„Hengerforma valamit tettek elém a menzán vacsorának, sose láttam hasonlót se, belekóstoltam, rémes, na, mondom magamban, pedig ilyet kell egyél hat éven át, Ahmed Safar.”
E gasztroélmény 1971. szeptember 14-én érte az akkor húszéves srácot az ELTE budaörsi kollégiumában. Aznap érkezett Libanonból, ösztöndíjjal, egyetemre, tanulni.
Safart nem kedvetlenítette el a sertéses antré, s mivel nála alkalmazkodóbb, életvidámabb arcot Kánaántól a Kárpát-medencéig nem hordott hátán a Föld, már a következő kolbászkóstolás pozitív eredményt hozott, „nem is olyan rossz ez”, sőt, hamarosan kedvelt foglalatosságai közé küzdötte föl magát a disznóvágás, holtversenyben a kulturált pálinkafogyasztással.
– Főorvos úr – kérdjük most tőle –, mi vette rá a felesekre?
– A vilmoskörte! 1983 óta minden évben főzök belőle pár literrel, imádom!
Siófokon járunk, ahol az önkormányzati választáson tarolt az ellenzék. Maradt hivatalában a helyi egyesület támogatta független polgármester, a testületből pedig kipörgött a fideszesek zöme: a nyolc egyéni körzetből csupán kettőben győzött kormánypárti; az egyikük Ahmed Safar, aki ráadásul húsz százalékot vert riválisára.
Ha a pártmatek felől nézzük: érthetetlen.
Ha Safar felől: logikus.
– Főorvos úr, mi a titka?
– Szeretem az embereket. Cserébe ők is szeretnek engem.
És ennél csak kicsit bonyolultabb a dolog: a titok részét képezi az is, hogy immár negyvenkettedik éve a helyi kórház sebésze, „az egész város megfordult a kezem alatt”.
Bejrútban született 1951. január 4-én, libanoni léptékkel átlagos létszámú családban: két lány és öt fiú közé. „Apa cipőkészítő volt, anya uralkodott otthon. Tudták, egyedül a tanulás emel ki a szegénységből. Hétköznap reggelente hajnal négykor ébresztettek bennünket, mindannyiunknak feltekertek egy-egy petróleumlámpát, és elő a lecke. Diplomát szereztünk mind, van köztünk jogász, orvos, szociológus, diplomata, többen Európában jártunk egyetemre, a fivérem a Sorbonne-on végzett. Van, aki hazatért, a többi szerte a világban.”
Magyarországról ’56-ban hallott először.
Nem voltam még hatéves, szeptemberben kezdtem az iskolát. Minden nap azzal indult, hogy az összes osztály, úgy kétszáz gyerek felsorakozott az igazgató bácsi előtt, hatalmas tekintély, ha az utcán megláttuk, lehajtott fejjel átslisszoltunk a túloldalra, arra sem vettük a bátorságot, hogy ráemeljük a tekintetünket. Szóval reggelente az igazgató bácsi megdicsérte a jókat és leszidta a csínytevőket, „kisfiam, te nagyon hülye vagy”, közben használta a kezében tartott rugalmas nevelőeszközt, az olajfavesszőt. Aztán beszélt a tanulás és a tisztálkodás fontosságáról, majd ejtett szót a világ dolgairól. Aznap azt mondta, hogy egy olyan kicsi és büszke nép, mint a miénk, fellázadt az idegen elnyomói ellen, de a túlerő legyőzte a forradalmat. Olyan volt, mint egy mese, örökre megragadta a képzeletemet.
Érettségit egy Bejrút melletti francia iskolában szerzett. „Akkoriban egyetlen egyetem működött a fővárosban, amerikai, de arra nem volt pénzük a szüleimnek.” A gimnázium utolsó évében hírét vette, hogy nyolc libanoni diák számára ösztöndíjat hirdetett a magyar állam. „Pályáztam, felvételiztem, megfeleltem, és mire felnéztem, már ott ültem a füstölt kolbász előtt Budaörsön.”
Hídépítőmérnök szeretett volna lenni, esetleg politológus vagy újságíró.
De apa azt mondta, kéne egy orvos a családba, én pedig szót fogadtam. Egyéves pesti nyelvtanfolyam után indult az egyetemi képzés Pécsen, anatómiával kezdtünk. Úgy ültem be, hogy jól beszélem a magyart, ezt a csodálatos, egészen fura logika szerint működő nyelvet, pedig csak az utcai- és a konyhanyelvnek voltam birtokában, „sziasztok, lányok, szeretlek, ölellek, csókollak, szeressük egymást, gyerekek”, ilyenek. Akkor még nem olvastam Germanus Gyula orientalista megállapítását, miszerint az arab nyelv megtanulásához ötven év kell, a magyarhoz viszont száz. Az is tőle van, hogy a világ négy legnehezebb nyelve az arab, a magyar, a japán és a kínai. Eléggé büszke vagyok arra, hogy ezekből kettőt elsajátítottam. Szóval, amikor az első egyetemi órámon azt hallottam a katedráról, hogy „a húgyhólyag dohányzacskó formájú szerv”, abból a szervet értettem, de a húgyhólyagot, a dohányt meg a zacskót nem sikerült beazonosítanom.
Megijedt kicsit. „A következő három hónapban éjjel-nappal tanultam. A kollégiumi szobám kényelmetlen, kemény székén annyit seggeltem, hogy szó szerint kilyukadt a melegítőnadrágom feneke. Sose buktam, erre büszke vagyok. Kettes vizsgákkal kezdtem, aztán jöttek a hármasok, négyesek, az utolsó évben pedig szinte csak jelest kaptam.”
Pécsett összejött egy tanárképzős siófoki lánnyal, diploma után a Balatonhoz költöztek; két gyerekük született, a fiuk kertész, vállalkozó, a lányuk sémita szakot végzett Pesten. Safar az emlegetett 1983-as vilmoskörtéből félretett kétszer három litert, azzal, hogy a gyerekei esküvőjén bontatik majd föl: a fiúé egyelőre parafa alatt, a lánydemizson viszont célba ért. „Jó kis parasztlakodalmat csaptunk neki, illetve jó nagy parasztlakodalmat, volt ott minden, ami egy ősi magyar lagziban elengedhetetlen az áldomástól a vőfélyen át a népzenéig.” A libanoni hagyományokat hastáncosok idézték föl, „de ők is magyar lányok voltak”. És akadt még egy libanoni szál: a vőlegény bejrúti, s itt tanult állatorvosnak. Vagyis Safar lánya az apját tükrözte. Olyannyira, hogy urával kiköltözött Libanonba, „csodálatos életet építettek föl, sűrűn látogatom őket”.
De vissza 1978-hoz.
Mire Ahmed Safar végzett Pécsen, Libanonban három éve polgárháború dúlt, s kitartott egészen 1990-ig. Bár eredetileg az volt a terv, hogy hazájában kezd orvosi praxist, feleségét nem tehette ki a veszélynek: maradtak itt.
Safar a siófoki kórház sebészetén kapott állást. Kezdte még medikusgyakornokként kacsázással, ágytálazással, fürdetéssel, infúzióbekötéssel, ma főorvos, osztályvezető-helyettes. A bő négy évtized alatt ügyelt, műtött rengeteget, „teher alatt nő a pálma, meg minden”. Idővel a kézsebészet lett a specialitása.
Tettünk csodákat. Behoztak egy férfit, a szecskavágó berántotta, bedarálta a karját. Nem akartam amputálni. Több év alatt, műtétek sorozatával hoztam rendbe. Nem állítom, hogy a végén zongorahangversenyt adott, mentségem, hogy sose játszott hangszeren, de tudott füvet nyírni, kenyeret szelni, és a boros-, sőt, a feles poharat is a képes lett a szájához emelni, az operált kezével!
Safar főorvos honosította meg 1994-ben Siófokon a lézersebészetet. „A tanfolyamon az elméletet sajátíthattuk el, a géphez nem fértünk hozzá. A gyakorlatot elvileg már itt, menet közben kellett volna elsajátítani, de én jobb szeretek nem emberen kísérletezni, ezért úgy avattuk fel a siófoki lézert, hogy vettem a piacon egy vágott tyúkot meg másfél kiló marhahúst, és bevonultunk a kollégákkal szeletelni. Pechünkre az elszívó még nem érkezett meg: olyan bűz lepte be az osztályt, még jó, hogy nem kellett kiüríteni az épületet.”
Safar az első pillanattól alkalmazkodni akart. „Mára száz százalékig asszimilálódtam.” Az ismeretlenektől ettől függetlenül kapott, kap beszólásokat, learabozásokat, fájlalja, mosolyog.
Nem fontos. Néhány buta miatt nem általánosítok. Nem haragudhatok azokra, akik bőrszín alapján ítélnek, hiszen Magyarországnak nem volt gyarmata, ez nem Anglia, nem Franciaország, nem Hollandia, az itt élők nem szokták meg, hogy más kultúrákkal, más külsejű emberekkel is lehet együtt élni. Ezt meg kell érteni. Boldog vagyok, hogy befogadott ez a nép, igyekszem meghálálni a sok jót, amit kapok.
És közben szeretettel gondol szülőföldjére, Libanonra, „ami viszont igazán befogadó ország”.
Libanonról annyit tud az átlag magyar, hogy „ölik ott egymást az arabok”, esetleg még azt, hogy egyik felén a Földközi-tengerrel, a másikon Szíriával és Izraellel határos, „olykor megrakétázzák egymást a zsidókkal”. Az istenesek tisztában vannak vele, hogy Kánaán Libanonban található. A földrajzosok ismerik a Bekaa-völgyet, ezt a száz kilométer hosszú, öt kilométer széles Paradicsomot, ami már a rómaiak idejében is milliókat látott el gabonával. A rajzos kollégák pedig Csontvárynak a Baalbekben készült festményeit emlegetik áhítattal. Ahhoz viszont ha nem is Germanusnak, de legalább Chrudinák Alajosnak kell lenni, hogy azt is fejből prezentálja az ember, hogy Libanonban már négy-ötezer éve virágzott a kereskedelem, a kultúra, s amikor épp nincs háború, jólétben éltek, élnek ott a népek.
„Kicsiny ország, csupán tízezer négyzetkilométer, akkora, mint Somogy és Baranya együtt, hatmillió ember lakja, harmaduk menekült, főleg szír. A többség muszlim, sok a keresztény, összesen tizenhét vallás található meg. A libanoniak mindig is adtak-vettek, megtalálták számításukat mindenütt a világban, sokuk nem is arabnak, hanem föníciainak vallják magukat. Csak Rio de Janeiróban ötmillió libanoni származásút tartanak nyilván, Amerika-szerte tizenötmilliót. A legnagyobb kirajzás az első világháború idején történt, amikor nemcsak a harcok sújtották az országot, hanem a kolerajárvány is. Rengeteg köztünk a bankár, a világ leggazdagabbjai között csomó libanoni. Ma általános a jólét, csúnya nőt, kopasz férfit nem látsz, virágzik a plasztikai sebészet, műtenek mindent, fület, orrot, mellet, még a lábszárat is, ha ott vinnék praxist, annyi pénzem lenne, nem tudnék vele mit kezdeni.”
Azért Siófok se kutya.
Ahmed Safar, ahogy említettük, jóban van egész Siófokkal, köztük a helyi politikusokkal. Évtizedeken át pártállástól függetlenül gyógyított s barátkozott a legfőbb közélőkkel. Minőségi változást az hozott, hogy 2014-ben megkérdezte tőle az akkori, fideszes polgármester, indulna-e képviselőjelöltnek.
Mindig is konzervatív voltam, a rendszerváltáskor az Antall-vonal állt hozzám legközelebb, aztán pedig Antall örököse, Orbán Viktor politikája, örömmel mondtam igent.
Simán győzött.
Az úgynevezett nemzeti erőforrás bizottság vezetését bízta rá a frakciója. „A pártügyektől távol tartom magam, óvodákkal, iskolákkal, ösztöndíjakkal, alapítványokkal, szociális kérdésekkel foglalkozom. Meg a kórháznak is intéztem ezt-azt, beszerzést, nővérlakást, újralinólelu… izé, új burkolatot a lábunk alá. A kompromisszumot szeretem, hagyom magam meggyőzni, törekszem, hogy egyhangú szavazással hozzuk meg a döntéseinket.”
A Fidesz minapi siófoki veresége megdöbbentette, megviselte. „De a nép döntését elfogadom, a polgármesternek és az összes képviselőnek jó egészséget, sok sikert kívánok. Ami feladat nekem jut, tisztességgel elvégzem.”
– Főorvos úr, ha önt indította volna a pártja polgármesternek, tán nyernek, nem gondolja?
– De. Lehet, hogy gondolom. De ha gondolom is, eszem ágában nem volna elfogadni ilyen felkérést. El tud engem képzelni pártos háborúzásban? Az én lelkemet megviselik az összecsapások.
Inkább való annak a léleknek az emléktábla-avatás. Sőt: a komplett emléktábla-menedzsment.
A siófokiakat egész évben kezelem, a nyaralók zömét csak szezonban, de vannak, akik ősztől tavaszig visszajárnak még Pestről is. Kezeltem sok hírességet, csoszogott be hozzám az öreg Alfonzó furunkulussal az orrán, és a mai napig betegeim a Latabárok. A Kinizsi utcában áll a család villája, pár éve kitaláltam, hogy legyen ott egy márványlap a legnagyobb Latabár emlékére, én intéztem, én fizettem mindent. Egyetlen szívfájdalmam, hogy maradt benne egy helyesírási hiba. Egy té hiányzik. De hát bélyegből is a defektes az igazán értékes, nem?
Ahmed Safar hobbija a műbútor-asztalosság. „Régi székeket hozok rendbe. A mechanikus típus, mint én, embert és fát is képes restaurálni.”
A kórházi pihenőszobában nyoma sincs intarziának, politúrnak, a puritán meg az eklektika az úr. A könyvespolcon némi orvosi szakirodalom mellett Romsics 20. százada, és kötet magyar uralkodókról, „ajándék”, meg egy Biblia, „nagyon sokat kapok belőle, hogy lapozgassam minél többet”.
Ha nem lapozgatja is, tiszteli.
„Az összes vallás, a keresztény, a zsidó és a muszlim is az egy Istenhez vezet, csak az út más. Én igazából nem is Istenben, hanem a jóságban hiszek, abban, hogy nem szabad ártani senkinek. Ha megfelelek ennek a kritériumnak, akkor jó magyar vagyok. És jó főniciai is. És jó arab és jó zsidó és jó minden: jóember.”
A Biblia mellett lakik egy kerékpárszobor a polcon. Szaffi doktor („a gyerekek olykor tévedésből Faszi doktort mondanak, sose javítom ki”) nemcsak a hatvankilencedik életévét tapossa, hanem a pedált is, ezért is néz ki úgy, mint aki a héten nyerte meg a Tour de France-ot. „Nincs nap, hogy ne mozognék, főleg biciklizem. Rugalmas torna, ha fáradsz, lassítasz, ha bírod, gyorsítasz, a legjobb sport, még a lábgombát és a pocakosodást is gyógyítja, egy óra hétszáz kalóriát eléget. Évi ötezer kilométert tekerek, félévente megkerülöm a Balatont, kétszázhat kilométer egy szuszra, kilenc és fél óra alatt.”
Mindezt dohányzás mellett.
„Apám előtt szégyelltem volna, pedig ő is állandóan cigarettázott, de ő meg az ő apja előtt nem vett a kezébe dohányt.”
Safar cigivel kezdte, a csúcson napi három dobozzal füstölt el, aztán, hogy az orvosa megintette, pipára áll át, attól is köhögött, s maradt a szivarka.
Nem volt kérdés, melyik márkát választja. Igen, Hunort szív. De nem tüdőzi le. A Kárpát-medence nem Kánaán, itt ez a kombó a hosszú, boldog élet titka.
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs/24.hu
