A három nap folyamatos buli, a mászkálás és a kialvatlanság a 30-40 fokos hőségben rengeteget kivesz az emberből, ezért a velencei EFOTT-ról hazatérve nem a klaviatúra előtt görnyedve, inkább az ágyban töltöttem a vasárnapot. Most viszont – így, magamhoz térve – az első beszámolót (ITT OLVASHATÓ) folytatva lerovom a tartozásomat a fesztivál utolsó előtti és zárónapjáról szóló szösszenettel.
Péterfy Borival a csúcson
Ott fejeztem be, hogy csütörtökön az áramszünetekkel megspékelt Korda Gyuri-show és a vihar miatt csúszó Tankcsapda koncert után bezuhantunk a kemping leghátsó sarkában felállított sátrunkba. A tűző Nap már kora reggel felkeltett minket (főleg ezért volt kevés alvás), ám mégsem ébredtünk elég hamar ahhoz, hogy ne fogadjon minket kígyózó sor a rengeteg eső miatt eldugult vécék előtt. Az enyhe másnapos kókadozás közben nem volt egészséges a Napon állandóan várakozni, de délutánra megoldódott ez a probléma. A délelőtt nagy részét készülődéssel, lángosozással töltöttük, majd egy barátunknak köszönhetően, hűs házikóban írhattam a csütörtökről szóló cikket.
Késő délután értünk vissza az EFOTT-ra, ahol kibővült delegációval indultunk neki az esti koncerteknek. Az első célpont Péterfy Bori és a Love Band fellépése volt. Alapból vadító, amikor az első dobhangok mellbe vágják az embert, hát ez történt velem, mikor az együttes először belecsapott a húrokba. Csütörtökön még nem vettem észre, hogy a hangosítást mennyire király, de pénteken örömmel fedeztem fel, hogy a hangszerek és Péterfy Bori különleges hangja is kristálytisztán szól. Kár, hogy az égető napsütésben a buli elején még körülbelül csak annyian voltak, mint egy falunapi Torres Dani-koncerten, később azonban megtelt a placc. A zenekar végig teljes erőbedobással nyomta a számokat, Bori pedig egy vérbeli díva provokatív eleganciájával tüzelte a közönséget a maximális extázisig. A fellépés utáni első gondolatom az volt, hogy azonnal menjünk haza, mert a csúcson hagyjuk abba! Zseni ez a nő.
Erről van itt nagyba**ó!
Alig fújtunk kettőt, máris tovább szaladtunk a szomszédos színpadhoz, ahol Gangxsta Zolee és a Kartell zúzta a rockzenébe oltott gengszter rapet. Úgy tűnt az együttes tagjai már nem voltak szomjasak, legalábbis a gyakori „Mi van g***k?” és az elismerő „Erről van itt nagyba**ó!” felkiáltások erre engedtek következtetni. Mi is felzárkóztunk alkoholszintben egy-két sörrel a csapathoz, így egészen tűrhető, sőt vicces volt a másfél órás káromkodásmaraton. Amúgy sajnos erősen érződött a régi Kartell-tagok hiánya, illetve a hip-hop zene rockosítása is furán hangzik. Emellett a gengszter feeling sem az igazi már: például Gangxsta hű társa, Big Daddy Laca inkább hasonlít otthon ülő apukára, mint Los Angeles-i drogdílerre. Jó kis haknit toltak le Zolee-ék, mindenesetre úgy láttuk, az első sorokban mindenki élvezi a produkciót, és mi is jól szórakoztunk hátul.
Két program maradt a nap végére. Az egyik bulisátorban végigtomboltuk Soerii & Poolek egészen szürreális agymenését, majd diszkóztunk hajnalig. Tudom: volt Kiscsillag is, de a hátsó sorokból nagyon alvósnak tűnt, lesújtó kritikát pedig a koncertről és Lovasi halál oda nem illő politikai beszólásairól sem akarok írni – a rajongókra való tekintettel.
Soerii és Poolek azonban kifejezetten élvezetes partit csapott. A zenéjük továbbra is borzasztó, viszont van valami bája annak, ahogy a kötelező elemek – a csirke, a törpe és a félmeztelen kurva hölgy – a két főszereplővel együtt megőrülnek a színpadon. A koncert végére teljesen elszabadult a pokol. Annyira megfeledkeztünk a külvilágról, hogy teljesen kimaradt az időközben lecsapó zápor. Megállapításunk: „Teljesen hülyék!”
Tényleg Vad Fruttik
Szombaton a reggeli mosakodás után már egészen korán lementünk fürdőzni a partra. Az esők jót tettek a víz hőmérsékletének, igazán frissítő volt áztatni magunkat. Ezek után kipróbáltuk a mexikói kajáldát, ami igazi gasztronómiai sokkot jelentett a két napon át fogyasztott hamburgerek után. Igaz pénzhez még mindig nehéz volt hozzájutni: a kártyafeltöltő pontok össze-vissza voltak nyitva, ráadásul folyamatosan érkeztek az új fesztiválozók, ezért a sorbanállás nemcsak ezeknél, hanem mindenhol meghosszabbodott.
Koncerttúránk ezúttal egyetlen állomásból állt: a Vad Fruttik közönségének közepére furakodtunk be eredményesen. Eddig is sejtettem, hogy a veszprémi srácokban félelmetes energiák lakoznak, ám a fellépésük után erről már tökéletesen meggyőződtem. A repertoár egy laza Sárga Zsigulival indult, amelyet több könnyedebb szám követett. Ezek remekül megalapozták a pörgős hangulatot, így a vége felé nem komornak, hanem baromi erős odamondásnak, szinte már félelmetesnek hangzott, ahogy Likó Marcell a tömeggel együtt üvölti, hogy „Nem hiszek!”. A koncert záróakkordja természetesen a Lehetek én is az egyetlen című dal volt, amelynek a refrénjére már önkívületi állapotban ugrált mindenki. Le a kalappal, de komolyan!
Anyunak is tetszene
Az estét – ezzel együtt az EFOTT-ot – egy lightos Dévényi Tibi bácsi retro bulival vezettük le, ahol volt Kör közepén állok, vonatozás, Greased lightning és akkora I will survive, hogy a jobbikos aktivisták kezéből kiesett a szóróanyag. Az öreg egyébként az összes estét letolta a BME-sátorban, ami 60 fölött már elismerésre méltó teljesítmény.
Sokan panaszkodtak a fesztivál szervezőire mondván, hogy túl zsúfolt volt a helyszín, nehéz volt benézni a városba, eljutni a vasúthoz, boltba menni, pénzt felvenni. Ennek ellenére én egy erős közepest adnék nekik, mert a bulihangulat, a rengeteg program, a vízpart és a legjobb magyar fellépők feledtették az idegesítő hiányosságokat. Reméljük, tanulnak a hibákból és kizárólag a szerethető elemek maradnak meg 2013-ra. Nekünk bejött az EFOTT, ezért a firkász és a haverok jövőre is ott lesznek a sarokban. Anyunak meg majd írunk.
