Szó szerint így hangzott el tegnap a Sziget nagyszínpadán Prince szájából. Méghozzá közvetlenül azután, hogy megkérdezte, „Készen álltok rám?”, és úgy negyedórával azt követően, hogy egy éles háhá kíséretében megjegyezte: mindenki megöregszik, csak ő nem. Kijelenthetjük tehát nyugodtan: Prince-nek még Snoop Doggnál is nagyobb az arca. De azt is hozzá kell tenni: ha valakinek, hát neki lehet is. Amúgy pedig az összes dumájával – meg egyéb allűrjével – együtt is érezhetően nagyon szereti a közönségét, ami a vele egy szinten lévő sztárokról elég ritkán mondható el. És még az se nagyon érdekli, hogy műértő törzsrajongók, vagy két slágerét ismerő kíváncsiskodók és imbolygó turisták állnak vele szemben (mint tegnap). Ő csak nyomja, és szórakoztat mindenkit, aki hagyja magát.
Méghozzá nem is kicsit. A hosszú koncertben reménykedők vágya valóra vált: nettó két és fél órát – levonulásokkal együtt 160 percet – töltött a színpadon a popikon, és a pláne az a dologban, hogy nem feszenghettek azok sem, akik alapjáraton ódzkodnak az ilyen hosszú fellépésektől (tehát például én), mert az esetek 99 százalékával ellentétben itt nem voltak üresjáratok. Volt viszont rögtön a nyitóblokkban Pop Life, Musicology, D.M.S.R., Raspberry Beret, Cool és egy csomó hangszeres szóló meg stíluskalandozás, úgyhogy mire az első óra végén Prince levonult egy kicsit hergelni a népet, a funktól a popon, az R&B-n és a rockon át a diszkóig már mindenféle zenét hallottunk. Plusz a Look of Love-ot a főnök szintikíséretével előadó gitáros/billentyűs/énekesnő, Andy Allo festett egy képet is egy arccal, egy Love Symbollal, meg egy Budapest 2011, We ♥ U felirattal, amit aztán kiraktak a pódium szélére. Tetszik érteni: festett, a színpadon. Persze ezen már meg sem lepődött az ember egy olyan bulin, ahol a frontember még azt is az épp terítéken lévő dal ütemére ritmizálva kiáltotta ki a hangmérnöknek, hogy „Turn the drums up”.
És amúgy se nagyon volt idő meglepődni, mert az első 60 perc után hátravolt még ugye 100, aminek rögtön az eleje felé elhangzott a lila konfettiesővel kísért Purple Rain (azta), majd újabb levonulást követően jött a Prince sound system, azaz a főnök egyedül, térdig érő szőrös csizmában, egy szál szintivel, és egy-két perces részletekkel olyan dalokból, mint a When Doves Cry vagy a Sign O the Times. Mert ugye ő ezt is megteheti. Ahogyan visszaveheti, és vissza is vette Sinéad O’Connortól az általa írt Nothin’ Compares 2 U-t, meg belekaphat, és bele is kapott egy kicsit régi riválisától, Michael Jacksontól a Don’t Stop ’til You Get Enoughba is. Meg felállhat a zongorára, és Schobert Norbiként vezényelheti a tornagyakorlatokat a közönségnek: érintsétek meg az eget, táncoljatok, ugráljatok (szintén megtörtént), sőt még a mobiltelefonokat is elővetetheti „világítsátok be a placcot” felkiáltással, miközben nemrég lenyilatkozta, hogy neki nincs mobilja (ez is ki lett pipálva). Ne is ragozzuk tovább: Prince mindent megtehet, és meg is tett tegnap este. Közben meg a szólói előtt rendre megkérdezte, hogy „Játszhatok a gitáromon?” Mi tagadás, ezek után elég nehéz volt nem rajongani érte.
Azután pedig pláne, hogy még a The Birdöt, a Creamet, a Kisst, a Mountainst és a 1999-t is elővette, majd a vége felé felrángatott a színpadra úgy harminc embert, hogy táncoljanak vele. Ezt a mutatványt egyébként azzal a beszólással kísérte le, hogy „Erre vártam egész nap”, és el is lehetett neki hinni, hogy készült rá. A nagyságát azonban nem ez mutatja, hanem az, hogy amikor a végén jó éjszakát, kellemes hetet és boldog életet kívánt mindenkinek, majd távozott, simán úgy érezte az egyszeri néző, hogy ő meg egész életében olyan dolgokra vár, mint amilyen ez a koncert volt.
