láma volt, akit az élet lesodort Darjeelingbe. Igen szavahihető embernek tűnik az írása alapján. Akkor látott életében először szőke embert. Rázkódott az undortól, mert úgy érezte, hogy sajt nő ki a fejükből. A világos szemű embereket vakoknak gondolta.
Nos, Mipam elmeséli, hogy amikor még a Himaláján élt, egy napon egy északra vándorló jógi érkezett a kolostorba. Adtak neki vacsorát, egy cellát, ahogy illik. A hagyományos indiai életforma szerint az első húsz év a tanulásé, a második az egzisztencia-teremtésé, s ha kell a harcé, a harmadik a családé és a gyereknevelésé, s végül túl a hatvanon, mindenkitől el kell búcsúzni, s elindulni egyedül az öregség és a halál felé.
Másnap a jógi azt mondta, hogy neki természetesen nincs egy fityingje sem, de hálából a szíves vendéglátásért, bemutatja nekik a levitációt, vagyis a Föld vonzóerejének a legyőzését. A lámák kisereglettek. A jógi lótuszba ült, s még elmondta, hogy negyven éve gyakorolja a levitációt, amit most látni fognak. Azután elhallgatott. Behunyta a szemét. Egy idő után inogni kezdett, majd lassan felemelkedett és kb. 30-40 centi magasan valóban lebegett a föld felett. Azután visszaereszkedett.
A lámák gratuláltak neki, s a jógi büszkeségtől dagadó kebellel távozott. Már elég messze járhatott, amikor a lámák röhögni kezdtek. Gurultak a nevetéstől. Az beszélték:
– Hát ilyen nagy az Isten állatkertje? Ez a hülye negyven évet pazarolt el ebből az inkarnációjából, hogy megtanuljon negyven centire lebegni a föld fölött. És most lebeg…
És én egyetértek velük. El a csodáktól, el a mutatványoktól, el a természetfölötti dolgokban való áhítat és hiszékenység provokálásától, el a szélhámosságtól, az álguruktól, a perselypénzektől, a szent dolgok kiárusításától.
Fotó: Hír24
Popper Péter: Várj, amíg eljön az órád – Rekviem Indiáért
Saxum kiadó, 2005
