NŐK, HŰSÉG, SZERELEM
A mulandó vágy ünneplése
Sok egyéb mellett két meghatározó eleme biztosan van Fejtő személyiségének: egyszerre munkál benne a férfi archetípusa és valamiféle szokatlan feminin lágyság. A szerénység eleganciájába csomagolt önbizalom, nagyfokú hiúság és dominanciájának tudata nem oltja ki a megértő, érzelmes, odaadó partnert, filozofáló társat, aki nemcsak meghallgat, hanem figyel és elkísér. Amikor dühös, akkor sem aggresszív. Feri örök diák maradt, a szerelmet is számtalanszor újratanulta… „Nem voltam válogatós, mindenkiben van valami szép, és én mindig azt kerestem.”
– A minap arról beszéltünk, hogy hűnek lenni nehéz, lelkiismereti kérdés. Elgondolkoztam azon, vajon mi az, ami ebbôl adottság, és mi az, ami tanult önfegyelmen alapul. Te nem mindig voltál hű….
– Nem. De egy dologban az voltam. Amikor Rózsival összeházasodtunk, megesküdtünk arra, hogy ásó, kapa és nagyharang válasszon el bennünket. Ehhez hű maradtam.
– Milyen volt együtt élni a tudattal, hogy megcsaltad a feleséged?
– Olykor nehéz. Azzal együtt megérte.
– A megcsalásról azt mondtad, hogy számodra nem bűn.
– A hazugság a bűn. A megcsalásról a polgári társadalomban úgy mondták, hogy az, de tulajdonképpen ezt a bűnt majdnem minden ember elköveti.
– És ez szentesíti?
– Nem, de enyhíti. Vannak bocsánatos bűnök. Én úgy éreztem, hogy az enyém bocsánatos, mert a feleségem volt számomra az első. És ezt mindig megmondtam annak, akivel lefeküdtem szerelmesen.
– Szerelmesen?
– A feleségembe szerelmes voltam akkor, amikor elvettem. Aztán múltak az évek, és étvágyam támadt másra is. Különösen akkor, ha láttam, hogy kölcsönös az érzelem. Volt eset, amikor az elején elvágtam a dolgot, mert nem akartam belemenni egy lelki vonzalom nélküli kalandba, de amikor éreztem, hogy nem egyszerű kalandról van szó, akkor úgy láttam, talán jogom van hozzá.
– Nem lehettél mindenkibe beleesve, szerelmes meg végleg nem az összes nőbe, akivel megcsaltad Rózsit.
– Tényleg nem.
– Ezekről nem számoltál be neki?
– Csak ritkán. Arról tudott, hogy előfordulnak az életemben.
Fotó: MTI / Kollányi Péter
– Sokat gondolkozom azon, hogy mi a jobb, mi teszi az életünket kiegyensúlyozottabbá? A hűség vagy ezen lehetőségek megragadása és megélése?
– Én úgy döntöttem, hogy rábízom ezt a sorsra.
– Ez mindig a te döntésed volt, nem a sorssal való sodródás eredménye.
– Én azt a döntést hoztam meg, hogy elhatároztam: tart, ameddig tart, de Rózsival nem szakítok, ez volt az egyetlen törvény. Az már érzelmi kérdésnek számított, hogy tartósan együtt voltam-e mellette valakivel, vagy a harmadik félre bíztam a szakítást. A lányom anyját kivéve ez tulajdonképpen mindig békésen történt meg. Jó volt, szép volt, és vége van. Az erkölcs mértékében szerepet játszik az ember libidójának intenzitása és tartóssága is. Az élet múlik. Az ösztönös szerelmi kívánságot, ami felett nem uralkodik az ember, könnyebb elfojtani, ha elhatározta, hogy „én pedig nem válok el a feleségemtől, mert ami összeköt, az sokkal lényegesebb és fontosabb mindannál, mint ami elválaszt” – ebben az esetben a szerelmi impulzus hiányát könnyebb megélni. Ugyanakkor a megkívánást, mert a nyugati értelemben vett szerelemben nemcsak a másik testét kívánja az ember, hanem a testtel való egységet is, nehéz megregulázni. Nem lehet egy általános törvényt megállapítani arra nézvést, hogy mikor van az embernek joga megcsalni a házastársát vagy a párját. Részegen vagy kábítószer bódító élvezetében akárkivel lefeküdne az ember, mert egy istennőt vagy egy istent lát benne. Ez a könnyelműség szerintem másként kezelendő, mint tiszta érzékekkel belemenni egy kalandba. Szerintem az előbbi megbocsátható. Ahhoz viszont, hogy az így létrejött kapcsolatból hosszabb viszony alakuljon ki, már más dolgok is szükségesek. A csalás ténye csak addig áll fönn, amíg nem válik szokássá, hogy az emberek olyan őszinték legyenek egymással, hogy megmondják: mást kívántam meg.
– Rózsi mindennek ellenére kitartott melletted.
– Az volt az én szerencsém, hogy a feleségem szeretett és elfogadott olyannak, amilyen vagyok, amiért a mai napig hálát adok a sorsnak. Rózsi becsülte a műveltségemet. Én pedig mindenkinél jobban szerettem őt.
Mindenesetre a szerelmi kapcsolatokhoz való viszonyulást szerintem csak kollektívan, közösségben lehet megoldani. Egészen másképp éli meg a szeretkezést számos törzsi társadalomban élő nép, amelyben például a nők nem bánják, ha a férjük az ő anyjukkal szerelmeskedik, vagy a férjek, ha a feleségük az öccsükkel egyesül. Azt hiszem, ezek a népek nem az örök szerelem bizonyítékát élvezik a szeretkezésben, hanem a mulandó vágy ünneplését. Tehát az erkölcsiségükkel a szex egyáltalán nincs összeköttetésben. Inkább úgy élhették meg, mint a játékot a fűben, a labdázást, a bumerángozást vagy bármi kellemeset. Akkor is hevültek, az is boldoggá tette őket.
Mi azonban meg vagyunk terhelve a zsidó–keresztény magántulajdon értékével és érzésével, ami azzal is magyarázható, hogy tulajdonképpen a férfiak eleinte elejteni akarták a nőt, a nők pedig elejteni akarták a férfit. De nem örökre. Ez a polgári házassággal, a gyerekekkel, a tulajdonjoggal volt összefüggésben, vagyis a hozománnyal, majd a megfelezéssel: fele az enyém, fele a tiéd. Ebből fejlődhetett ki az a gondolat, hogy amikor az ember megtudta, hogy a barátnője mással szeretkezett, azt úgy élte meg, mintha meglopták, megcsalták volna. Pedig nem a birtokviszonyok megbontása volt a lényeg, hanem az, hogy egy hirtelen vagy nem hirtelen keletkező szerelmi vágy teljesítése lehetséggé vált. Mégis, a társadalmi szokásjogba nagyon belevéste magát ez a tiltás, nemcsak a nők gondolkodásába, de főleg az övékbe. A hűség megélésében része van annak, hogy a nő nem birtokosnak, hanem a férfi tulajdonának érzi magát, akire rá van utalva. A hozományt ő hozta ugyan a férfinak, de ezután a férj keresetének volt kiszolgáltatva, mert ő nem dolgozhatott. A társadalmi követelmények azonban már több mint 150 éve megváltoztak. A nők elkezdenek önállósulni, vágynak is rá, egyre többen választják azt, hogy nem kötnek házasságot. A házasodás kifejezése abból ered, hogy a nő elmegy egy másik házhoz, ahol a férje él.
– A vőlegény pedig a vevőlegény rövidítése, mert ő megvásárolta a lányt…
– A marxizmus megtanít arra, hogy a birtoklás ösztöne a gyerekkortól él az emberben. Akkor megtanítják neki, hogy ne vegye el a másik játékát, de ezt nehezen tanulja meg. A marxizmus levezeti, hogy a házasság intézménye, a szociális intézmények szentsége a magánbirtok fejlődésével függ össze. A zsidók körében meghatározó elv volt a monogámia, de a kereszténység terjedésének első éveiben a többnejűséget ismerték el Európában. Szent Pál komoly birtokviszonnyá változtatta a házasságot, amikor a kereszténység szabályainak bevezetésekor kinyilvánította, hogy az asszony engedelmességgel tartozik a férjének. Régről ered a lelkekben dúló konfliktus az ösztönök és a szellem, a hedonizmus és a puritanizmus értékei között.
– Te ettől a vívódástól igyekezted megkímélni magad.
– Én is úgy éreztem, mint Goethe a Faustban: „az Örök Asszonyi vonz odafent.”
A legönfeláldozóbb aktus
– Tudod, milyen eredetű szó a szerelem?
– No, milyen?
– Szláv szó. Ahogy a barát is, amely a szerbhorvát „brat”-ból ered, csak náluk ez testvériséget jelent. Ők féltestvérnek nevezik azt, akit mi a felebarátunknak mondunk. Mindenesetre nagyon érdekes, hogy ezeket, a legbelsőbb körhöz tartozó alapkifejezéseket mind átvettük tőlük. Ez árulkodhat a letelepedő magyar törzsek viselkedéséről, szemléletéről. Elképzelhetô, hogy a már ott élő szláv népek kulturáltabbak, emberségesebbek voltak az érkező barbár csapatokhoz képest. Mindenesetre a barátság és a szerelem közöttük és velük fejlődött ki.
Javíthatatlan összehasonlító nyelvész vagyok, ebbéli vizsgálódásaim vezettek arra a megállapításra, hogy a magyar nyelv számára a nő eredetileg mint a szerelem tárgya, mint az anya, vagy mint a feleség, a fele-ség jelent meg. A franciák is mondják, „ma moitié”, az én felem. A nővel való viszony durva szavai csak később kerültek a magyar nyelvbe. Ma a megdugnám, megkefélném, meglőném kifejezéseit nagyon gyakran használják. A lövés szó a férfi agresszivitást szimbolizálja. Ezt mondják arról az aktusról, aminek tulajdonképpen a legönfeláldozóbbnak kellene lennie az értelmezésben is. Ez jól lefesti, hogy mennyire a férfi uralkodik a nyelven is.
Emléktábla Nagykanizsán
Fotó: MTI / Varga György
Én mégis hiszem, hogy az asszonyoké a jövő. Régen ők voltak a társadalom zsidói, kizsákmányolták és erőszak áldozataivá tették őket, és mára ott tartunk, hogy sok esetben a láthatatlan üvegplafonon kopogtatnak, amely a legfelelősségteljesebb posztoktól zárja el ôket. Tehát az, hogy én ennyire élvezem a társaságukat, akár még önzésnek is tekinthető, mert szerintem a nők „képesebbek”, bizonyos értelemben felsőbbrendűek, mint a férfiak. Nagyon sok foglalkozás van, amelyben a nők már az érdemeik szerint érvényesülhetnek, de például a parlamenti döntéshozásba még mindig csak szórványosan kerülhetnek be, ami hiba. Tanulmányoztam az amazonok és az uralkodónők világát is. Azt gondolom, hogy az emberi nem jövőjének záloga a nők kezében van, mert a történelem számos, mementóul szolgáló eseménye tipikusan hímnemű: a férfiak dominanciaharcaiból, vadászösztönükből, a mindenáron való győzni akarásukból fakad. Nem véletlen, hogy minden művem elkészültekor számomra fontos volt, hogy az elsők között nőkkel olvastassam el.
– Miért?
– Bennük őszinte késztetés munkált arra, hogy komolyan végignézzék, amit írtam. A férfi olvasóim vagy megelégedtek azzal, hogy elolvastak róla valami kritikát, vagy átlapozták, de nem olvasták.
– Miből gondolod?
– Nem vagyok bestseller, és nem beszélnek rólam a televízióban.
– Miért a nőkkel olvastatod első körben, miért nem a férfi barátaiddal?
– A férfiak versengenek, ezért megesik, hogy féltékenyek és irigyek. A nőknél ettől nem tartok. Azt tapasztaltam, hogy érdeklődnek irántam, és ezért érdemesnek tartják elmélyülten olvasni azt, amit írok. A meglátásaik sokszor visznek elôre.
– A te szerelemfelfogásod közvetetten játszhatott szerepet az unokád új filmjének témaválasztásában?
– Nem hiszem, de egyetértek Raphaël üzenetével, mert a filmje arról szól, hogy a szerelmeskedés az egyik legfontosabb elem az ember életében, ám nem elég annak a teljes élvezetéhez. Gyöngyélet a változó szerelmekkel teli lét, amiben van kémkedés, pörlekedés, gyönyör és megannyi lehetôség. Ezek töltik ki a fiatalok életének jó részét. Aztán elérkezik a pillanat, amikor az ember rájön arra, hogy a románcai elszakították az apjától, az anyjától, és egyedül találja magát, kielégületlenül. Megfeledkezett ugyanis arról, hogy egy társadalomban él, amelynek a problémáiért ő is felelôs. A társadalmi szolidaritás hiánya végül elégtelenné teszi az életét, ezért kénytelen foglalkozni azzal, ami körülötte történik. A szerelem sötét verem, meg kell találni az összhangot a külvilággal.
Földes Anita: Átéltem egy évszázadot – Utolsó interjúk Fejtő Ferenccel
Scolar, 2013
