Vörös, sárból tapasztott vályogcsarnokok, téglalap-elrendezésben. A fémajtókról lepattogzott a festék. Az ablakaikból a homokos földet bámulja a sötétség. Már amelyiken van ablak. A csarnokok oldalán kormos tűzhelyek a tűző napsütésben. Az árnyékszékek földbe vájt lyukak. A levegőben rothadás és ürülék szaga. Több ezren ülnek a falak árnyékában. Elképzelhetetlen, hogy ennyi ember elférjen ezekben az épületekben, pedig elfér. Éjszaka egymáshoz simulnak a testek. Napközben nincs mit csinálni. A férfiak nem is csinálnak semmit, csak ülnek és néznek maguk elé. Mondjuk, nem sok férfi van. A nők főznek és beszélnek, a gyerekek sírnak – ebbe az alapzajba keveredik a rovarok zümmögése. Nincs víz. A legyek az emberek szeméből isznak.
Ha láttál egy menekülttábort Afrikában, tulajdonképpen mindegyiket láttad.
Nem vált ki senkiből semmilyen reakciót, ha egyszerűen megmutatod. Napjainkban, amikor minden csatornán minden másodpercben vizuális anyagokkal bombáznak mindenkit, gyakorlatilag nincs olyan ember, aki ne látott volna képet egy afrikai menekülttáborból – ezzel pedig sajnos az összeset látta. Nincs megrendülés, nincs dráma, egyszerűen átsiklik rajta a tekintet, feladva ezzel a leckét az újságíróknak, akiknek az lenne a dolguk, hogy felhívják a társadalom figyelmét a szenvedésre, de leginkább arra, hogy a társadalom tegyen ez ellen valamit. Egy fényképnek tíz másodperce van bármilyen hatást kiváltania a digitális adatfolyamban, egy videónak harminc. Megmérik, hányan kattintottak rá. Kreatívnak kell lenni.
Mindenki másra esküszik. A CBS egyiptomi tudósítója például az érzelmekben hisz. Rafahnál találkoztam vele először, a Gázai övezet egyiptomi határán. A változatosság kedvéért háború volt, és az övezetben nem nagyon maradt álló épület.
