„Ha nem történik érdemi változás a kormányzat és a társadalom gondolkodásmódjában, valamint a gazdaságpolitika terén, akkor Irak egyik őshonos, több ezer éve a területen élő közössége fog köddé válni” – kongatta meg a vészharangot a káldeus egyház feje. Raphael Louis Sako bíboros azt is hozzátette, hogy Irak továbbra is „másodrendű állampolgárokként kezeli a keresztényeket”, ezért sürgősen meg kellene változtatni az alkotmányt annak érdekében, hogy ne a vallási és etnikai hovatartozáson, hanem az állampolgárságon alapuló demokratikus rendszert építsenek ki.
De kik is az iraki keresztények?
A hagyományok szerint az apostolok legelső térítő missziói Mezopotámia, vagyis a mai Irak felé vezettek. Az Újszövetség ötödik iratában, az apostolok cselekedeteiben azt olvashatjuk, hogy a pünkösdi prédikáció hallgatóságának egy része – akik közül több mint háromezren megkeresztelkedtek – szintén Mezopotámia lakója volt.
De nemcsak az apostolok, hanem közvetett módon a zsidók is hozzájárultak a kereszténység iraki terjedéséhez, hiszen az ő jól bejáratott utazási és kereskedelmi útvonalaikon keresztül közlekedtek a korai keresztény hittérítők is. De egyes történészek szerint a Palesztinába látogató mezopotámiai zsidó kereskedők és zarándokok közt is voltak, akik hazatérvén Krisztus igéjét kezdték hirdetni.
Az Irakban élő keresztény közösségeket számos elnevezéssel illetik. Ezek többsége saját egyházi felekezetük nevéhez köthető, pl.: káld, szír, asszír, káldo-asszír, nesztoriánus, jakobita stb. A káld katolikusok alkotják a legnagyobb csoportot, ahova az iraki keresztények 80 százaléka tartozik. Emellett a szír ortodoxok és a szír katolikusok csoportjai összesen 10, míg az asszír keleti egyház 5 százalékukat fedi le. A maradék 5 százalékon az arab, örmény és kurd keresztények osztoznak.
Ha a vallásban bekövetkezett szakadásokat tekintjük kiindulópontnak, akkor kijelenthetjük, hogy Irakban jelenleg több különböző keresztény csoport is él. Azonban, ha etnikai tekintetben közelítjük meg a kérdést, akkor nyilvánvaló, hogy a rendkívül tagolt iraki keresztény egyházak követői különböznek a muszlim-arab népességtől az eredetüket, nyelvüket és kulturális sajátosságaikat tekintve. Ezek közül az egyik legfontosabb a nyelvhasználat kérdése, ugyanis az Irak északi részén élő asszír, káld, szír stb. csoportok anyanyelve az arámi nyelv egyik keleti dialektusa, de nagy többségük arabul is anyanyelvi szinten beszél.
Helyzetük a 2003-as amerikai intervenciót követően
A nemzetközi közvéleményt tekintve általános volt az a vélemény, hogy Szaddám Huszein vezetése alatt az Irakban élő kisebbségek békében és háborítatlanul éltek. Erre leggyakoribb példa, hogy a keresztények egészen magas pozíciókig is eljuthattak (lásd: Tárik Azíz, Irak egykori külügyminisztere és alelnöke), és védve voltak a szélsőségesek támadásaitól. Ez utóbbi felvetés csak részben igaz, mivel vallási alapú üldöztetés valóban nem volt a Bász Párt uralmának (ténylegesen 1968-2003) időszaka alatt, viszont a másképpen gondolkodókat (legyenek akár muszlimok, akár keresztények) kíméletlenül elnyomták.
Kezdetben ennek egyik oka az volt, hogy Bagdad akkori legbefolyásosabb síita „papja”, Muhammad al-Fartúszi egy nagy visszhangot kiváltó fatvát (nem kötelező érvényű vallásjogi döntés) adott ki, ami többek között az alkohol árusításának betiltását és a nők kötelező fátyolviselését irányozta elő. A helyzet egészen addig fajult, hogy a jellemzően keresztények kezében lévő italboltok egy részét iszlamista szélsőségesek több városban (pl. Bagdad, Baszra és Dohuk) megrongálták és tulajdonosaikat is bántalmazták.
Hamarosan a keresztények az iszlamista fegyvereseknek is a célpontjává váltak, akik azzal vádolták őket, hogy egy „keresztes hadjárat” részeseiként kollaborálnak az amerikaiakkal, sőt, valójában ők voltak azok, akik behívták a nyugati erőket Irakba. Helyzetük tovább romlott, mikor 2004-ben felütötte a fejét az iraki al-Kaida, majd a terrorszervezetnek hűséget fogadó helyi milíciák „védelmi pénzt” kezdtek szedni a Ramádiban és Mószulban lévő egyházaktól és a kereskedőktől. 2006-2007-ben az országban élő etnikai és vallási felekezetek közötti konfliktusok polgárháborús helyzetet idéztek elő, ami hátrányosan érintette a kisebbségeket. Az őket érő támadások és emberrablások, no meg az általánosan romló gazdasági helyzet miatt egyre többen döntöttek a kivándorlás mellett.
Az iraki keresztények jelenkori helyzete
Az 1987-es népszámlálás még 1,4 millió keresztényről számolt be, az iraki Külügyminisztérium becslései szerint pedig 2003-ban megközelítőleg 1 millióra rúgott a számuk. Az amerikai invázió óta eltelt két évtizedben aztán a de hiteles cenzus hiányában ez valójában csak durva becslés. A legnagyobb iraki keresztény diaszpórák
- az Egyesült Államokban (főleg Chicago),
- az Egyesült Királyságban,
- Németországban
- és Svédországban találhatók.
A kivándorlás a keresztény közösségek fennmaradása szempontjából súlyos veszélyekkel jár, mivel etnikai, vallási és kulturális azonosságtudatuk a diaszpórákban néhány generáció elteltével meggyengülhet, majd végérvényesen el is tűnhet.
2014-ig, az Iszlám Állam rémuralma előtti időszakban az iraki kisebbségek kivándorlása mögött kisebb mértékben a fent említett atrocitások és nagyobb részt a rossz gazdasági helyzet állt. A munkalehetőségek ígérete, a biztonságos környezetben való családalapítás vágya, valamint a nemzetközileg elismert felsőoktatási intézményekben való továbbtanulás reménye sokakat csábított Nyugatra. Az Iszlám Állam megjelenésével azonban a tét sokak számára a túlélés lett.
A terrorszervezet 2017-es visszaszorulása elvileg megnyitotta az utat a keresztények egy részének visszatérése előtt. A belpolitikai bizonytalanság, az általánosan rossz gazdasági helyzet, valamint a munkahelyek és az alapvető szolgáltatások hiánya azonban a többség számára nem teszi vonzóvá a visszatérés gondolatát. A hazatérők közül sokan azzal szembesültek, hogy idegenek lakják otthonaikat. A problémát súlyosbítja, hogy bizonyos területeken az állami hadsereg helyett külföldről, elsősorban Irán által támogatott milíciák vették át az irányítást. Mohamed Sía asz-Szúdáni miniszterelnök több alkalommal biztatta arra a lakóhelyüket elhagyni kényszerült keresztényeket (legyenek azok országon belül vagy kívül), hogy térjenek vissza otthonaikba. Ez pozitív fejleménynek tekinthető, de a keresztények közül sokan úgy érzik, hogy az alkotmány megváltoztatása és az állampolgárságon alapuló demokratikus rendszer propagálása híján a környezet még mindig nem alkalmas a biztonságos visszatéréshez.
Tárik Meszár, a Migrációkutató Intézet vezető kutatója.
