ÁTBÚJTAM A SOROMPÓ ALATT. Az ötödik vágányon személykocsikból álló szerelvény állt. Teljesen szét volt lőve; elolvastam az első vagonra ragasztott rendeltetési utasítást: Államvasúti műhelyek, kiindulási állomás Krakow. Így intézték el a partizánok a német transzportokat közvetlenül a front mögött. Minden kocsinak ki volt verve az ablaka, mindeniket megspékelték lövedékkel, a bádogtetőket gépfegyver-kézírással írták tele, némelyiket gránát szakította szét, vagy kis kaliberű ágyúgolyó, zsákmányolt Panzerfaust. A kocsik régimódiak voltak, mindegyik fülkébe mindkét oldalról külön ajtó vezetett, és az egész vagon fala mentén hosszú lépcső húzódott végig. Majdnem minden ajtón száraz vérfoltok barnállottak. Benéztem a fülkékbe, mindegyik körülbelül egyforma képet nyújtott. A padlón üvegcserepek, szögek, posztóstul kitépett gombok, egy katonai zubbony leszakadt ujja, véres alsónadrág, véres zsebkendő, szétszóródott sakkfigurák, malomjátékhoz való tábla, kerek zsebtükör, szájharmonika, hóval befújt levelek, kötszerdarabok és egy csíkos játék labda. Fölvettem egy levelet, amelynek a borítékját csizmaszögek nyomai ékesítették. Mein lieber Schnucki Pucki!, így kezdődött a levél, és deine Luise, így végződött. És női ajkak lenyomata volt rajta. És a sarokban egy kifűzött bakancs nyújtogatta röhögve a nyelvét. Mellette két döglött varjú feküdt. Amikor kijöttem a kórházból, olyan fagyok voltak, hogy a városon túl az erdőben, ahol mindig rengeteg varjú meg csóka gyűlt össze, a fák tele voltak aggatva fekete madarakkal, amelyek messziről úgy csillogtak a fagyos napban, mint a gyémánt, és amikor az erdő szélére értem, ezer meg ezer varjút láttam a földön, úgy feküdtek körös-körül a fák alatt, mint a túlérett szilva… az egész erdő tele volt hullával, a fákon ülő madarak is halottak voltak, álmukban fagytak meg. A cipőm sarkával belerúgtam egy fa törzsébe, zúzmara hullott az ágakról meg kimúlt madarak, estükben megérintették a vállamat, de olyan könnyűek voltak, hogy úgy éreztem, mintha egy svájci sapka esett volna rám.
Leugrottam a szétlőtt kocsi lépcsőjéről, és benéztem a forgalmi irodába. Hubička forgalmista úr, lábát a távíróasztalon, kezét a hóna alatt tartva és állát a mellén nyugtatva, édesen aludt. Ehhez én is nagyon értettem. Én is el tudtam aludni szolgálatban, ha rám jött az álmosság. Ilyenkor olyan vágy szállja meg az embert az alvás után, hogy a legjobb nem védekezni ellene, és mindjárt elaludni. De a forgalmisták szolgálati álmát valami különös jelzőberendezés irányítja. Mialatt a test mélyen alszik, a forgalmista fejében valami ébren van. Elég, ha megkattan a távíró, és a valamirevaló forgalmista abban a pillanatban talpon van, lenyomja a kulcsot, leadja az állomás jelzését, aztán megint leül, és mélyen elalszik, de amikor a jelentés a fehér szalagon véget ér, felébred, jelzi, hogy mindent megértett, lekopogja a saját állomása jelzését, leállítja a gépet, visszaül a székbe, és alszik tovább. Egy valamirevaló forgalmista azt is meg tudja csinálni, hogy beállítja a bejárati jelzőt, és elalszik, de közben hallja a közeledő lépteket, meghallja, hogy a bejáró vonat mozdonya dobbant a blokkban, hogy ráfut a szigetelt vágányra, pedig a forgalmi iroda blokkjában csak olyan koppanás hallatszik, mintha egy kávéskanalat ejtenének le. De a forgalmista felébred, és beállítja a jelzőket.
A lépcső felől felhangzott a főnök úr lépteinek kopogása; a forgalmista úr levette a lábát az asztalról, és felállt. A főnök úr bejött az irodába, ócska egyenruha volt rajta, biztosan a galambházat megy tisztítani megint, a nadrágja fehér volt a galambtrágyától, és a kabátujja szintén.
Beléptem a forgalmi irodába.
– Miloš Hrma gyakornok ismételten szolgálatra jelentkezik! – mondtam.
Megrázták a kezemet, megveregették a vállamat, és a főnök úr szeme könnybe lábadt.
– Miloš, Miloš, mennyit magyarázom nektek, hogy vigyázzatok! És most újra mondom – megfordult, és mutatóujjával a falon függő hirdetmény aláírását bökdöste –, Danko birodalmi meghatalmazott Hradecben kijelentette, hogy egy pillanatig se fog habozni! Hogy rövidesen agyonlövet egypár cseh forgalmistát! – A főnök úr a fejét csóválta, és egy kis galamb a peronon turbékolni kezdett, mire az egész galambcsapat letelepedett az iroda ajtaja elé.
Az állomásra egy tehervonat járt be. A lengyel hiúzok felrepültek, rászálltak a főnök úr fejére, a vállára meg a kinyújtott karjára, úgyhogy egyszeribe olyan lett, mint a mi főterünkön a szobor estefelé. És a főnök úr örült, hogy a tehervonat vezetője és személyzete csodálkozva nézi, még a mozdonyvezető is letette a rongyot, amivel a kezét törölte, és ő is a főnök urat nézte, és a főnök úr végiglépkedett a peronon az egész galambcsapattal, és a madarak csapkodtak a szárnyukkal, hogy megtartsák az egyensúlyt.
– Vacak szenet adtak – szólalt meg a mozdonyvezető –, már másodszor kell gőzt csinálni.
– Szokott-e még festeni, mozdonyvezető úr? – kérdezte Hubička forgalmista úr.
– Szoktam bizony – bólintott a mozdonyvezető –, most tengert festek. Az istenit, ez a maguk főnöke cirkuszban mutogathatná magát a galambjaival.
– Igen, bolhacirkuszban – mondta a forgalmista úr. – Hát most tengert fest?
A peronon álltam, és figyeltem a vonatvezetőt meg a személyzetét meg a fűtőt, mert tudtam, hogy csak azért álltak meg itt, mert meg akarták nézni Hubička forgalmista urat, vajon látni lehet-e rajta azt, amit mesélnek róla, hogy éjjeli szolgálatban feltűrte a távírász nő szoknyáját, és körülbélyegezte a fenekét.
– Igen, tengert – mondta a mozdonyvezető, és csodálattal figyelte a forgalmista urat –, képeslapok szerint nagyítom a tengert.
– Nem volna jobb kimenni a természetbe? – kérdez te a forgalmista úr.
– Hagyjon békét a természettel, a természetben minden mozog – kiáltotta a mozdonyvezető nevetve, aztán visszafordult a szolgálati kocsi felé, és kacsintott egyet, mire mindnyájan nevetni kezdtek. – A természet szerint mindent kisebbre kellene csinálni. Csak egyszer dőltem be a természetnek, elkértem a tanítótól az iskola kitömött rókáját, kivittem az erdőbe, és odaállítottam egy fa alá, de amikor éppen elkezdtem festeni, oda szaladt két kutya, és széttépte a rókát. Háromszáz korona! Hagyjon békét a természettel!
De Hubička forgalmista úr a kék eget nézte, és most én is láttam azt, amit ő, Zdeničkát, a távírászkisasszonyunkat, amint az egész égbolton szétterülve fekszik, és a forgalmista úr gyengéden feltűri a szoknyáját, aztán hosszú mozdulatokkal egyik bélyegzőt a másik után rányomja az ülepére… és láttam, hogy a szerelvény személyzete meg a mozdony személyzete is az eget nézi, és mindannyian ugyanazt látják, azt a gyönyörű eseményt, amely miatt megálltak itt azzal a jó kifogással, hogy gőzt kell csinálniuk.
És amikor már eleget nézték az eget, megint Hubička forgalmista urat kezdték bámulni, őszinte csodálattal, és Hubička forgalmista úr hirtelen megszépült, a ráncok a szája körül meg a kicsit ó-lába nagyon jól állt neki, és én megértettem, hogy Hubička úr miért tud annyira hatni a nőkre.
– Tudja, hogy másolom én a tengert a képeslapokról? – kérdezte a mozdonyvezető. – A papundeklit, amire festek, satuba fogom, a képeslapot rajzszöggel hozzáerősítem a gyalupadhoz, és pontosan lefestem, amit látok rajta. De a kezem nem mozog úgy, ahogy akarnám, azt az igazi hullámverést, azt a szép svungot, ami a képeslapon van, sehogy sem tudom átvinni a papundeklire.
– Kníže úr – mondta Hubička forgalmista úr –, próbálja meg a képeslapot is befogni a satuba, mindjárt a papundekli mellé… aztán fogja meg az ecsetet, és a képeslap fölött csináljon vele így, ni… ahogy a hullámverés mutatja… csináljon csak így, de mindig nagyobb és nagyobb lendülettel, és amikor már érzi, hogy a mozdulat teljesen átment a kezébe, kenje rá a hullámokat egyenesen a papundeklire.
– Hogy magának milyen jó ötletei vannak! – csodálkozott a mozdonyvezető.
Beszaladtam a forgalmi irodába, mert szólt a telefon, hallottam, hogy a főnök úr kedveskedve szidja a lengyel hiúzokat, mind ott voltak most vele a galambházban, egyszer el szeretnék bújni, és valami repedésen keresztül meglesni, mit csinál ott velük a főnök úr. Úgy éreztem, hogy a galambok még nevetgélnek is, hogy a főnök úr kéri őket, viselkedjenek rendesen, és ha valamelyik galambgyerek nagyon illetlen, akkor a főnök úr elfenekeli… A bakelitkagylót a fülemen tartva néztem a peront, a napsütésben álldogáló férfiakat, a mozdonyvezető most előrehajolt, és valamit súgott a forgalmista úr fülébe, de amikor egy kicsit oldalra néztem, a szénszállító vagonokra, megijedtem. A vagonokból szarvak álltak ki, fejek ágaskodtak az oldalfalak fölé, és barna szempárok meredtek a peronra, nagy tehénszemek, tele kíváncsisággal és szomorúsággal. És majdnem minden vagon padlózata lyukas volt, és a lyukakon egy-egy tehénláb kandikált ki, felhorzsoltan, mozdulatlanul, megkékülten, ezt én nem szerettem, ezt nem bírtam, és azt se bírtam, ha éhező borjúkat szállítottak, és a vonat ott állt nekem az állomáson, ha megláttam, hogy valahol rés van a vagonajtón, odanyújtottam az ujjamat a kis borjúknak, hogy legalább egy pillanatra pótoljam nekik a tőgyet, nem, ezt nem szerettem! meg a kecskeszállítmányokat sem, a szoros kötelektől elhaló kecskelábakat, ezt nem bírtam, és azt sem, ha a nyitott emeletes vagonokban sertést szállítottak Prágába a vágóhídra, és az állatok ott álltak egymás mellett a rettenetes fagyban, és mozdulni se mertek, nehogy az a maradék meleg is elpárologjon belőlük, ott álltak egymás mellett fagyott lábbal, porcelánpatákkal, ah, ezt nem bírtam!, meg azt se, ha a nyári forróságban szállították őket egészen Magyarországról, egy egész vagon sertést, és mindegyik állatnak nyitva volt a szája a szomjúságtól, olyan nyitva volt, mint egy szomjúságtól haldokló madárnak a csőre.
Kiszaladtam a forgalmi irodából.
– Honnan jön a szállítmány? – kérdeztem a vonatvezetőt.
– A frontról, tizedik napja vannak úton az állatok – és legyintett.
Felugrottam egy vagonra, és belenéztem. Minden állat takonykóros volt, néhány már élettelenül feküdt a padlón, egy tehénből halott kisborjú lógott ki félig rothadtan… és mindenütt azok a szörnyűséges szempárok, néma szemrehányással teli, elkínzott szempárok, amelyeknek láttán kétségbeesetten tördeltem a kezemet. Egy egész vonat szemrehányó tehénszem.
– A németek disznók! Disznók! – ordítottam el magam.
A vonatvezető legyintett.
– Disznók… ez kevés! – kiabálta ő is. – Az utolsó három vagon tele van kimúlt birkával… lelegelték egymás gyapját éhségükben.
– Már van gőz – mondta a mozdonyvezető, és csendesen hozzátette: – Hallották? Ma éjszaka a partizánok olyan ügyesen robbantottak fel egy szigorúan ellenőrzött transzportot Jihlavánál, hogy az egész szerelvény belepottyant a szakadékba, és a következő töltettel még a hidat is utánaküldték.
Felszállt a masinára, meghúzta a sebességszabályozó kart, és a tehervonat elindult, vitte magával a vagonokat, és a vagonokból fönt tehénszarvak álltak ki, lent meg tehénlábak, amelyeket csontig lehorzsoltak a talpfák. És a gabonaraktár, a liverpúl mögött két vagon állt a rámpánál, reggel hozta őket egy gyorsított teher a prágai vágóhídra szóló irányítással.
Aztán két szigorúan ellenőrzött katonai transzport haladt át az állomáson, csupa tank, csupa Tigris, minden mozdonyon parancsnok, ez már, úgy látszik, a partizánok jihlavai munkájának az eredménye volt. A falu felől már hajtották a vágómarhát, és amelyik állat csökönyösködött, annak a hajcsárok kegyetlenül tördelték a farkát. Egy kis tehén kétségbeesetten lefeküdt az útra, szalmát tettek a feneke alá, és meggyújtották. A nagybirtok felől szekér közeledett, a lovak pattanásig feszítették az istrángot, mert a szekérhez hátul egy bika volt kötve, az orrlyuka kiszakadt, amikor kirántotta a vasgyűrűből, így hát a szarvánál fogva kötötték a szekérhez. Bizonyára későn eszmélt rá, hogy az istállólány elárulta, kiadta a hentesnek, amikor utánament a szoknyája illatának, amit annyira megszokott, hogy a világ végére is követte volna. A szekér most a térdén vonszolta végig az úton, két véres vonal maradt utána az olvadó hóban.
– Miloš – mondta Hubička forgalmista úr, és felém fordulva az állam alá nyúlt –, sose felejtem el, hogy ott voltál azon az SS-masinán. Helyettem voltál ott.
Megszólalt a telefon, a blokkház hívott.
– A németek disznók – mondtam.
Felvettem a kagylót. Megijedtem.
– Forgalmista úr, leesett a szemafor karja!
– Minek adtunk szabadot? – kérdezte.
– Egy gyorstehernek.
– Az baj – mondta.
– Forgalmista úr – mondom –, leszaladok biciklin, és megtartom a szemafor karját. – Kimentem, fogtam a biciklimet, és a liverpúl előtt végigkarikáztam az ösvényen. Aztán a hágcsókampókon felmásztam a szemaforra, lovagló ülésben rátelepedtem a lámpára, és mire felemeltem a jelzőkészülék karját, már ott is volt a gyors vonati mozdony, amely tehervagonokban ételt, italt és postát vitt a frontra a tiszteknek, már ott is volt a gyorsteher, amely nem áll meg az állomásokon, és amely előtt csak a szigorúan ellenőrzött katonai transzportoknak van elsőbbségük, a mozdonyvezető lassított, amikor meglátott a szemaforon, de én kihúztam a zsebemből a szolgálati lámpát, és zöld fénnyel jeleztem, hogy szabad a vonal, a mozdonyvezető megint rákapcsolt, és a teherkocsikból álló gyorsvonat elrepült alattam, beborított füsttel, és én csak jó néhány perc múlva láttam meg Hubička forgalmista urat, ahogy ott áll az állomás végében, és nézi a tovatűnő tengelyeket, a mozdony felkavarta a havat és húzta magával, az utolsó vagon magába szívta a kis hóvihart, amely fölött papírdarabok és apró gallyak röpködtek a levegőben…
Aztán jött a déli szünet, rátettem a kályhára a kék kannámat a levessel, szabadra állítottam a bejárati jelzőt egy motoros hajtánynak, Hubička forgalmista úr pedig feltette a lábát a távíróasztalra, és a kék eget bámulta.
– Ki jön ide azon a hajtányon, nem mondták? – kérdezte.
– Azt mondták, hogy a pályafelvigyázó – feleltem, és megkavartam a levest a kék kannában. Aztán csendesen kinyílt az ajtó, és az irodába bejött valaki, egy szürke nadrágot láttam, fényesre pucolt cipőt és egy télikabát szélét.
– Úgy látom, jól szórakoznak itt – mondta a jövevény.
– Ugye? – mondtam, és tovább szürcsöltem a levesemet, Hubička forgalmista úr pedig tovább nyugtatta a lábát a távíróasztalon, a kék eget bámulta az ablakon át.
– Tudják, ki vagyok? – kérdezte a jövevény.
– Tudom – mondtam –, a konszignációért jött, a marhaszállítmányhoz tartozik.
– Lehet – mondta a jövevény. – Hát a főnök úr hol van?
– A galambházban – mondom.
A jövevény erre egy retteneset ordított.
– Ez az iroda egy galambház, azt látom! De tudják, ki vagyok én? – ismételte meg a kérdést, és mindjárt felelt is rá. – Slušný forgalmi főnök vagyok.
Most már tudtam, hányadán állunk, sokat hallottam a főnököktől és forgalmistáktól Slušný forgalmi főnök úrról. Akkor is reszkettek, ha csak beszéltek róla. Felugrottam, és a kannát a kanállal az egyik kezemben tartva, a másikkal szalutáltam:
– Miloš Hrma gyakornok szolgálatban jelentkezik.
– Engedje el azt a kannát! – ordította a forgalmi főnök, és rácsapott a kannára, amely leesett a padlóra, és a forgalmi főnök olyat rúgott bele, hogy a szekrény alá gurult. Én meg csak álltam, jobb kezem mozdulatlanul a sapkám szélén pihent, Hubička forgalmista úr pedig ült a széken, és a lábát a távíróasztalon tartotta, mintha ijedtében megbénult volna. És az ablak előtt elsuhant a főnök úr, aztán bejött az irodába úgy, ahogy volt, ahogy a galambházból kijött, a homlokához emel te kezét, és jelentkezett.
– Pihenj – mondta a forgalmi főnök halkan, aztán figyelmesen vizsgálgatni kezdte a főnök úr ócska szolgálati zubbonyát, amely tele volt galambpiszokkal, és szeme különös élvezettel állapodott meg a zubbony egyetlen gombján. Aztán körüljárta a főnök urat, és figyelme most a mocskos nadrágra összpontosult.
– Én azt gondoltam… – kezdte a főnök úr.
– Ő gondol is néha valami? – kérdezte felém fordulva a forgalmi főnök úr halkan.
– Igen – mondtam.
– Igen? – csodálkozott a forgalmi főnök. – És tudja maga, hogy én ezt a főadjunktust forgalmi felügyelővé akartam kinevezni?
Vállat vontam.
– Ide hallgasson, maga forgalmi felügyelő szeretett volna lenni? – kérdezte a főnök úrtól a forgalmi főnök.
– Igen, szerettem volna – sóhajtott a főnök úr, miközben egy galambtollacska szállt föl valahonnan a levegőbe, és keringőt járt a homloka fölött.
– Hát libát őrizni?
– Azt nem szeretnék – sóhajtott a főnök úr, és a tollacska ismét a magasba emelkedett, mint egy fehér kérdőjel.
– No, erről majd Hradecben beszélgetünk. De ez itt szép kis állomás! – ordított fel megint a forgalmi főnök, és lesodorta a forgalmista úr lábát a távíróasztalról. – Tudják, ki ül a hajtányon? Egy bizottság ül a hajtányon, amelyik majd arról dönt, hogy vádat emeljünk-e ez ellen az úr ellen személyes szabadság korlátozása miatt, vagy csak fegyelmi eljárást indítsunk-e! – És Hubička forgalmi tiszt úrra mutatott.
A főnök úr kinyitotta az irodája ajtaját, széles mozdulattal rámutatott a piros és kék virágos perzsaszőnyegre, az intarziás mahagóniasztalra, a pálmára, amely ernyőszerűen szétteríti leveleit, a török dohányzóasztalkára és taburettekre, de a forgalmi főnök megrázta a fejét.
– Amilyen a gazda, olyan a lova – mondta.
Aztán bejött Zednicek tanácsos egy aktatáskával, amelyben iratok voltak, és a távíróasztalon szétrakott egy csomó fényképet, a Zdenka Svatá ülepét díszítő összes bélyegző fényképét. És a főnök úr folyton könyörgött, hogy engedjék el átöltözni, és elmondta, hogy odafönt extra uniformisa van, de Slušný forgalmi főnök nem engedte el, mert a főnök úrnak kellett a jegyzőkönyvet írnia. Aztán bejött Zdenička is, alig ismertem rá, a bélyegzők meg a botrány valósággal megszépítették, és a szeme olyan mély lett, hogy egészen megszédültem, mikor kezet nyújtott, és rám nevetett, és elmondta, hogy valószínűleg elmegy filmszínésznőnek, mert már ott is érdeklődnek iránta. Zednicek tanácsos előbb kiteregette az asztalon Európa térképét, hogy bevezetésképpen áttekintse és elmagyarázza a birodalmi hadseregek helyzetét a frontokon. A szétterített térképen lyukak mutatkoztak. Ez attól volt, hogy Zednicek tanácsos folyton a zsebében hordta összehajtogatva, és így a sarkai kidörzsölődtek, minden lyuk olyan nagy volt, mint Svájc. Aztán Zednicek tanácsos elemezni kezdte a kárpáti helyzetet, ahol von Mansfeld ötödik hadserege harcolt, és ebben a hadseregben szolgált az ő fia is, Bretislav Zednicek, de az ötödik hadsereg a térképen még mindig abban a lyukban volt, ahol egy héttel ezelőtt megakadt, még mindig nem tudott kikecmeregni abból a katlanból, amelyben Zednicek tanácsos fia harcot, noha, akárcsak az apja, nem is tudott rendesen németül, de mégis németnek vallotta magát azzal, hogy a nevében elhagyta az ékezetet a č betűről. Zednicek tanácsos magyarázott, és ceruzájával olyan nagy köröket rajzolt a térképre, mint a Fekete-tenger, és ezek a körök katlanok voltak, amelyekbe a birodalmi hadsereg nemsokára bezárja az ellenséges seregeket, Zednicek tanácsos berajzolta a térképbe azoknak a hadmozdulatoknak a tervét, amelyekkel a birodalmi csapatokat Kis-Ázsián keresztül átdobják Afrikába, itt aztán a tanácsos úr az angol seregeket zárta katlanba, aztán Spanyolországon keresztül az amerikai hadsereg hátába került, aztán áttért a protektorátus helyzetére, ahol nemsokára minden téren totális erőkifejtésre kerül sor, és ennek következtében leegyszerűsítik az iskolarendszert, bezárják a múzeumokat, kiállításokat, leállítanak néhány vonatot, és a sportok űzését csak vasárnap engedélyezik.
– Az ön ülepe ez? – kérdezte Zednicek tanácsos Zdeničkától, és rámutatott a fényképre.
– Igen – felelte Zdenička, és elmosolyodott.
– Ki nyomta rá ezeket az állomási bélyegzőket? – kérdezte Zednicek tanácsos, és a főnök úr írta a jegyzőkönyvet.
– Hubička forgalmista úr – felelte Zdenička.
– Zdenka Svatá, legyen szíves elmondani, hogyan történt a dolog – mondta Zednicek tanácsos.
– Együtt voltunk éjjeli szolgálatban, éjfél felé manikűrözni kezdtem a körmömet, mert vonat nem volt, és unatkoztunk – mondta Zdenička, és a plafont nézte.
– Lassan – mondta a főnök úr.
– Aztán azt mondta a forgalmista úr… játsszunk zálogosdit… repül a holló, repül a vonat, repül az idő, repül a láb… előbb a cipőmet kellett zálogba adnom, az tán a nadrágomat… – mesélte a távírásznő, és nézte, hogy mozog a ceruza, amellyel a főnök úr a vallomását jegyezte.
– És ki húzta le a nadrágját? – kíváncsiskodott a tanácsos.
– Hubička forgalmista úr – felelte Zdenička, és elnevette magát.
A forgalmista úr meg csak ült mellette, egyik lábát átvetve a másikon, szolgálati sapkával a térdén. Kopasz feje búbja fénylett, és a hradeci üzletvezetőség hivatalnokai ránéztek arra a fénylő fejbúbra, aztán a csinos távírásznőre, és fejüket csóválva felsóhajtottak, majd még nagyobb hévvel tárgyalták az esetet, hogy valamiképp kihámozhassák belőle a személyes szabadság korlátozásának tényálladékát. Én pedig szolgáltam, szabadra meg álljra állítottam a jelzőket, és éreztem, hogy a forgalmista úr figyelmesen követi az állomáson átmenő vonatokat, ellenőrzi a mozdulataimat, Hubička forgalmista úr mindig az eszményképem volt, már Dobrovicében, ahol tanítani kezdett, és ahol először láttam, amint a bal kezével a keresztezéseket jelenti az egyik állomásnak, a jobbal meg a terhelést táviratozza a másiknak. És most itt ül, mint valami bírósági tárgyaláson, éreztem, hogy a forgalmi főnök meg Zednicek tanácsos ugyanazt szeretné csinálni Zdeničkával, mint Hubička forgalmista úr, de gyávák hozzá, mint minden ki más, félnek, hogy valami bajuk lenne belőle, és az egyetlen, aki sohase fél, Hubička forgalmista úr, aki most itt ül és élvezi a dicsőségét.
– Most pedig jól figyeljen, Zdenka Svatá kisasszony – emelkedett fel helyéről Zednicek tanácsos. – Mielőtt a forgalmi tiszt úr lefektette volna önt a távíróasztalra, nem alkalmazott önnel szemben kényszert? Nem fenyegette meg? Nem szorította le erőszakkal?
– Á, dehogy. Magamtól feküdtem le. Magamtól… hirtelen le akarózott feküdni… és várni, hogy mi lesz… – nevetett a távírászkisasszony, és az urak vele nevettek.
– …várni, hogy mi lesz… – suttogta a főnök úr, mialatt lejegyezte a szavakat.
Kisiettem a peronra. A nyugat–keleti fővágányon egy szigorúan ellenőrzött transzport haladt át, a tankokon fiatal fiúk napoztak, olyan idősek lehettek, mint én, de voltak közöttük fiatalabbak is, egy zöld labdát dobáltak egymásnak, egy másik tankon pedig énekeltek: Ich hab mein Herz in Heidelberg verloren… de amikor meglátták a szétlőtt vonatot az ötödik vágányon, hirtelen abbahagyták a labdázást meg az éneklést is, mindenki, aki ennek az államvasúti műhelyekbe irányított megrongált szerelvénynek a közelébe ért, mintegy varázsütésre megmerevedett, még a szakácsok is abbahagyták a krumplipucolást, igen, ezek a katonák otthon rosszabb dolgokat is láttak, szétvert városokat, szétzüllött otthonokat, halott embereket, de ezt itt egyelőre nem várták…
Visszamentem az irodába, és jelentettem a transzport áthaladását.
Zednicek tanácsos az ablaknál állt.
– Ott megy a mi reménységünk. A mi ifjúságunk. Harcolni megy a szabad Európáért. És maguk itt? A távírászkisasszony fenekét bélyegzik! – mondta, és visszament az asztalhoz, megnézte a fényképeket, és félredobta őket.
– Persze – mondta –, az elképzelésünk nem vált be, személyes szabadság korlátozása nem forog fönn… de a német nyelv, az államnyelv gyalázása annál inkább – öklével az asztalra csapott –, a bélyegzők felének német a szövege! A felhasználás módja pedig egyenlő a nyelvgyalázással!
Kimentem a peronra, és szabadot jeleztem egy kórházvonatnak. A frontról jött gyorsvonati szerelvény volt, kórházzá alakítva. Ezen a kórházon az emberi szemek voltak a legfurcsábbak, a sebesült katonák szemei, mintha az a fájdalom, amit ezek a katonák a fronton másoknak okoztak, és amit mások okoztak nekik, mintha ez a fájdalom más embert csinált volna belőlük, ezek a németek szimpatikusabbak voltak, mint az ellenkező irányba menők, mindannyian olyan figyelmesen és gyermekesen nézték a fád tájat, mintha a paradicsomon utaznának keresztül, mintha az én kis állomásom ékszerüzlet volna, úgy néztek kifelé, mint ahogy Hubička forgalmista úr az eget szokta nézni. És engem is ugyanilyen érdeklődéssel néztek ezek a sárga sebesültek, némelyikük csak a fejét fordította erre, de némelyiküknek a fülke mennyezetéről lelógó hágcsóba fogózva kellett odahúzódnia az ablakhoz, némelyiküket az ápolónővér támogatta, és a kórházvonat ment, ment hazafelé, csupa fehér ágy, amelyet összekulcsolt sárga kezek, sárga arcok és gyermeki szemek díszítettek. Az utolsó kocsi nyitott tehervagon volt, két szanitéc egy hullát vetkőztetett rajta, lehúzták róla a kórházi kabátot, őt meg rádobták a hullahalom tetejére a kocsi sarkában, úgy látszik, ide gyűjtötték az útközben meghalt katonákat… és a kórház egyre jobban távolodott, és a piros lámpa a végén tompán ragyogott, jobbra-balra himbálózott és éktelenül zörgött.
Bohumil Hrabal
Fotó: Europress / Getty
– A legnemesebb emberi vér az életét teszi kockára magukért – mondta Zednicek tanácsos az ablaknál –, látták, kérem, ezt a vonatot? Maguk meg ilyeneket művelnek itt! Végeztem! Főnök úr, írja az eredményt: Fegyelmi eljárás Ladislav Hubička forgalmi tiszt ellen.
Legyintett, kiment a peronra, és jelt adott, hogy a motoros hajtány álljon elő. És amikor előállt, Zdenička is beült a forgalmi főnök mellé. Lejelentettem a motoros hajtányt. Jelt adtam az indulására.
– Tudják, mik a csehek? – kérdezte Zednicek tanácsos. – Nevető vadállatok!
És a motoros hajtány elindult a szétlőtt vonat mentén, és Zednicek tanácsos végigjártatta szemét a leszakított tetőkön és a gépfegyvergolyók ütötte lyukakon. A főnök úr felment az első emeletre, és ordítozott és székkel ütötte a padlót, hogy a forgalmi iroda mennyezetéről hullt a vakolat. Aztán kiáltozni kezdett a lichthófba:
– Erkölcsi fertő! Szodoma és Gomorra! A prostitúció a rendőrség védelme alatt a kávéházakban, vendéglőkben és irodákban keres menedéket! Egy férj prostitúcióra kényszerítette a feleségét. Azzal fenyegette, hogy ha nem megy strichelni, darabokra fűrészeli a kisfiát. Szarvpróbálgatás! Farriszálás! Jobb lenne, ha az Isten már ítéletnapra trombitálna, és véget vetne mindennek!
Aztán megint ide-oda járt a konyhában, és dobogott, hogy megtudjuk, mennyire szenved miattunk. Csak egy óra múlva szállt le az irodájába. Parádés egyenruhában. Ezalatt már az utolsó bikát vezették a rámpára, teherautóval hozták, ezt is az istállólány vezette ki egészen az autóig, de amikor elindultak, a bika rakoncátlankodni kezdett. A hentes azt mondta a segédjének: Bohouš, ez a bestia kirúgja az oldalfalakat, fogd ezt a kést, és szúrd ki a szemét! És Bohouš, a segéd aztán az irodában elmondta, hogyan fogta a kést, megfordult, és az ablakon keresztül két szúrással kioltotta a bika szeme világát. – A bika aztán olyan csendes volt, mint a bárányka – mondta az irodában Bohouš, a segéd –, hehehe, már semmit se akart tudni a világról. – És amikor a felvásárlók nagy robajjal bezárták a vagonajtót a bika után, a főnök úr felriadt. Az ablakpárkányon ott tipegtek a galambjai, turbékoltak, hajlongtak előtte, de a főnök úr a homlokát ráncolta, fejét csóválta, és ujjával a gallérját dörzsölte, aztán még jobban elgondolkodott, és egyre szomorúbb és szomorúbb lett. Kinyitotta a szekrényt, megnézte a legújabb uniformisát, ami még sohasem volt rajta, megnézte a csillagot, amelyet ugyan olyan aranyfonállal hímeztek körül, mint amilyennel a tábornoki tölgyfaleveleket varrják ki.
Nem bírt magával, átszaladt a forgalmi irodán, föl az első emeletre a konyhába, és a biztonság kedvéért néhányszor beordított a lichthófba:
– Lőttek a felügyelői csillagnak!
Aztán, amikor elmentek a személyvonatok, amikor Hubička forgalmista úr megint a peronon állt, és a kék tavaszelői eget nézte, és megint azt látta, ami a Hradec Králové-i üzletvezetőségen olyan nagy dicsőséget szerzett neki, azt a filmet, amelynek óriási vásznán a távírászkisasszony terül széjjel, és ő föltűri a szoknyáját, és egyik bélyegzőt a másik után üti rá a fenekére, és a bélyegzők olyan nagyok, mint a templomtorony, és ő fogja őket és rányomja a puha húsra, amikor Hubička forgalmista úr mindezt végignézte az égen, hirtelen megfordult, és a falmélyedésben, amelyben az előjelzőkarok, jelzőkarok meg váltókarok álltak, a fülembe súgta:
– Miloš, holnap megint együtt lesz éjjeli szolgálatunk… két órakor egy tehervonat megy át az állomáson, huszonnyolc nyitott kocsi, lőszerrel. És a következő állomásig se hegy, se domb, se épület nincs a vonalon… a szállítmány a világűr számlájára repülhetne a levegőbe…
– Az biztos, forgalmista úr – mondom –, de hogyan?
– Mindent idejében megkapunk…
– Hol van most az a vonat?
– Holnap indul Třebíčből.
– Hát akkor ezt a katonai transzportot mi fogjuk szigorúan ellenőrizni, ugye? – nevettem, és a fülkében egy pillanatra sötét lett. Mert az ablak előtt elrepült a lengyel hiúzsereg.
Bohumil Hrabal: Sziogorúan ellenőrzött vonatok
Európa Könyvkiadó, 2014
