Nagyvilág

Krémer Balázs: Hibrid-e a meghekkelt és elfajzott korcs?

24.hu
24.hu

2018. 08. 25. 18:09

Filippov Gábor felvetéseit gondolja tovább Krémer Balázs szociológus.

Sokan osztják meg Filippov Gábor a 24.hu-n megjelent cikkét a hibrid ellenforradalom koráról, többnyire rajongva, mások kritizálva azt. Nekem meg, hát valahol a kettő között…

Egyrészt nekem általában sem, de tudományoskodva meg pláne nem jönnek be a fosztóképzőkkel körülírt (lásd: illiberális), meg a dolgokat olyan katyvaszként (lásd: hibrid) megmagyarázni igyekvő okoskodások: ezek nem mondanak sokkal többet a világról, mint hajdanában Arkagyíj Rajkin (v.ö.: „válámi ván… de nem az igazííí!”) Filippov hibridjével is vannak efféle averzióim: ő nagyon fontos dolgokat mond a meghekkelt demokráciáról, és arról, hogy ez nem a provinciális „magyar átok”, hanem világjelenség – de nem mond sokat arról, hogy mivel lett „keresztezve” a demokrácia e hibridben; meg arról sem sokat, hogy hogyan is működik ez a hibrid izé azon túl, hogy nem a demokratikus alkotmányos jogállam normái szerint.

Ezek ugyanis hozzátartoznának a hibrid érthetőségéhez. A hibrid autó, az benzines meg elektronikus hajtással is rendelkezik, ezeknek a hibridje. A hibrid csirke vagy kukorica, az különböző fajták keveredése, nemesítése – ezt hívják hibridnek.

Filippov hibridje, az nem több dologból van összegyúrva, összeházasítva – az egy dolog (a hagyományos, alkotmányos, liberális, képviseleti demokrácia) meghekkelt, elfuserált változatának közös sajátosságait emeli ki – amúgy szellemesen, meggyőzően, és félrevezetően.

Filippov Gábor: A hibrid ellenforradalom kora
Elemzés Orbán Viktor politikai építményéről, arról, hogyan írható le és érthető meg a rendszer, mik az ellenzék lehetőségei egy ilyen konstrukcióban.

Másrészt, igazából nem jellemzi azt, hogy miképpen is működnek ezek az általa (is) hibridnek titulált szisztémák. Kiragad közös sajátosságokat (ismét: szellemesen, meggyőzően) – ám ezekből a sajátosságokból nem áll össze egy (vagy több) működőképes szisztéma váza, szerkezete, funkcionalitása.

Ennél egy kicsit még rosszabb a helyzet: némiképp önmagát fényezve és öncélúan, már rögtön az elején elhatárolódik azoktól, akik nemhogy semmiben nem mondanak ellent fejtegetéseinek, hanem történetesen az ő hiányosságaira reflektálnak, ezeket igyekeznek (vele amúgy összhangban) pótolni. Ungváry Rudolf  a mutálódott fasizmus koncepciójával épp a hibrid alapfajait igyekszik beazonosítani (a fasizmus demokratikus felszíni „génjeivel” keveredett mutánsaként, hibridként – és jó okkal hőzöng Balavány György is, hogy már miért is ne lehetne legalább szignifikáns részeiben fasisztának titulálni az Orbán rezsimet?). Magyar Bálint meg a maffiaállam rendszer pozitív (nem fosztóképzővel, nem katyvaszként) leírását adja a Filippov által hibridnek nevesített izéről – árnyaltabban, gazdagabban, teljesebb körűen és pontosabban, (na jó, meg kifejtettebben és terjedelmesebben) mint Filippov.

Fotó: Marjai János / 24.hu
Budapest, 2013. október 18.
Magyar Bálint korábbi oktatási miniszter a rendszerváltás utáni közoktatásért felelõs miniszterek értekezletén a budapesti Kossuth Klubban 2013. október 18-án. A tanácskozást a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ) hívta össze.
MTI Fotó: Kovács Tamás
Magyar Bálint
Fotó: Kovács Tamás / 24.hu

Amint azt jeleztem, mindezen averzióimmal együtt is Filippov írását figyelemreméltónak és továbbgondolandónak vélem – a korábban jelzett okok miatt. Egyrészt, informatívnak, gazdagnak és meggyőzőnek vélem azt a globális kitekintését, amely a hazai, kissé provinciálisan csak a „magyar átok” politikai látásmódjában szokványosnál képes szélesebb perspektívát látni. Ugyancsak szellemesnek és gondolatébresztőnek vélem pontokba szedett téziseit arról, hogy miképpen lettek elnyomásnak és hatalomkoncentrációnak teret nyitva, meghekkelve a demokratikus rendszerek – szerte a világban. Fontos gondolata az, hogy e meghekkelt rendszerek nem törekednek nyíltan a demoratikus berendezkedés normáinak és intézményeinek szétzúzására, és nem is csinálnak úgy, mintha valami originálisan más rendszert akarnának építeni. Sőt, épp hogy a demokratikus látszatok fenntartására igyekeznek, igyekeznek legalább névlegesen fenntartani demokratikus gyökerű intézményeket, szokásokat – azzal a hekkelő mentalitással, hogy azok nehogy a hatalomtól függetlenül, autonóm módon képesek legyenek működni. No pláne, ellensúlyozni a centralizált (igen, ne kerteljünk, már csak ezen az alapon is: diktatórikus) politikai hatalmat; vagy

történetesen az se nagy baj nekik, ha a látszatok fennmaradása mellett egyáltalán nem működnek az elvileg autonóm politikai, társadalmi, gazdasági szereplők vagy azok testületei.

Azt hiszem azonban, hogy a „hibrid” fogalomalkotása nemcsak korlátozottsága („válámi ván, de nem az igazi”), hanem ezen túllépve, a nagyképűsége, tudományoskodó fellengzőssége miatt sem stimmel: úgy tesz, mintha a „hibrid” vinyetta ráragasztásával már meg is adná a rejtély értelmezését és megfejtését annak, hogy kik, miképpen és miért hekkelték meg a korábbi demokráciákat. Vagy hogy miképpen működnek rendszerként e hekkelt berendezkedések? Pedig, hát nagyon nem – bármennyire értékes szempontokat is vet fel.

A hiányosságainak egyik okáról esett fentebb szó: nem nevezi meg azt, hogy mi az a másik izé, másik izék, amelyek elkorcsosították a demokráciát, és így a demokráciákból új hibrideket, mondjuk inkább úgy: korcsokat nemzettek.

Másrészt azért, mert bármennyire is szellemesek és jók a meghekkelés analitikus szempontjai, azért messze nem teljesek. Nekem eléggé hiányoznak a „meghekkelt kapitalizmus” leírásai és szempontjai, és könnyen megeshet, hogy a szabadversenyes kapitalista rend meghekkelései állnak a demokratikus rend bizonyos hekkelései mögött (ez eléggé evidens például a személyre-cégre szabott jogalkotások esetében). Így

megeshet, hogy a demokrácia meghekkelése sok szempontból onnan fakad, hogy az állam és a törvényes rend nem volt képes beteljesíteni azt, ami már Locke több száz éves elvárása szerint a legfontosabb küldetése lenne: az önző, érdekeik érvényesítésében gátlástalan gazfickók („knaves”) megrendszabályozását.

Na és az is könnyen megeshet, hogy a kapitalizmust és a demokráciát kéz a kézben, együttesen meghekkelők és hibridjeik/korcsaik között már nem elhanyagolható különbségek is vannak. Mondjuk, hogy más a „too big to fail” (Elizabeth Warren szenátor szerint: „too big to trial”), Madoff vagy a Koch fivérek rendszerhekkelése, mint az orosz oligarchák, Mészáros Lőrinc vagy Garancsi István szerepe a szabadversenyes kapitalizmus és a demokrácia együttes „maffiaállami” meghekkelésében.

Székesfehérvár, 2012. október 7.
Garancsi István, a Videoton FC tulajdonosa a labdarúgó OTP Bank Liga 10. fordulójában játszott Videoton FC-Ferencváros mérkõzés szünetében a székesfehérvári Sóstói Stadionban 2012. október 7-én.
MTI Fotó: Beliczay László
Garancsi István
Fotó: Beliczay László / ?MTI

Végül, és szerintem ez a jelenségek vázolásánál megrekedő Filippov-elemzésnek a legnagyobb gyengesége, a világon semmit sem mond az okokról, és arról, hogy a nem feltárt okok miképpen nyitottak biztonsági réseket a demokrácia építményeiben, és kik, milyen technikákkal, milyen feltételek között miképpen használták ki ezeket a fel sem tárt biztonsági réseket. Informatikai analógiát alkalmazva, beszél a különféle vírusokról és malware-fertőzésekről, de nem beszél a sérülékeny rendszerről vagy a rendszer sérülékenységének természetéről és okairól. Ami hát kis gond: ebben a tárgyalásmódban a „hibrid”, az okok, körülmények és folyamatok nélkül, a racionális felfejtés helyett mégiscsak „fatalista átok” marad, ami csak úgy történik, és gőzünk sem lehet róla, hogy miért és hogyan.

Nem tudnék részletes, pláne teljes és szisztematikus leírást adni az okokról és hátterekről, inkább csak érzékeltetési szándékkal emelnék ki néhány, szerintem fontos, Filippov fejtegetéseiben utalást sem érdemlő okot és hátteret arról, hogy mindez miért és hogyan történhetett. Amit önkényes listámmal szeretnék érzékeltetni, az az, hogy

nagyon sok részterület egyidejű, és némiképp összefüggő válsága az, ami különösen sérülékennyé tette nemcsak a szabad verseny és a demokrácia rendszerét, hanem, még az ezekbe a rendszerekbe, ezek „helyességébe” vetett hiteket is.

1. A gazdaságelmélet válsága. Az elmúlt évtizedek „új közgazdaságtana” a hitelválság értelmezéséhez kapcsolódóan ezernyi „biztonsági rést” írt le a gazdasági rendszerek, különösen makrogazdasági elméletében. A pénzügyi szektor hiába „termeli meg” a foglalkoztatottak jövedelmének akár egyharmadát is (akkor is, ha a foglalkoztatottak tizedének sem ad munkát), ám teljesítménye nem számít bele a GDP-be. Az ingatlanoknak, értékpapíroknak, pénzügyi befektetéseknek meg a fene tudja még minek elvileg sincsen „inflációja”, így nem létező inflációjuk nem is kalkulálódik bele az inflációba, sőt, azok mintha védettek lennének a pénz higulásától. Vagy ha mégsem, akkor az maga a tőzsdeválság… Ezek az elméleti lyukak olyan pénzpiaci termékek piacra dobását tették lehetővé, amelyekről azt sem lehet tudni, hogy mi a tartalmuk, és a kereskedésük szabályai sem szabályozottak.

2. A gazdaságpolitika válsága. Nemcsak az eurókrízis, hanem, például olyan rések, hogy a gazdaságpolitikának – mondjuk a fiskális politikákon belül van fogalma és befolyásolási eszköztára a jövedelemről, de – fogalma sincsen a vagyonról. Ebben különösen problematikus az állam által befolyásolt és keletkező vagyonok világa: az építési szabályzatokkal és várospolitikákkal befolyásolt ingatlanvagyon, vagy még inkább, az állami pénzeken, többnyire állami egyetemeken kifejlesztett találmányok, szabadalmak, technológiai újítások „intellektuális vagyona”, amelyek szinte teljes körűen a technológiai cégekben megtestesült magánvagyonná váltak. Ami azt is jelenti, hogy

a technológiai forradalom vívmányai nem jutnak el a hétköznapi emberekhez, azok monopóliumokká és kiváltságokká váltak, bármennyire is közösségi-állami fejlesztések hozták létre azokat.

Debrecen, 2018. július 28.
Megkezdõdött a Debreceni Nemzetközi Iskola (International School Debrecen) építése a pallagi városrészben. Az angol nyelvû alap és középfokú, nemzetközi akkreditációval bíró oktatási intézményben 2019 szeptemberében indul a költségtérítéses tanítás. Jelenleg földmunkákat, alapozást, betonacél szerelést és betonozást végeznek a szakemberek a munkaterületen.  
MTVA/Bizományosi: Oláh Tibor 
***************************
Kedves Felhasználó!
Ez a fotó nem a Duna Médiaszolgáltató Zrt./MTI által készített és kiadott fényképfelvétel, így harmadik személy által támasztott bárminemû – különösen szerzõi jogi, szomszédos jogi és személyiségi jogi – igényért a fotó készítõje közvetlenül maga áll helyt, az MTVA felelõssége e körben kizárt.
Képünk illusztráció
Fotó: MTVA/Bizományosi: Oláh Tibor

3. Az emberről alkotott előfeltevések. Már minimum a XIX. század eleje óta az az individualista feltevés uralkodik az emberről, hogy ez a lény a szerzés önző érdekei által vezérelt, hogy döntéseit a tudomány és a racionális ész alapján előre kalkulálható maximális hasznok megszerzésének szándéka vezérli. Minderre még rátett egy lapáttal Marx, aki ezt a szerzéshez, ritkasághoz, harchoz kapcsolt osztálytudatot és osztályérdeket kollektív törvényszerűséggé emelte (ehhez képest minden egyéni elhajlás, az csak „hamis tudat”), és a történelem örök mozgatóelveként fogadtatta el híveivel. Ez az antropológiai kép nemcsak megerősödött a II. világháború után (lásd például von Neumann és a játékelmélet normáit a racionális döntésről, Milton Friedman tanait arról, hogy mindenki, így minden jogi személy is maximális profitra tör, ami, ha nem is szükségszerű törvényszerűség, de előrejelzésekre és predikciókra alapot ad – erre az előfeltevésre épülnek például a kereskedelmi és nemzeti bankok modellezései stb.), hanem, az önzésről szóló, eredetileg Adam Smith-i leírás némiképp kötelező erkölcsi elvárássá is vált: mindenki azzal teszi a legtöbbet és a legjobbat a közért, ha a saját önző érdekeit követi. (Ez is Friedman – lehet, hogy nem is „gonosz nézetei”, hanem általános antropológiai képzetei és normái okán köpködnek manapság rá a neoliberálisozók.)

Mindezen hiteket teljességgel fenékbe rúgták a behavioral economics tanai és kísérleti eredményei: az emberek nem így működnek, nem így döntenek. Nem megfontoltan, racionálisan, a várható hasznok kilátásai alapján döntenek, mindenféle érzelmeik, reflexeik, előítéleteik és indokolatlanul általánosított tapasztalataik felülírják józan eszüket, elcsábulásaik és vágyaik erőteljesebben hatnak a megfontolt érdekeiknél a döntéseikre. Mindez különösen igaz akkor, ha gyorsan kell dönteniük, ha éppen veszteségeket és szűkösségeket élnek meg, ha a döntési helyzet az korábban nem ismert, a szokásosnál nagyobb bizonytalanságokkal terhelt és így tovább. Azt, hogy

az emberek szeretik magukat okosnak tekinteni, miközben belezavarhatóak olyan érzelmi alapú, gyors döntésekbe, amelyekben nincs lehetőség a racionális mérlegelésre: ez a marketing hatalmának az alapja, és erre épít minden hatásvadász populista.

4. A kommunikáció felgyorsulása: a megmondóemberek igehirdetései. A Facebook real-time kommunikációja, az olvasás és a beszélgetés elpárolgása a mindennapi életből, a klipeknél hosszabb sztorik érdektelenné válása, az 5 másodperces snittek világa, és ezernyi más ingerfelgyorsulás – mind az érvek, a következetesen lassú gondolkodás ellen hat. Az emberek elhülyíthetőek a tempó felpörgetésével – ami nemcsak divat és szokás, ez a „hatékony kommunikáció” alapvető elvárása és normája is. Bárkit el lehet küldeni oda, ahova való, abban az öt másodpercben is, és nem kell a kenceficék beltartalmáról és hatásáról győzködni senkit, ha „mert megérdemled!”. A gyors kommunikáció kognitív és érzelmi (ezen keresztül piaci és politikai) hatásmechanizmusainak megértéséhez néhány könyvet is el kéne olvasni, és meg is kellene dumálni a furcsa felvetéseket. Na, erre senkinek sincsen ideje és energiája, még a társadalomtudósoknak, egymás között sem. Mert „mi is megérdemeljük…” – ez így egyszerűbb, gyorsabb, hatékonyabb.

5. A tudomány válsága. A tudományterületek annyira fragmentálódtak, hogy a komoly tudósok komoly eredményeit legfeljebb az a másik 20 hülye érti meg a világban, akik épp ezzel a fragmentummal foglalatoskodnak. A tudomány nem a világ értelmezését, törvényszerűségeinek és igazságainak feltárását tartja küldetésének, hanem a trendi-szexi témácskákban való molyolást, abban projektek (értsd: pénzek, mást e szó nem nagyon jelent ebben a kontextusban) szerzését, és bármi áron, jó nevű, magas impaktfaktorú, ámde senki által nem olvasott folyóiratokban való elhelyezését jelenti. Ez a bezárkózottság, ez a társadalmi kontrollok és értékelések gyengülésén túl mindenben elsilányulást is jelent: a résztémákból előrajzolódó „tudományos világértelmezések” semmiben nem megkülönböztethetők a sci-fi popkultúrájától, maga a „népszerű tudomány” is nézettséget hajhászó pop-science és pop-szakértősködéssé vált, amely berendezkedésnek a legnagyobb kárvallottja: a tudományos igazság.

A tudósok eléggé gátlástalanul nagyokat mondanak, ha az a siker záloga, különösen a statisztikai módszerek megválogatásában (és különösen az ember- és társadalomtudományok tudományterületein) a publikált tudományos kísérletek megismételhetetlenek, ellenőrizhetetlenek – és ha mégis ellenőrzik, akkor jó, ha a publikációk egyharmadában közölt eredmények jönnek ki az azokban leírttal azonos módon elvégzett kísérletek, kutatások eredményeiből. A tudomány, annak mégoly kétes eredményeinek nehéz és kritikus megértését minden izgalmasan elmesélt, pozitív érzelmeket kiváltó sztori kiválóan pótolni képes. A demokrácia „post truth” meghekkelése onnan kezdődik, hogy a tudomány is naponta meg van hekkelve, többnyire maguk a tudósok (a sikeres tudósok…) által.

A XIX. század embere töretlen lelkesedéssel azt hitte, hogy a tudomány minden bajra gyógyírt és megoldást talál. A XX. század embere azt hitte, hogy a tudomány legalább mindent megértet és elmagyaráz. A XXI. századra a tudomány elkártyázta a társadalom bizalmát, és elveszítette azt a belé vetett hitet, hogy a világot értelmezni tudja. A XXI. század az érzelmi manipulátorok és a nagy sztorimesélők, és az ő manipulatív narratíváinak a kora lett – sok-sok tudós és szakértő aktív részvételével.

6. A technikai koncentráció, amely egyszerre hatalomkoncentráció. A tárhelyek és az adatbányászat korlátok nélkülivé válása az élet minden területén elképesztő koncentrálódást hozott magával. Hirdetni csak a Google és a Facebook felületén érdemes (ha máshol is az lenne, holnapra már felvásárolná valamelyik), zenét csak a nagy letöltőoldalakon keresztül, civil támogatást csak a net szocio-celebritásai, politikai nézeteket meg csak tömegmédia-hatásokkal…

Social networking concept.
Fotó: Thinkstock

Mindehhez hozzájárul az az adatbányászati fejlődés, amelyhez képest Orwell elég szegényes fantáziájúnak bizonyult a figyelő nagy testvér poénkodásával. A Google, a Facebook, a Cambridge Analytica vagy a kínai kommunista párt nemhogy mindent tud rólad, nemhogy minden információt össze is rak rólad – de elég jó valószínűséggel azt is megmondja (jó pénzért bárkinek), hogy mivel mire lehet rávenni téged. Ez a koncentrált, kiváltságosok kezében összpontosuló információtömeg, ez „fekete lyuk”, amely minden az övétől eltérő mást, különösen más gondolatot és eszmét megsemmisítve elnyel a sötétségben, ugyanakkor olyan kritikus tömeg, amelynek a vonzásából senki nem tud kimenekülni. Montesquieu a hatalmi ágak megosztásának szükségszerűségét azzal indokolta, hogy a hatalomnak az a „természetes természete”, hogy minden mást kiszorítva csak terjeszkedni és terpeszkedni akar, aminek csak más hatalmak tudnak korlátokat szabni. Innen, a hatalom káros, tisztességtelen természetének feltételezéséből eredeztethetők olyan mára illúziókká vált képzetek, mint a versenytársak (így a pénzügyi vagy médiapiacok) önmérsékletre való és önszabályozó képessége, a civil társadalom vagy az erkölcsi normák ellensúlyai, sőt a piacok állami szabályozásának szükségessége (amit még Hayek is így gondolt…).

Nos, a koncentrálódott hatalmakkal szemben nem maradt ellensúlyként funkcionáló ellenhatalom, sem az üzleti életben, sem a társadalmi/erkölcsi normákban, sem a meghekkelt demokráciák állami működésmódjaiban.

7. Az individuum válsága. A demokratikus, alkotmányos és liberális jogállam bölcselői azt az állapotot tartották kívánatosnak, amelyben a társadalom „atomjainak” elemi részeinek, individuumainak szabadságát saját akaratuk ellenében senki más nem korlátozhatja, csak a jog uralma. Egyéb kérdésekben legfeljebb az a belátás szab korlátokat a szabadságának, hogy mások is szabad akaratukat követik, azaz, bármilyen közös, koordinált társadalmi cselekvéshez a másik szabad akaratának tisztelete, és e tiszteletre épülve a vele történő szerződés, a kontraktusból levezethető szerződéses kötelmek korlátozhatják. Ezt az eszményt tán ’68 egyik párizsi grafittije fejezte ki a legplasztikusabban: „Semmi hatalmat senkinek!” Azt kell mondjam, hogy

ez az álom mára csaknem kiteljesedett: keveseknek borzasztó sok hatalmuk van, és a nagy többségnek meg semennyi sem.

Az individuum hatalma olyannyira elporladt, hogy még a saját életéről szóló döntésekbe is egyre kevesebb a beleszólása, autonómiája – amitől például a gazdasági válság tüneteinek enyhülése ellenére is mindenhol Európában csökken az embereknek a saját életükkel való elégedettségük. Ez a frusztrált önbizalomvesztés, ez tendenciájában a felsőközép/középrétegekben a legerősebb, pont ott, ahol még lenne lehetőség hatalmi ellensúlyokat képezni. (Ez a státuszvesztés leképeződik jövedelemben, vagyonban, mindenben: a legfelső rétegek gyarapodásának elszakadása logikailag egyet jelent a felsőközép/középrétegek elmaradásával is.) Van azonban ennek az individuum-krízisnek egy drámai fejleménye és fokozata, hogy nevezetesen a modernitás még néhány évtizede is uralkodó haszonelvű és racionális világvallásának hívei, e világvallás gyermekei

előszeretettel irtják egymás autonómiáit, befolyását és hatalmát is.

Ott védik, ahol tudják – és ha már a nagy és koncentrálódott hatalmak túl nagyok is ahhoz, hogy megküzdjenek velük, akkor azoktól védik szabadságukat, akiktől még tudják: egymástól, a saját elvbarátaiktól, azoktól, akik még esetleg meghallják és meghallgatják őket, de ehhez is, legalább valami kis elismerést, elfogadást, közösségvállalás gesztusát nem ártana jelezni feléjük.

Ezt az egész töprengést lehet, hogy épp emiatt írtam. Filippov Gábor szerintem szellemes gondolatokat felvető, okos cikket írt. Kicsit túlzóan felértékeli magát, és úgy tesz, mintha elixírt és panaceát adna – padig, hát azt nem.

És ehhez, a maga hype-olásához, felértékeléséhez szükségesnek tartja Ungváry és Magyar eléggé fellengzős ledorongolását, lepöccintését is. Miért is? Miért ne mondhatná azt – ami különben filológiailag még így is igazolható lenne – hogy sok érdekes felvetést átvett tőlük, némiképp azokat gondolja tovább, részben globális kitekintésben, részben, nem valamiféle originális rendszer-ontológiaként, hanem a meghekkelt demokrácia anomáliás tüneteként és jelenségeként? Ami különben igaz és jogos lenne.

Így viszont egy kicsit a saját írását is odatehetné azon kórtünetek közé, amelyek a demokrácia hekkelésének betegségtünetei lehetnének. Én ezt sajnálatosnak gondolom – a cikk ennél jobb.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.