Igaz, pislákolva indult csak be, ugyanis a Sziget első „rendes” napján a nagyszínpad elé állva akaratlanul is előjöttek a keddi emlékek, hogy tudniillik tökéletes a hangzás, végtelenül változatos a zene, nem megy mellé egyetlen hang sem, és dől a közönségre a karizma, mindezt együtt pedig egy Flogging Molly- vagy egy Rise Against-koncertben hiába is kereste az ember. De aztán csak elkapott a lendület, és utóbbi zenekar igen dinamikus bulijának második felében – mondjuk úgy a Help Is on the Way elhangzásától – már kezdett egész szépen festeni a jelen, a jövő meg pláne.
A Rise Against egyébként Prince-mérce nélkül sem tartozik a világ legérdekesebb zenekarai közé: mint minden jobb dallamos hardcorepunk-csapatnak, nekik is vannak nagyon eltalált számaik (a Savior például), meg egészen semmilyen szerzeményeik, és megvan a zenekarban a kötelező macialkatú, szakállas tag is. Mindemellett azonban a legjobb dallamos hardcorepunk-együttesekre jellemző módon érezni egy nagy adag szenvedélyt, meg a közönség és a zene iránti tiszteletet is a tagokban, és ennyi ahhoz bőven elég is volt, hogy hattól negyed nyolcig érdemes legyen kint lenni a Szigeten.
Nem mondható el ugyanez a háromnegyed nyolcas programsávról, pedig akkor egy alapjáraton egészen érdekesnek és izgalmasnak tűnő zenekar, az Interpol lépett fel. Hogy min csúszott el a koncert, azt nehéz megmondani, mert minden rossz volt benne: bénán válogatott számokból állt, a lendület helyett a rutin vitte előre a dalokat, a tagok meg úgy tekingettek a közönség felé, mint akiknek még van egy sokkal fontosabb fellépésük aznap, de nem biztos, hogy odaérnek, és ezért baromi feszültek. Én tényleg vártam Paul Banks-éket, de a koncertről úgy távoztam félidőben, hogy többet erőlködni sem fogok azon, hogy lássam őket, mert az itt nyújtott teljesítményük alapján már azt sem hiszem el róluk, hogy csak a kora esti időpont, meg a fesztiválkörnyezet tett be nekik, és valami hozzájuk illő helyen jobbak tudnak lenni.
Na de aztán az évek meg a rutin helyrerakták a Szigetet. Mint hamarosan kiderült, az Interpol gyatrasága egy kitűnő együttállás egyik fele volt, ugyanis annak köszönhetően, hogy a nagyszínpadtól szabályosan elüldöztek, odaértem a Motörhead kezdésére, ők meg történetesen átlagon felül teljesítettek. Sokan persze azt mondanák erre (akár pozitív, akár negatív előjellel), hogy a Motörhead mindig ugyanolyan, de ez egyáltalán nem igaz. Pár hónapja ugyanezen turné osztrák állomásán például egészen rutinszerűen zenéltek, és a konferanszokban is legfeljebb cinkelték a közönséget, úgyhogy mostani elismerő szavaik egyáltalán nem tűntek falsnak, és a játékukon is lehetett érezni, hogy jó a kedvük.
Amúgy – ha szentségtörés, ha nem – Lemmyn most már tényleg lehet látni, hogy öregszik, de így jött ki pláne, hogy mekkora híró, mert amikor belefeszült egy Over the Topba, egy Metropolisba, egy In the Name of Tragedybe, egy Just ’Cos You Got the Powerbe vagy egy Going to Brazilba, akkor azért még mindig ösztönből, és nem udvariasságból bolydult fel a közönség. Megfejtés ezen kívül nem nagyon van, mert a 275 éve levágott ujjú Motörhead-pólóban színpadra lépő Mikkey Dee a koncert végén 275 éve a világ legjobb dobosaként van bemutatva, és a szólója után is ugyanúgy lép elő az erősítők mögül Phil Campbell és Lemmy, de hát ezek a dolgok meg már a szertartás részei, akárcsak a záró Ace of Spades és Overkill. Az egésznek a végén pedig nem is nagyon lehetett mást mondani, csak azt, hogy ámen.
Aztán meg lehetett húzni levezetni a Pulpra, amit a hangos és varacskos rock and roll után még annak ellenére is megkívántam, hogy soha semmit nem jelentett nekem a zenekar. Hogy ezzel a magyar közönség nagyobb része ugyanígy van, csak épp meg sem kívánja a bandát, azt előre is lehetett sejteni (és szerintem érteni is, mert a Pulp tényleg nagyon brit), de a helyzet az, hogy a nagyszínpad elől messze nem csak a hazai nézők hiányoztak, ami azért elgondolkodtató az együttes érvényességével kapcsolatban. A koncert viszont zeneileg és show-értelemben ettől függetlenül kellemes volt: a zenészkülsejűnek jóindulattal sem nevezhető zenészek kifejezetten érdekesen és színesen tálalták a Live Bed Show-t meg a This Is Hardcore-t, miközben egybeolvadtak a háttérrel, a frontember-külsejűnek jóindulattal sem nevezhető Jarvis Cocker pedig megállás nélkül csinálta a show-t, terpesztett, simogatta magát, birizgálta az övét és szövegelt. Fogalmazzunk tehát úgy: a célnak megfelelt a Common People-lel berekesztett fellépés, és higgye el mindenki, ez egy nagy bók.
A nap érdembeli részét az A38-Wan2 színpadon a Hurts zárta, és a koncertjük alapján elég sanszos, hogy fognak ők még a nagyszínpadon is hedlájnolni, ugyanis az élőben rendes együttessé duzzadó szintipop-duó annak ellenére is impozánsan teljesít, hogy még bőven van hova érniük, a közönség pedig már most is zabálja őket. Ha címet kéne adni a Depeche Mode és az Erasure szerelemgyerekeként vagy esetleg George Michael Joy Division tribute-zenekaraként jellemezhető csapat fellépésének, akkor biztosan azt mondanám, hogy Black Celebration, mert az ünnepélyesség adja a gerincét a produkciónak – ez azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy szemfényvesztésről van szó. Lehet ugyanis, hogy a Hurts számai még nem mind egyenrangúak (a Wonderful Life, a Stay meg a Kylie Minogue-tól kölcsönvett Confide in Me például kiugrott a többi közül), de ha a zene is felnő Theo Hutchcraft elképesztően szép hangjához és minden esetben tökéletesen komponált dallamaihoz, akkor veszélyesen jók lesznek. Az a pár ezer ember pedig nagyon büszke, akik már tegnap is látták őket.
