Prince-koncert utáni napon kimenni a Szigetre kora délután és elkezdeni az ötnapos fesztiválozást, na az egy kicsit felemelő és egyben kicsit ijesztő is. Tapasztalt szigetelő tudja, hogy nem érdemes már az elején ellőni minden puskaport, mivel akkor az elkövetkező napokra csak a zombi üzemmód marad, ezért aztán a választás a Flogging Molly-koncerten besörözve ugrálás helyett egy kis azonnali kultúra betöltésre esett. És hogy azért a már említett ír-amerikai zenekar bulijáról se maradjunk le, a Nagyszínpadhoz közel eső, úgynevezett Hungarikum Falu és a mellette található Múzeum Negyed vált a célpontunkká. Persze nemcsak azért döntöttünk így, mert finoman akarunk hangolódni a fesztiválra, hanem azért is, mert szeretnénk olyan dolgokat is megnézni és bemutatni, ami nemcsak a bulizásról és a zenéről szól, és amitől a Sziget multikulti, meg összművészeti, meg minden ilyesmi.
Első útunk tehát a felépített kis magyar faluba vezetett, ahol népi ruhába öltözött leányok kontyba kötött, befont hajakkal vették el a régebben nagyjából ugyanitt elhelyezkedő afrofonósok kenyerét. Gyönyörű hajköltemények születtek és öröm nézni, ahogy a főleg külföldiekből álló vendégsereg korra és nemre való tekintet nélkül (egyedül a hosszabb haj megléte alapkövetelmény), hagyja, hogy jól meghúzzák a már betekert hajakat, hogy azok úgy rendesen rögzüljenek is. Aztán vannak itt hatalmas nagy székek, asztallal, meg óriásbölcső, amelyeket bevallom őszintén, nem tudom melyik tájegységhez kéne kötnöm, de biztos van valahol valami Gulliver nevű település, de mindegy is, a népek szeretik és tényleg jól néz ki. Akárcsak a sokféle népi játék. A teke, az óriás csúzli, a krikett és a minigolf ötvözetéből létrejött krokett (itt kicsi labdát kell végigvezetni egy régi magyar falu makettjén egy ütő segítségével). Na és, hogy azért egy kis rosszmájúság is előugorjon, a kedvencünk az igazi hungarikumnak számító sakk. Persze vannak nagy sakkmestereink, meg tudunk mi kézművesen csinálni sakkot, de akkor itt most valami nagyon elcsúszott. Vagy egyszerűen csak azért hungarikum, mert magyar kézművesek készítették? Sebaj, valójában ez tényleg csak részletkérdés, ám arra jó volt, hogy egy kicsit röhögjünk rajta, hiszen játszani viszont tényleg nagyon jó vele, akárcsak a többi – nagyrészt perzsa – táblajátékkal, amiket itt találtunk.
Ekkor még volt bennünk némi kis hiányérzet, de gyorsan rájöttünk, hogy miért is. Hát mi az a két dolog, ami elengedhetetlen egy jófajta magyaros vásári búcsúban (a pörin kívül, bár az is volt dögivel, de azt már mindenki evett)? A gólyalábasok és a néptánc. Szerencsére ez sem csak bemutató jellegű, ki lehet próbálni a különböző méretű gólyalábakat, sőt még oktatást is kapunk hozzá, és természetesen lehet csujogatni, meg körtáncolni egy hatalmasat, ahogy kell. A legjobb viszont a falu szélén elhelyezkedő magyar népi motívumos testfestő sátor. Teljesen odavoltunk tőle. A hennások nyugodtan sunnyoghatnak arréb, itt van a matyókar! Óriási ötlet.
Miután az ember megismerte Magyarország régi vidéki életét, a Múzeum Negyedben aztán kaphat egy kicsit közelebbi múltunkból és a jelenünkből is. Van itt gladiátorsátortól kezdve a gigantikus szépművészeti sátorig minden. Nosztalgikus „Legyél te is Pénzügyőr” sátor, régi magyar címer, „Világ proletárjai egyesüljetek” zászló, szóval egy kis retró hangulat, amit ugyancsak kár lenne eltagadnunk, hiszen ez is a történelmünk része. Aztán a kedvencünk, a régi korok „celebjeiről” (Babits Mihály, Ottlik Géza…) készült paparazzifotók kiállítása. Ez mondjuk csak a kis számú magyar érdeklődőnek izgalmas, annak viszont nagyon. Merthogy tényleg kevés a magyar errefelé. Olyannyira, hogy szinte mindenhol hangosan, tagoltan kellett sziázni a helyszínek dolgozóinak való köszönéskor (még a hellót is hanyagoltuk), nehogy véletlenül angolul kezdjék el mondani a tudnivalókat.
A másik izgalmas kiállítás a paparazzis mellett André Kertész Párizsban és New Yorkban, a 30-as évek elején készült néhány képe, de persze itt van a Műcsarnok is, megy az Iparművészeti is – ahol például kedvére varrogathat bárki, vagy készíttethet magának extrém frizurát -, sőt még a képregényesek is képviseltetik magukat nemcsak kiállítással, de szabad képregény-készítési lehetőséggel is.
Mire mindezeken körbeértünk, már véget is ért a már említett ír gyökerekből táplálkozó zene a nagyszínpadon, ami azért elég jó kis háttérzajnak bizonyult, tekintve, hogy ők is pentaton hangsorokkal operálnak, akárcsak a magyar népzene. Na, ez is a multikulti ám.
Ami pedig ezek után történt a koncerteken, arról itt lehet olvasni.
