Fiatalon vált hajléktalanná édesanyja halála után, és legalább tízszer járta meg az edinburghi börtönt bolti lopások és más piti bűncselekmények miatt. A rácsok mögött találkozott a heroinnal, a függőség és a pénzszerzési kényszer pedig újabb lopásokhoz és újabb büntetésekhez vezetett.
Könnyeden meséli ezeket nekem, miközben a Bűn és bűnhődés nevű, általa kitalált túraútvonalon vezet végig Edinburgh utcáin. Sonny két és fél éve dolgozik idegenvezetőként az Invisible Edinburgh nevű, hajléktalanokat segítő társadalmi vállalkozásnál. Ezek a vállalkozások profittermelésre törekszenek, viszont a profitot nem magántulajdonba forgatják vissza, hanem valamilyen társadalmi ügy támogatására használják fel.
Az Invisible Cities-nél minden idegenvezető maga választja ki a túrája témáját, ezt a tréningek során, szakértői segítség mellett dolgozzák ki. Edinburghban Sonny körútja mellett egy másik túrára lehet jelentkezni jelenleg: Paul a Trainspotting című kultfilm helyszínéül is szolgáló Leithben, a város északi részén található kikötőnegyedben kalauzolja a turistákat.
A túrák ereje abban rejlik, hogy nemcsak történelmi sztorikat hallunk nyilvános lefejezésekről és a város több évszázados kapcsolatáról az ópiátokkal, hanem az idegenvezetőink saját történeteit is. Sonny a teljes őszinteség híve, és nem szégyell semmit a múltjából. Mesél arról, hogyan járt 5-6 évig ki-be a börtönbe, és arról is, hogy miért döntött úgy, hogy változtatnia kell.
– Miatta – mondja, és egy A4-es méretű, fekete-fehér képet húz elő egy kislányról. – Charlotte-nak hívják, most négy éves – meséli –, és a testvérem exbarátnőjével él. Még együtt voltak, mikor a gyámságukba került, azóta szétmentek, de jó helyen van a kislány, kedves a család, bármikor meglátogathatom.
A kislány anyukájával már nincs együtt, ő visszacsúszott a heroinra, Sonny viszont évek óta tiszta. Ő sohasem szúrt, csak szívta, de még így is nagyon nehéz volt lejönni. Az egyik bírósági tárgyalásán döntötte el, hogy változtatni akar az életén, szót kért a bírótól, és elmondta, hogy segítségre van szüksége.
Elsősorban az emberen múlik, hogy meg akar-e változni, ez igaz, viszont ha itt segítséget kér, az biztos, hogy kap is
– mondja.
Ha valaki hajléktalanná válik, akkor a városi tanácshoz – ez olyan, mint nálunk az önkormányzat – kell fordulnia, ahol regisztrálják az embert, és ha nincs hol laknia, átmeneti szálláson helyezik el, amíg megoldást találnak számára. A követelményrendszer összetett, de azoknak az embereknek, akik nem szándékosan váltak hajléktalanná, a városban élnek, és az utcán alvás az egyetlen lehetőségük, a tanács köteles biztosítani a tartós lakhatásukat.
Sonny jelenleg egy önkormányzati lakásban él, amivel meg van elégedve, a lakbért is rendesen tudja fizetni az idegenvezetői keresetéből. Élvezi ezt a munkát, a sétálást és a történetmesélést. A túrák mellett már a tréningeket is ő csinálja, így közvetlenül segíthet azoknak, akik hozzá hasonló helyzetbe kerültek.
Az Invisible Cities nem az egyetlen társadalmi vállalkozás Edinburghban, amely a hajléktalanok segítését tűzte ki célul. Az egyik legnépszerűbb a Social Bite nevű szendvicsezőlánc, Sonny is itt kapott először munkát, amikor elkezdte rendbe hozni az életét. A Social Bite amellett, hogy munkát ad hajléktalanoknak, lehetőséget ad az itt vásárlóknak arra, hogy a saját ételükön kívül befizessenek valaki mást is egy étkezésre,
így a hajléktalanok bármikor bejöhetnek egy ingyen szendvicsre és kávéra, sőt, egy hasonló elven működő éttermet is nyitottak, ahol hétfőnként a hajléktalanok vacsorát kapnak ingyen, igényes éttermi körülmények között.
A szerző felvétele
– A hajléktalanság komoly probléma Edinburghban, ez igaz, de szerintem fontos azt is elmondani, hogy van segítség – mondja Sonny, miközben bevezet a temetőbe, ahol J. K. Rowling is sokat sétálgatott, amikor a Harry Potter könyveket írta.
Soha nem olvastam Harry Pottert, de azt tudom, hogy csomó nevet innen szedett, a sírkövekről. Én nem tudom, melyik kicsoda, de meg tudok mutatni párat, könnyű felismerni, mert mindegyik elé virágokat visznek a rajongók
– mondja nevetve.
Az utcán töltött idő alatt volt, hogy Sonny temetőkben húzta meg magát éjszakánként, de ma már csak mosolyogva mesél ezekről az időkről. Amikor megkérdezem, hol szeretne lenni öt év múlva, azt válaszolja, hogy saját lakásban, remélhetőleg már a kislányával, és szeretne még mindig túrákat vezetni és mesélni a skót főváros „láthatatlan” oldaláról.
Sonnyval egy skóciai tanulmányúton találkoztam, amire a British Council hívott meg.
