Az extrémista szélsőjobb fejlődésének íve hasonló volt a rendszerváltás utáni Szlovákiában, mint Magyarországon. A kilencvenes évek elejének kopasz, bomberdzsekis szkinhedjei a kétezres években már gárdista egyenruhában masírozgattak, végül pedig az uniformist is lecserélték, méghozzá öltönyre. A változás azonban nem volt olyan szofisztikált, mint Magyarországon, és nem is váltak szét annyira a szerepek: a szlovák szélsőségesek vezetői látványosan kényelmetlennek tartják az öltönyt, és a parlament és a főváros elitközege helyett inkább a sajátjaik között mozognak, ahol megkapják az elvárt tiszteletet – nem mellesleg pedig így tartják fenn politikai imidzsüket, az „egy vagyok közületek” politikai jelmezét.
Az tagadhatatlan, hogy „papíron” nagy a társadalmi nyomás a szélsőségeseken Szlovákiában. Marián Kotleba és a Mi Szlovákiánk Néppárt (ĽSNS) elméletileg politikai karanténban van. A szlovák mainstream sajtó folyamatosan támadja őket, a 2016-ban alakult, furcsa kormánykoalíciót alkotó pártok pedig részben azzal indokolták a sokak számára felháborító szövetséget, melyben egymástól teljesen eltérő értékrendű alakulatok álltak össze kormányozni, hogy gátat akarnak vetni a parlamentbe 8,04 százalékkal bekerülő szélsőségesek előretörésének. „Papíron” tehát Szlovákiában tűzzel-vassal harcolnak a fasiszták ellen. Ám az, hogy ez a harc mennyire hatástalan, ellébecolt és komolyan vehetetlen, tökéletesen jelzi, hogy Kotlebáék ahelyett, hogy a történelem süllyesztőjébe kerültek volna, a Szlovákiában zajló politikai átalakulás és generációváltás főszereplői közé léptek elő. Egyesek szemében az egyetlen lehetséges alternatívává váltak. S nem mellesleg, a felmérések szerint már a zöldtrikós fasiszták pártja a második-harmadik legnépszerűbb párt abban az országban, amely Magyarországról sokszor „bezzegországnak” tűnik.
8,8 százalékos kedvezmény a testvériség tagjainak
Ahhoz, hogy megértsük a Kotleba-jelenséget, vissza kell ugranunk az időben egészen a kétezres évek elejéig. Marián Kotleba – aki azóta gyakorlatilag one man show-t csinált a szlovák szélsőjobb szcénából – akkoriban még csak egy egyszerű besztercebányai számtech-tanár volt, igaz, volt egy különös hobbija is: szeretett a barátaival masírozgatós, egyenruhás, fáklyás összeröffenéseket szervezni.
Az általa vezetett Szlovák Testvériség (Slovenská pospolitosť) egy tömbbe szervezte a 90-es évek „aranykora” után meglehetősen szétesett szélsőjobboldali huligánok egy részét, és országos „mozgalommá” vált. Egymást érték a romaellenes felvonulások, de 2005-ben Rozsnyón például Kossuth Lajos szobrát is leköpködték. A Szlovák Testvériség hamarosan politikai párttá alakult, ám a Legfelsőbb Bíróság rövid időn belül feloszlatta őket. A Hlinka-gárda egyenruháiba öltözött masírozgatók politikai programja ugyanis a bíróság szerint gyűlöletkeltő volt, és a szlovák demokratikus berendezkedést is támadta.
A rövidre zárt politikai karrier nem keserítette el Kotlebát.
A rendőrök és a Szlovák Testvériség tagjai 8,8 százalékos kedvezménnyel vásárolhattak.
Forradalmárból békebíró
Kotleba azonban a politikai ambícióit sem adta fel. Bár a Szlovák Testvériségből 2007-ben kilépett, szimpatizánsaival újabb és újabb akciókat szervezett, és mindenhol megjelent, ahol villogni lehetett. Mivel az állam roma- és felzárkóztatási politikájának ereje köszönőviszonyban sem volt a marginalizált közösségek problémájának súlyosságával, Kotleba lubickolhatott az állam kudarcaiban. Retorikája sokat változott: fokozatosan átpozicionálta magát dühös szélsőségesből problémamegoldó politikussá, aki meghallgat mindenkit, megoldást ígér, és cinkosan összekacsint az elkeseredett panaszossal. A háttérben pedig komoly szervezőmunka folyt, melynek köszönhetően 2010-re megszületett a Mi Szlovákiánk Néppárt.
Kotleba egyéni politikai ambíciói nem csökkentek. Bár pártja a 2012-es választásokon csupán valamivel több, mint másfél százalékot szerzett, a pártvezető 2013-ban a Besztercebánya megyei megyefőnök-választáson lemosta az akkor egyeduralkodó kormánypárt, a Smer jelöltjét, és átvette a megye vezetését – és ezzel nem csak Szlovákiában került a címlapokra, de a világsajtóban is megjelent.
Sok kárt okozott a megyének, és az, hogy nem csinált nagyobb bajt, csak annak köszönhető, hogy a megyei közgyűlésbe egyetlen párttársa sem került be. Végül aztán 2017-ben egy komoly demokratikus összefogás eredményeképp sikerült megverni őt a választáson, de ekkor már tulajdonképpen mindegy volt neki. Kotleba 2016-ban szintet lépett, hiszen pártja több mint 200 ezer szavazatot szerzett a parlamenti választáson, és bekerült a Szlovák Nemzeti Tanácsba. Ez pedig megteremtette azt a hátországot, melyre Kotlebának szüksége volt: a választási eredmények több mint 5 millió eurót hoztak a pártkasszába, s bár Kotleba a választások előtt azzal kampányolt, hogy vissza fogja adni a pénzt, a választási éjszaka után már esze ágában sem volt mondván, a többi párt sem adja vissza a pénzcsomagot.
Benyomultak mindenhova, ahol az állam kudarcot vallott
A szlovákiai politikai elemzők nagy része meg volt róla győződve, hogy Kotlebáék parlamenti kalandja vaskos kudarc lesz mondván, a képviselőik nem a legélesebb kések az élet nagy konyhafiókjában. Ráadásul Kotleba hírnevét a szélsőjobboldalon is kikezdték, hiszen a ĽSNS listáján egyesítette a különböző extrémista csoportok megmondóembereit, de felrúgva az alkukat végül parlamenti mandátumhoz kizárólag saját emberei jutottak. A pártvezető azonban meglepő stratégiai gondolkodásról tett tanúbizonyságot. Azzal, hogy pártja az undergroundból a fősodorba került, felbecsülhetetlen értékű kommunikációs platformhoz jutott, elnyomva az összes kisebb szélsőjobb csoportot Szlovákiában – és immár hiába támadták azzal, hogy elárulta elveit, és ahelyett, hogy a neonácik által sokat átkozott demokratikus rendszer ellen dolgozna, inkább belesimult.
Kotlebával pedig a politikai ellenfelei sem tudtak sokat kezdeni a parlamentben.
Kotlebáék hamar rájöttek arra is, hogy az igazi politizálás nem a parlamenti ülésteremben zajlik, hanem a parlamenti folyosókon, és az irodák zárt ajtói mögött, az árnyékban. A ĽSNS vezetői türelmesek voltak: megvárták, míg valaki a szavazataikra szorul, és előáll a megfelelő ajánlattal. Végül ez is megtörtént – a ĽSNS-képviselők szavazásaiból kitűnik, hogy amikor a legerősebb kormánypártnak, a Smernek igazán szüksége volt Kotlebáék segítségére, a fasiszta képviselők nem tétováztak, és besegítettek Robert Fico névleg szociáldemokrata pártjának a parlamentben. Ezt az utóbbi időszakban nem is nagyon palástolták – Robert Fico például külön megköszönte a ĽSNS támogatását a nyugdíjplafonról szóló alkotmánymódosítás végszavazása után.
A feloszlatás-kálvária
Az ország politikai elitjének fokozatosan leesett, hogy lehet, hogy a parlamentben fészkelő fasiszták egy része agyatlannak tetszik, de vezetőik kifejezetten agyafúrtak, és kevéssé valószínű, hogy elbuknának a választásokon – a színfalak mögött pedig erre néhányan pragmatikusan reagáltak, és finoman közelíteni kezdtek Kotlebáék felé. A főügyészség azonban másképp reagált: Jaromír Čižnár főügyész bejelentette, hogy több mint másfél száz Kotleba-ellenes beadvány nyomán javaslatot tesz a ĽSNS feloszlatására a Legfelsőbb Bíróságon. Mindez 2017-ben történt, Čižnár pedig elmondta: sokat kellett dolgozni a beadványon, hiszen a vádnak betonbiztosnak kell lennie, hiszen ha lesöpri az asztalról az ország legfőbb bírósága, akkor Kotlebáék támogatottsága az egekbe szökhet.
A vádiratot – bár Kotleba alól korábban már kilőttek egy pártot – nem volt egyszerű elkészíteni. A ĽSNS politikusai ugyanis nagyon, de nagyon vigyáztak a külsőségekre. A párt retorikája már egyáltalán nem volt olyan szókimondó, mint a Szlovák Testvériség idejében. A választók kondicionálása megtette hatását: az emberek már a jelzésekből is értették, mire gondolnak a szélsőségesek, így nem volt már szükség a nyers hőbörgésre. Ha egy-egy politikus nyelve mégis megcsúszott, akkor sem történt túl komoly felelősségre vonás, és a ĽSNS abból is politikai tőkét kovácsolt mondván, őszinteségüket és szókimondásukat támadja a leszerepelt politikai elit.
A Legfelsőbb Bíróság két évig ült a Kotlebáék elleni ügyészségi beadványon. A pártnak így bőven volt ideje felkészülni a várható következményekre: alapítottak példál egy pótpártot, amelybe tömegesen léptek volna át, ha betiltják a ĽSNS-t. Erre azonban végül nem volt szükség. A Legfelsőbb Bíróság közjogi szenátusa április végén lesöpörte a főügyészség beadványát az asztalról.
Hogy miért, arra számtalan magyarázat és találgatás született. Amiben a szlovák sajtó és a szakértők is egyetértenek: a főügyészség beadványa nem hogy betonbiztos nem volt, de annyira gyenge lábakon állt, hogy a bíróságnak nem is volt igazán más lehetősége más döntésre. Az ügyész a tárgyaláson egymás után hagyta ki az érvelési ziccereket, a vád fő bizonyítékai között pedig például olyan, a ĽSNS politikusai ellen gyűlöletbeszéd miatt indított bírósági eljárások szerepeltek, melyek jogerősen még csak le sem zárultak. A szenátus elnöke az ítélethirdetéskor még csak nem is igazán palástolta, mennyire amatőrnek tartotta az ügyészségi beadványt, amely egyáltalán nem vette figyelembe, hogy a közigazgatási bíróságok bizonyítási eljárásai és döntési jogkörei egész mások, mint egy büntető- vagy egy polgári peres eljárásban. Jaromír Čižnár és csapata még csak komoly kísérletet sem tett arra, hogy a mindössze 22 oldalas beadványban részleteiben tárja fel a ĽSNS belső működési mechanizmusát, hatásait, a gyűlöletbeszéd megjelenő formáit, vagy épp azt, hogyan támadhatja meg a demokratikus berendezkedés alapjait a párt. Az ügyészség azóta sem adott magyarázatot arra, miért adtak be ilyen gyenge beadványt a Legfelsőbb Bíróságra.
Kormányra keürlhetnek Kotlebáék?
Marián Kotleba az ítélet után ünnepelhetett: megkapta a felmentő pecsétet, és mindenzt máris úgy interpretálta, hogy pártja a közvélekedéssel szemben egyáltalán nem fasiszta – holott a bíróság nem épp ezt mondta ki. A Kotleba-univerzum választóit azonban ez vajmi kevéssé érdekli, és az ítélethirdetés utáni első felméréseken a szélsőséges párt már bőven 13 százalékos támogatottság felett járt, ami azt jelenti, hogy már a második legerősebb pártként tartják számon Szlovákiában.
Kotlebáék így a nagy politikai generációváltás kellős közepén találták magukat, főszereplőként, legitimációs bizonyítvánnyal a kezükben. Az ország politikai elitéjét ugyanis egy átalakulási vihar tépázza: Ján Kuciak oknyomozó újságíró, és kedvese, Martina Kušnírová tavalyi meggyilkolása után forradalmi hangulat volt az országban. Kuciak a politika és a maffia, valamint az oligarchák összefonódását tárta fel, és egyre több jel utal arra, hogy emiatt ölték meg, ez pedig tavaly tömegeket vitt az utcára, az emberek változást követeltek. Ezek a tömegtüntetések azonban nem a jelenlegi ellenzéki pártokat segítették (sokan gondolják úgy róluk, hogy már az establishment részei, és nem jelentenek reális alternatívát). Inkább az olyan politikai startupoknak hoztak nagyobb támogatást, mint a Progresszív Szlovákia nevű, inkább balliberális csoportosulásnak, és választási szövetségesüknek, a Spolu (Együtt) nevű, inkább jobbközép pártnak – ők együtt nagyjából azokat a számokat produkálják az utolsó felméréseken, mint Kotlebáék. Ez az elitváltás hozta el Zuzana Čaputová győzelmét is az idei államfőválasztáson – Čaputová egyébként a Progresszív Szlovákia alelnöke volt a közelmúltig.
Kotlebáék tehát ellenfelükre akadtak az elitellenes szavazók térfelén, és nagy szükségük volt a bírósági legitimációra, hogy választható alternatívaként prezentálják magukat a választók előtt. Az elemzők szerint azonban Kotlebáék szélsőségessége miatt továbbra sem fenyeget, hogy esetleg a választásokat is megnyernék. A jelenlegi, a hatalomhoz ragaszkodó kormánypártoknak, a Smernek és a Szlovák Nemzeti Pártnak (igen, ezt a pártot vezette egykor a hírhedt Ján Slota) azonban, ha úgy alakul, ideális koalíciós partnerei lehetnének. A dolgot az nehezíti meg, hogy a nemzetközi partnereknél a szlovák kormánynak kínos lenne megmagyaráznia, miért vettek be militáns fasisztákat a kormányba. Kotlebáéknak pedig a saját választóiknak kellene megmagyarázniuk, hogy miért bútoroznak össze a leszerepelt szlovák politikai elit csúcsragadozóival. Szlovákiában azonban láttunk már óriási politikai pálfordulásokat.
Úton Európába
Az, hogy Kotlebáéknak nem okoz gondot mindent megmagyarázni, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy elindulnak az EP-választáson – holott az uniós tagság választóik jó részének szemében komoly szálka, és a párt is az EU-ból való kilépést kommunikálja. A legutóbbi felmérések ugyanakkor minimum két ĽSNS-s EP-mandátumot valószínűsítenek. Ráadásul a ĽSNS EP-listájának első helyén Kotleba egyik legközelebbi mentoráltja, Martin Beluský áll, a másodikon pedig a szélsőséges szcéna egyik legismertebb izomagya, Milan Mazurek, aki a 2015-ös pozsonyi menekültellenes szélsőséges demonstráción ott volt azok között, akik kövekkel dobáltak meg egy kisgyermekes muszlim turistacsaládot, és azt üvöltötte, hogy „baszom az Allahotokat”. Azóta ugyan parlamenti képviselő, ám az kifejezetten környezetidegennek hat elképzelni őt az Európai Parlamentben.
Kotlebáéknak tehát meglehetősen nagy esélye van jó eredményt elérni az EP-választáson. Ez azonban nem feltétlenül mutatja meg valódi erejüket: az európai választásokon hagyományosan rendkívül alacsony a szlovákiai részvétel, legutóbb 13 százalékos volt. A 2020-as parlamenti választáson a ĽSNS minden eddigi rekordját megdöntheti, ha a politikum, a civil szféra és a sajtó nem kezd el végre komolyan foglalkozni azokkal a területekkel, amelyeket eddig elhanyagolt vagy rosszul kezelt – és amelyekre szélsőséges alternatívát kínálva
Kiemelt kép:Vladimir Simicek/ AFP
