Az Európai Tanács decemberi csúcstalálkozója valószínűleg az évtized egyik legfontosabbjaként kerül majd be az EU történelmébe. A jelentősége egyrészt egyértelmű, másrészt önmagán túlmutató.
Ukrajna ellentámadásai sikertelenek voltak az Oroszország által elfoglalt részeken, miközben az EU olyan irreális elvárásokat tekintett egyértelműnek, mint hogy az ukrán haderő a korábbi villámgyorsaságú előretöréshez hasonló gyorsasággal foglaljon vissza nagy területeket egy sokkal nagyobb haderőtől. Az oroszok talán a háború 2022. februári kirobbanása óta nem voltak olyan jó helyzetben, mint most, és ezt csak fokozza, hogy Ukrajna nyugati partnerei a belső megosztottságuk miatt késve tudnak csak pénzügyi és katonai támogatást adni a megtámadott országnak.
A mostani EU-csúcson ezekre a problémákra próbáltak megoldást keresni az unió vezetői. Egyrészt azzal, hogy megnyitják Ukrajna előtt a csatlakozás jövőképét, és elindítják a csatlakozási folyamatot. Ez azért fontos, mert az orosz-ukrán konfliktus alapja az, hogy Ukrajna az orosz világ helyett a Nyugathoz akart tartozni. Ha erre a Nyugat nem ad lehetőséget, az súlyosan demoralizáló.
A másik cél az volt, hogy az unió államai a jelenlegi, hevenyészve összerakott támogatások helyett hosszú távon kiszámítható pénzügyi támogatást nyújtsanak az ukránoknak. Ehhez a legstabilabb, legolcsóbb és leggyorsabb megoldás az lett volna, ha ezt az unió hétéves költségvetésén belül teszik meg. Ez egyrészt közös politikai kiállás lett volna Ukrajna mellett, másrészt azért is kedvező, mert külső segítség nélkül az ukrán államnak csak hónapokra elegendő tartalékai vannak.
A két dolog egyébként összefügg: nincs az a szövetség, amelyik egyszerű szimpátiából akkora összeget adna egy országnak, mint amekkorát az EU adott Ukrajnának, ha utána nem várja a tagjai közé.
Az unió hétéves költségvetését egyébként is felülvizsgálni tervezték a tagállamok. Ez nagyrészt rutin, a büdzsét hét évre fogadják el, és félidőben mindig igazítanak rajta. Most pedig egy problémát is meg kell oldani: az EU a Helyreállítási Alap nevű gigantikus segélycsomagot úgy tudta elfogadni, hogy története során először közösen vett fel hitelt. Ez viszont akkor történt, amikor még sokkal alacsonyabb volt az infláció és ennek köszönhetően a kamatszint is. A hitel törlesztése azóta megdrágult, amire plusz forrást kell keresni.
A múlt heti csúcs félsikerrel zárult, leginkább Orbán Viktor miatt. A magyar miniszterelnök különleges helyre manőverezte magát az EU-ban:
- az egyetlen olyan ország vezetője, amelynek a többi tagállam befagyasztotta a forrásai egy részét,
- és az egyetlen kormányfő, aki konzekvensen arról beszél, hogy Ukrajna el fogja veszíteni a háborút Oroszországgal szemben.
A csúcs előtt a nagy kérdés az volt, hogy Orbán alkudozik-e majd a pénzért, vagy elvi döntést hoz. Nagyjából mindenki arra számított, hogy a korábbi ígéretének megfelelően megvétózza Ukrajna uniós csatlakozásának beindítását, de rábólint a pénzügyi támogatására. Az ellenkezője történt.
Orbán egyrészt felismerhette, hogy ha Ukrajna most nem kapja meg a tagjelölti státuszt, az kegyetlen üzenet lett volna, miközben nem győzi hangsúlyozni, hogy Magyarországnak még számtalan lehetősége lesz megakadályozni a csatlakozást, ha nem teljesülnek a feltételei, vagyis most nem dőlt el semmi. A pénzügyi támogatásról szóló döntést viszont minden további nélkül el lehet halasztani a következő EU-csúcsig, és így a belengetett vétóból is maradt valami.
Szintén fontos körülmény, hogy Orbán az ukrán csatlakozás ellenzésekor teljesen egyedül maradt. A miniszterelnök gondolatmenete valószínűleg az volt, hogy esetleg Robert Ficót, Szlovákia régi-új miniszterelnökét meggyőzheti a közös vétóról. Fico viszont, hiába szólalt fel a kampányban Ukrajna támogatása ellen, most – ahogy korábban Giorgia Meloni olasz miniszterelnök tette – besorolt a főáramba. Az időzítés sem feltétlenül kedvezett Orbánnak, hiszen ez volt az első olyan uniós csúcs, ahol már Donald Tusk képviselte Lengyelországot, bár Ukrajna támogatásában éppenséggel teljes egyetértés volt a két politikai oldal között Lengyelországban, és Orbán pont ez ügyben nem találta a közös hangot a legközelebbi szövetségesének számító lengyel jobboldallal.
A miniszterelnök a csúcs előtt arról beszélt, hogy ideológiai okból nem szabad támogatni Ukrajna csatlakozását. A csúcs alatt viszont már arról, hogy ha az EU támogatni akarja Ukrajnát, akkor Magyarországnak is ki kell fizetni azokat a pénzeket, amelyeket eddig nem kapott meg. Ebből sokan azt a következtetést vonták le, hogy Orbán valódi célja csak a pénz megszerzése.
Csakhogy a pénzek egy részének kifizetése az uniós csúcs előtt valójában csak időbeli egybeesés, és csak annyiban nem véletlen, hogy a magyar kormányzat várt az utolsó pillanatig az unió által elvárt igazságügyi reformból hátramaradt két törvénymódosítás elfogadásával. Mintha
Ezek után viszont tévedés úgy tenni, mintha a pénzek szabadon engedése politikai alku lenne. A bizottság nem engedett az elvárásaiból, így szinte biztosra vehető, hogy a másik két ügyben, a feltételességi (jogállami) mechanizmusnál és a Helyreállítási Alapnál sem enged majd, ezeknek a kifizetéséhez ráadásul a tagállamok szavazata is kell a tanácsban. Márpedig Magyarország nem teljesítette az elvárások nagy részét ezeknek a pénzeknek a megszerzéséért – nem valószínű tehát, hogy a következő, február elejére tervezett uniós csúcson Ukrajna pénzügyi támogatásának megszavazásáért cserébe engedményeket kaphatna az Orbán-kormány.
A régió politikai viszonyait a nyugati elitnél valamivel jobban értő Ivan Krasztev amúgy arról írt, hogy félreértik Orbánt, amikor azt gondolják, hogy zsarolni akart a pénzért cserébe. A magyar miniszterelnök célja már régóta nem ez: valójában nagyobbnak akar látszani, mint amilyen. Ez részben sikerült is, hiszen Puskás helyett sokan már őt emlegetik a világban mint az egyetlen magyart, aki eszükbe jut.
Politikai ambícióinak növekedésében – újabban Brüsszel elfoglalásáról beszél a közelgő EP-választás kapcsán – szerepet játszhat, hogy Európa több országában olyan politikusok kerültek hatalomra, akik legalább részben egyetértenek vele. Az más kérdés, hogy ezek a politikusok – Fico és Meloni – a hatalomra kerülésük után más hangot ütnek meg, a Fidesz pedig továbbra is európai pártcsalád nélkül maradt, nem csatlakozhatott az Európai Konzervatívok és Reformisták frakciójához sem, melynek Meloni meghatározó alakja. Az olasz kormányfő a háború kezdete óta Kijev mellett áll, a szlovák miniszterelnök viszont – aki a jelek szerint nem szeretne kiszorulni pártjával a szociáldemokrata frakcióból – a megválasztása után már egyáltalán nem mutatkozik olyan kritikusnak Ukrajnával, mint előtte, vagy mint Orbán.
Az is nyilvánvaló, hogy Orbán számít arra, hogy Donald Trump visszakerül az elnöki székbe az Egyesült Államokban. Az viszont egyelőre túlzott optimizmusnak tűnik a részéről, ha a szélsőjobb komoly előretörésében bízik az Európai Parlamentben. Az Identitás és Demokrácia nevű frakció biztosan nagyobb lesz a júniusi választás után, mint eddig, de uralni nem tudja majd az EP-t, és valószínűleg a szocialista frakció méretét sem éri majd el.
A másik ok talán a személyes ambíció lehet Orbán politikai viselkedése mögött. A hazai színtéren régóta nincs olyan kihívás, ami megmozgatná, úgy nyeri meg a választásokat, ahogy akarja.
Az európai politika nagyobb kihívása az, hogy mit kezd ezzel a növekvő ambícióval. A magyar miniszterelnök bizonyos szempontból szívességet tesz az unió vezetőinek, amikor nyers erővel mutat rá azokra a kihívásokra, amelyeket az unió bővítése jelent. Ha az EU nem tud mit kezdeni Orbánnal, mit kezdene később Vucsics szerb elnökkel, a bosnyák csatlakozás esetén Milorad Dodikkal, Ukrajna belépését követően Zelenszkijjel vagy bárkivel, aki utána jön?
A mostani EU-csúcs ebből a szempontból lecke: amikor az unió vezetői kitessékelték Orbánt a teremből a szavazás alatt, olyan megoldáshoz nyúltak, amit eddig nem használtak. Ez nekik is jó volt, és Orbán számára is lehetővé tette, hogy elkerülje az arcvesztést. Ukrajna támogatásának ügyében már létezik is B terv: a 26 uniós tagország Magyarország nélkül is össze tud állni, hogy támogassa Ukrajnát. Ezt azonban szeretnék elkerülni, mert az egység megbomlásának üzenetét hordozná. Kérdés, hogy elő tudnak-e állni olyan megoldással, ami elég kreatív az Orbán-probléma kezeléséhez.
