A napokban nagy vihart kavart Márki Zay-Péter hódmezővásárhelyi polgármester megnyilatkozása egy helyi internetes rádió családi magazinjában. A beszélgetés első felében rokonszenves kijelentések hangzottak el az ellenzéki politikustól háborítatlan szülésről, házastársi elköteleződésről és a gyerekek iránti feltétlen szeretetről. Mindezt azonban a szót fogadás és a szülői tekintély fontosságán keresztül a testi fenyítés relativizálása árnyékolta be. Márki-Zay véleménye szerint a gyerekek testi fenyítésének minden formáját tiltó hazai szabályozás túl szigorú, nem tartják, nem is tartható és nem is tartandó be. Számára szimpatikusabb a kanadai törvény, amely engedélyezi a fizikai büntetés egyes formáit.
Minden tanár, szülő vagy szülőt helyettesítő személy jogosult fegyelmezési célzatú (testi) fenyítés alkalmazására a tanulóval illetve gyermekkel szemben, amennyiben az nem haladja meg a körülményekhez képest ésszerű mértéket
– szól a kanadai büntető törvénykönyv „fenekelési törvényként” is hírhedtté vált 43. szakasza, amely lényegében 1892 óta változatlan. A törvény visszavonását már több civil szervezet és politikus próbálta elérni, a többi közt a Kanadai Szabadságjogi Charta egyes pontjaira (személyes biztonsághoz, egyenlőséghez és kegyetlen bánásmódtól mentességhez való jog) hivatkozva.
Egy gyermekvédelmi alapítvány által az állam ellen indított per 2004-ben eljutott a Legfelső Bíróságig, amely azonban 6:3 arányban a módosítás ellen döntött. Az indoklásban a többséget képviselő bírák azt hozták fel a szabályozás megtartása mellett, hogy a fenyítést csak a szülői kötelezettségeket teljesítők alkalmazhatják, kizárólag nevelő célzattal, meghatározott (korlátozott) formában és erővel. Kifejtették, hogy
Hozzátették, hogy a fenyítés nem okozhat maradandó sérülést, nem használható hozzá tárgy, és nem érheti a fejet. A három, ellenvéleményt képviselő bíró egyike, Louise Arbour szerint a törvény elhibázott, mert azt, hogy mi „a körülményekhez képest ésszerű mérték”, nem lehet egyértelműen meghatározni. Marie Dechamps bírónő úgy vélekedett (összhangban az UNICEF elveivel), hogy a testi fenyítés „azt az elavult nézetet támasztja alá, miszerint a gyerekek alacsonyabb rendű lények és kevésbé érdemesek a testi integritásuk védelmére és tiszteletben tartására”.
2015-ben újabb törekvések indultak Kanadában a gyermekek testi fenyítését engedélyező törvény módosítására. Egyes tartományok, például Québec már korábban betiltották a gyakorlatot, de országos szinten ezt még nem sikerült elérni. Az aggályok közt ott szerepel, hogy a törvény eltörlése esetén szülők tömegei fogják a vádlottak padján találni magukat – akár azok is, akik például csak felemelték és ágyba tették vonakodó gyermeküket, vagy elrántották őt egy veszélyforrástól. Laura Barnett kanadai jogász szerint az ilyen cselekedetek jogilag mindenképpen igazolhatók azzal, hogy a szülő feladata megvédeni a gyermekét, illetve gondoskodni a szükségleteiről. Ahogyan az ENSZ Gyermekjogi Bizottsága kimondja:
a gyermekek nevelése és a róluk való gondoskodás, különösen csecsemők, illetve kisgyermekek esetén gyakran igényel tettleges fellépést és közbeavatkozást a gyermek védelme érdekében. Ez azonban alapvetően különbözik a szándékos, büntető jellegű erőszak alkalmazásától, melynek célja bizonyos fokú fájdalom, kellemetlenség okozása vagy a megszégyenítés. Felnőttként ismerjük a különbséget a védelmi célú fizikális cselekvés és a büntetésjellegű bántás között; semmivel sem bonyolultabb a különbségtétel a gyermekeket érintő cselekmények esetén.
A tendencia javulásában annak is szerepe lehetett, hogy országszerte több mint 500 civil szervezet igyekezett kitartóan tájékoztatni a közvéleményt a testi fenyítés potenciális kárairól, illetve hatástalanságáról.
A Human Rights Watch emberi jogi szervezet becslése szerint 2014-ben a világ gyermekeinek mintegy 90 százaléka élt olyan országban, ahol a testi fenyítés egyes formái nem ütköznek törvénybe. Jelenleg a világ (ENSZ által elismert) 194 országa közül 57 mond nemet a gyerekek testi fenyítésének minden formájára. A skandináv államok ebben is élen járnak: elsőként Svédország hozott erről törvényt 1966-ban, majd Finnország 1969-ben és Norvégia 1972-ben. A tiltást 2005-ben bevezető Magyarország az előkelő 19. (Európa-szinten a 14.) helyen áll a listán.
„A gyermek nem vethető alá kínzásnak, testi fenyítésnek és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetésnek, illetve bánásmódnak” – áll a jelenleg hatályos gyermekvédelmi törvényben. A módosítást annak idején kihirdető miniszter elmondta: nem a szülők tömeges börtönbe küldése a cél, hanem az erőszakmentes nevelési kultúra elterjesztése. A Gyermekek Testi Fenyítésének Minden Formáját Felszámoló Globális Kezdeményezés szerint a tiltást bevezető országokban nem nőtt a szülőkkel szemben indított eljárások száma. A törekvés tárgya ugyanis nem a családok szétszakítása, hanem a gyerekek jogainak és emberi méltóságának érvényre juttatása. A börtönbüntetés és általában a bírósági eljárások mellőzése azonban nem jelenti azt, hogy az országok semmi egyebet nem tehetnek a törvény betartatásáért.
Eleinte a svéd állampolgárok is túl szigorúnak tartották a tilalmat, mintegy 85 százalékban ellenezték. Ott viszont a törvény nem rekedt meg szimbolikus szinten, hanem széleskörű, államilag finanszírozott felvilágosító kampány kísérte. Az eredmény? A testi fenyítést 2005-re a felnőttek 15, a gyerekek 4 százaléka tartotta elfogadhatónak.
Az UNICEF szintén 2016-os kutatása szerint a 7000 résztvevő felnőtt 83 százaléka ugyan tudta, hogy Magyarországon is hatályos az ENSZ Gyermekjogi Egyezménye, mégis minden ötödik válaszadó úgy gondolta, hogy a fizikai fenyítést csak formájától függően tiltja törvény.
A Globális Kezdeményezés magyarul is elérhető kiadványában – A gyerekek testi fenyítésének tilalma: válasz a gyakran felmerülő kérdésekre – hasznos és tudományosan alátámasztott érveket találunk az elmúlt napok diskurzusaiban is sorra megjelenő káros berögződésekkel szemben. Egyebek mellett azt az érvet olvashatjuk a gyermekbántalmazás enyhébbnek tartott formái (pofon, fenékre ütés) ellenében is, hogy a felmérések szerint a szülők nem tudják az általuk kifejtett erő mértékét pontosan meghatározni, és ötből ketten nagyobb erővel ütnek az általuk szándékoltnál. A testi fenyítés ráadásul – akkor is, ha nem okoz különösebb fizikai fájdalmat – a gyerek alsóbbrendűségének jelképe. Azt a káros üzenetet hordozza, hogy helyénvaló ebben a formában megoldani a konfliktusainkat. A korábbi generációk – az üdvösnek tartott pofonok hálával felemlegetett osztogatói – az akkoriban elterjedt szokások szerint cselekedtek. Helytelen azért elutasítani a változást, hogy ne tűnjön úgy, hogy bíráljuk a szüleinket (vagy tanárainkat). A kanadaihoz hasonló, részleges szabályozás azzal utasítható el, hogy fel sem merülne törvényben rögzíteni a nők, a beosztottak, a szomszédok vagy az idősek elfogadható testi fenyítését. A vallásszabadság gyakorlása sem ütközhet mások alapvető jogaiba – azaz a pofon, az ütés a hitre való hivatkozással sem védhető.
A világszervezet arról is ír, hogy ebben a kérdésben a döntéshozóknak a közvéleményt formálni, és nem követni kell. Ebben áll – állt volna – Márki-Zay Péter mint közszereplő felelőssége is: Magyarországon nem a törvény enyhítéséért, hanem az egyelőre valóban hiányos betartásáért lenne érdemes fellépni.
