Belföld

Filippov Gábor: A hibrid ellenforradalom kora

24.hu
24.hu

2018. 07. 31. 11:01

Nem burokban élünk. Ami Magyarországon és a magyarokkal az elmúlt évtizedben történt (tömören fogalmazva: a demokrácia, illetve a jogállamiság leépülése), távolról sem elszigetelt eseménysor. Nem magyar, de még csak nem is kelet-európai betegség, hanem egy világtrend újabb és közelibb tünete. Nem a „mutálódott fasizmus” (Ungváry Rudolf) megjelenése, nem is „az ötvenes évek visszatérése” vagy a „posztkommunista maffiaállam” (Magyar Bálint) tombolása, hanem egy új kontextusban fejlődő, saját logikával és jellegzetességekkel bíró, mindenekelőtt pedig globális jelenség.

Az ezredforduló óta autoriter járvány dúl a világban. Terjedését csak felgyorsította a 2008-ban kirobbant pénzügyi és gazdasági világválság, illetve látványosabbá tette, hogy a fertőzés az Európai Unióban, majd az Egyesült Államokban is felütötte a fejét. A baj kiterjedtsége és ismétlődő mintázatai ugyanakkor hozzásegíthetnek, hogy egyáltalán meg tudjuk nevezni, képesek legyünk értelmezni saját közelmúltunkat és jelenünket.

Elavult összehasonlítások, féligazságokon alapuló azonosítások nemcsak a tisztánlátásunkat, de reakcióinkat is elkerülhetetlenül torzítják, ami szubjektív zavarodottsághoz és a meg nem értett folyamatok, jelenségek hosszú távú konzerválódásához is vezethet.

A demokrácia harmadik hulláma

A kilencvenes évek a demokráciával mint egyetlen tartósan életképesnek tartott társadalmi-politikai rendszerrel kapcsolatos optimizmus évtizede volt. A Freedom House éves jelentései alapján 1974-ben 42, közvetlenül a Szovjetunió összeomlása előtt pedig 65 államot lehetett „szabadnak” minősíteni, vagyis olyan jogállamnak, ahol meghatározott időközönként szabad és demokratikus választásokat tartanak, és stabilan biztosítottak az alapvető emberi és polgári jogok. Ez a szám 2005-re 89-re növekedett, további 30 úgynevezett „választási demokráciával”, vagyis olyan állammal kiegészülve, amelyben teljesültek a demokratikus választások minimális kritériumai, de a jogállamiság területén már voltak hiányosságok. A demokratizálódás úgynevezett harmadik hulláma (amely a hetvenes években indult Portugáliában, Spanyolországban és Görögországban, majd a közép- és kelet-európai rendszerváltásokban tetőzött) világméretűnek bizonyult. Nemcsak az egykori szovjet blokkban (így Magyarországon), de Latin-Amerika (Argentína, Brazília, Mexikó, Guatemala stb.), Afrika (Benin, Mali, Ghána stb.) és Ázsia (Dél-Korea, Fülöp-szigetek, Tajvan stb.) számos országában is bizakodásra okot adó változások történtek. A folyamat többé-kevésbé azonos sémát követett: az állam hatalmának radikális (ön)korlátozása; az egypárti struktúrák leépülése, az állam és a társadalom különválasztása; a versengő többpártrendszer és a rendszeresen megtartott választások intézményesülése; a joguralom és a független alkotmányos intézmények kiépülése; a civil szervezetek és a szabad sajtó burjánzása; összességében a politika mint a közös ügyek megbeszélésének és intézésének decentralizálódása, „társadalmi üggyé” válása.

Hugarian Prime Minister Joszef Antall (C), West German Labour Minister Norbert Blum (L) and his East German counterpart Lothar de Maiziere are seen through remains of the barbed wire of the old Iron Curtain at the Austrian-Hungarian border near Sopron where they celebrate the first anniversary of its opening on August 19, 1990.  After hundreds of East Germans breached the Iron Curtain and the Hungarian government officially opened the border on September 11, 1989 an estimated 50,000 East Germans fled to Austria. Two months later, on November 9, the Berlin Wall fell.   AFP PHOTO / DPA
Antall József miniszterelnök, Norbert Blum nyugat-német munkaügyi miniszter és kelet-német kollégája, Lothar de Maiziere az osztrák-magyar határon 1990 agusztusában
Fotó: DPA /AFP

A demokrácia diadalmenetének nemzetközi hátterét az egyetlen autoriter szuperhatalom, a Szovjetunió összeomlása teremtette meg. Ezzel egyrészt a befolyási övezetében tapasztalt demokratikus törekvések azonnali elfojtására bármikor kész katonai hatalom tűnt el (lásd a magyar 1956-ot és a csehszlovák 1968-at). Másrészt a kommunista diktatúra a közvetlen érdekszféráján kívül fennálló önkényuralmi rendszereket sem volt képes tovább segíteni pénzügyi támogatással, diplomáciai segítséggel vagy éppen elnyomó minták közvetítésével. Ennek is volt köszönhető, hogy a szovjet összeomlást követően a keleti blokk határain túl is dominóként dőltek vagy legalábbis rendültek meg a világ önkényuralmai. A fő versenytárs kidőlésével

az Egyesült Államok mint egyedül talpon maradt szuperhatalom hegemóniája a nemzetközi kapcsolatok területén ideiglenesen egy morálisan megkérdőjelezhető és fenntarthatatlan helyzethez vezetett: az unipoláris, vagyis egyetlen szereplő által meghatározott világrend kialakulásához.

Az új egyensúlytalanságnak azonban volt egy kedvező mellékterméke is: a liberális demokrácia mint nemzetközi politikai minta uralkodóvá válása. Az Egyesült Államok sokat és joggal bírált úgynevezett „demokráciaexportja” a közkeletű tévedéssel szemben nem csupán az irakihoz vagy afganisztánihoz hasonló katonai beavatkozásokban öltött testet. Az úgynevezett „demokráciasegély”, illetve a „feltételes gazdasági segítségnyújtás” alkalmazásával az USA (majd a kilencvenes évek közepétől az ENSZ és az EU, benne Magyarországgal) nagyon egyszerű elvet vezetett be a nemzetközi fejlesztési politikában: aki pénzügyi és gazdasági segítséget szeretne, annak demokratikus reformokat kell felmutatnia, illetve tolerálnia kell a civil szervezetek legális működését. Évek-évtizedek óta hatalmon lévő diktátorok (például Kenyában és Ruandában) csak úgy tudtak kievickélni az országuk stabilitását fenyegető gazdasági nehézségekből és diplomáciai elszigeteltségből, hogy többpártrendszert, szabad választásokat, független alkotmányos intézményeket teremtettek, vagy legalább enyhítettek az ellenzéki erőkre gyakorolt szorításon: engedték a civil szervezkedést, több jogot adtak a nőknek, a szexuális kisebbségeknek. Nem demokratikusnak lenni nemcsak „büdös”, de rendkívül költséges luxussá is vált a nemzetközi porondon.

A huge crowd of people gathered on and in front of the Wall at Brandenburg Gate in Berlin on the evening of 10 November 1989. After the opening of some of the inner-German border crossings, some 50.000 GDR citizens visited West Berlin that night.
A berlini fal leomlása 1989. november 9-én Fotó: AFP

Minek a vége?

Francis Fukuyama az elmúlt két és fél évtized talán legtöbbet idézett és leginkább félreértett társadalomtudósa. Mára közhellyé vált, eredetileg 1989-ben megfogalmazott „a történelem vége”-tézisét többnyire úgy interpretálják, hogy a szerző szerint a liberális demokrácia fokozatosan a világ egészén uralomra jut. Mivel a legéletképesebb politikai rendszerről van szó, szükségszerű, hogy belátható időn belül az egész világon uralkodóvá váljék, így véget vetve a történelmi események véres folyamatának. „Fukuyama tévedett, Huntingtonnak lett igaza” – szól a kötelező bölcselkedés folytatása; „a civilizációk összecsapása”, a globális terror megjelenése és az autoritarianizmus visszatérése is azt jelzi, hogy a történelem korántsem ért véget.

Pedig Fukuyama valójában semmi ilyet nem állított, így – legalábbis e tekintetben – a „tévedése” is fikció. Az amerikai politológus a liberális demokrácia győzelmét – Hegel nyomán – az eszmék dimenziójára korlátozta, ami látszólag árnyalatnyi, valójában alapvető különbség. Se többet, se kevesebbet nem mondott, mint hogy a liberális demokrácia az emberi természethez leginkább illeszkedő eszme, amely a legjobb keretet biztosítja az egyéni és nemzeti önmegvalósításhoz. Szerinte a liberális demokrácia szabadság- és egyenlőségeszménye kielégíti az ember elismerésre és megbecsültségre irányuló vágyát, hiszen arra az alapfeltevésre épül, hogy minden ember morálisan egyenlő, és joga van az őt érintő ügyek intézésében való részvételhez. Ennél pedig nehéz rokonszenvesebb és nagyobb elfogadottságra számot tartó, vagyis működőképesebb ideológiát kitalálni. Az ideák és társadalmi modellek nagy világtörténeteként felfogott történelem vége annyit jelent, hogy – Fukuyama szerint – a társadalmi eszmék, illetve rendszerek fejlődése ért tetőpontjára. A liberális demokrácia a huszadik század végére legyőzte nagy riválisait, az örökletes monarchiát, a fasizmust, a nácizmust és a kommunizmust, új, életképes kihívó pedig nem látható a színen. A szerző mindezek mellett elismerte, hogy a világpolitika anyagi színterén a demokrácia visszaszorulhat, sőt külön kitért a különböző színezetű diktatúrák újjáéledésének, illetve a vallási vagy etnikai alapú konfliktusok kiéleződésének veszélyeire is. Ugyanakkor arra jutott, hogy ideológiai és intézményi szinten a demokrácia a fejlődés végpontját jelenti: nincs, és várhatóan nem lesz nála vonzóbb ideológiai alternatíva az eszmék piacán.

WASHINGTON - JANUARY 20:  U.S President Barack Obama gives his inaugural address during his inauguration as the 44th President of the United States of America on the West Front of the Capitol January 20, 2009 in Washington, DC. Obama becomes the first African-American to be elected to the office of President in the history of the United States.  (Photo by Alex Wong/Getty Images)
Barack Obama beiktatási beszéde Washingtonban 2009 januárjában Fotó: Alex Wong/Getty Images

Ironikus módon „a történelem vége” tézisének lényegét sokkal jobban megértették a demokrácia ellenségei, mint Fukuyama „huntingtoniánus” bírálói. A hidegháború végét követően az autokraták nagyon kevés kivétellel felismerték, hogy a demokrácia ideológiai szinten nem legyőzhető. Számtalan felmérés bizonyítja, hogy az emberiség elsöprő többsége demokráciában szeretne élni – és ez a legelnyomóbb diktatúrák polgáraira is igaz. Míg a két világháború közötti autoriter rendszerek többsége deklaráltan elutasította a demokráciát, ma már alig találunk olyan országot a világon, amely büszkén diktatúrának nevezné magát. Sőt, számos igazán keményvonalas, elnyomó rezsim (így a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság vagy a Kongói Demokratikus Köztársaság) már a nevében is jelzi „demokratikus” voltát. A Szaúd-Arábiához hasonló, szélsőségesen represszív olajmonarchiák extrém kivételek, amelyek kizárólag bőséges természeti erőforrásaikból származó bevételeiknek köszönhetik, hogy a demokratikus deficitet jóléti intézkedésekkel és óriási elnyomó erőszakszervezet fenntartásával kompenzálhatják.

Az autokraták új felismerése az volt, hogy a demokratikus intézményeket nem kell feltétlenül megsemmisíteni: meg is lehet „hekkelni” azokat. Miért fáradoznánk a demokrácia erődjének ostromával, ha sokkal költséghatékonyabb és fenntarthatóbb belülről elfoglalni?

A demokráciaoptimizmus megtorpanása

1997-ben, a Foreign Affairs című folyóiratban jelent meg Fareed Zakaria nagy visszhangot kiváltó cikke, Az illiberális demokráciák felemelkedése. A szerző mások mellett Peru, Sierra Leone, Pakisztán vagy éppen a mečiari Szlovákia példáján mutatta be, hogy a többpárti választások önmagukban nem a liberális demokrácia csalhatatlan indikátorai. Sőt, sokszor éppenséggel annak elfedésére szolgálnak, hogy a hatalmon lévők rendszerszinten megsértik a törvények uralmát, a hatalmi ágak szétválasztását, a kiegyensúlyozott pártverseny követelményeit, a nemzeti, vallási és életmódbeli kisebbségek jogait, vagy éppen a sajtó- és szólásszabadságot. Ezek volnának az „illiberális demokráciák”: vagyis a formálisan többpárti választásokat működtető, de a demokrácia „liberális” komponenseit, a polgári jogokat, a joguralmat, az állam semlegességét és a hatalomkorlátozást szűkítő vagy kiiktató rezsimek. Zakaria cikke arra irányította rá a figyelmet, hogy a történelem nem egyirányú utca: hiába győzött a liberális demokrácia az ideológiák küzdelmében, egyáltalán nem szükségszerű, hogy a világpolitikában is diadalmaskodni fog. A demokratikus díszletek és politikai szelepek ilyen-olyan arányú beépítésével nemcsak régi autokráciák kapnak új erőre – új, vagy akár több évtizede stabilnak hitt demokráciák térnek le tartósan a jogállamiság ösvényéről.

Russian Prime Minister Viktor Chernomyrdin (left) and his Slovak counterpart Vladimir Meciar (second left) during official welcome in the airport of Bratislava
Oroszország akkor miniszterelnöke, Viktor Csernomirgyin és Vladimír Mečiar Pozsonyban 1995-ben
Fotó: Makarov Alexander / AFP

Az „illiberális demokráciákat”, „irányított demokráciákat” vagy „féldemokráciákat” ma már inkább nevezzük hibrid rendszereknek: vagyis a demokratikus intézmények és az antidemokratikus hatalomgyakorlás vegyülékének, átmenetnek a demokrácia és a tiszta diktatúra között. Ezek az országok óvatosan bánnak a jogtipró intézkedésekkel. Többnyire nem katonai puccsok vagy forradalmak, hanem választások útján jutnak hatalomra. Minden megkérdőjelezhető lépéskor a népre (valójában az őket megszavazó választói többségre) hivatkoznak – vagyis a demokrácia többségi elvére. Nem dobják kukába az alkotmányt, hanem a saját képükre szabják azt. Nem rendeletekkel vagy pártutasításokkal, hanem intézményi bűvészkedéssel, diszkriminatív jogalkotással, sőt népszavazásokkal betonozzák be a hatalmukat. Nem tiltják be az ellenzék működését, csak olyan választási szabályokat és médiakörnyezetet teremtenek, amelyek keretei között a hatalmon lévőket csak óriási erőfeszítések árán lehet leváltani. Ha ez valós fenyegetéssé válik, nem végzik ki ellenfeleiket, hanem adóhatósági zaklatással, köztörvényes vádakkal (többnyire szexuális visszaélések vagy korrupció miatt) citálják őket bíróság elé, vagy éppen gazdasági ellehetetlenítéssel veszik el a kedvüket a kellemetlenkedéstől. Legrosszabb esetben pedig mindig ott van a megvesztegetés, az ellenzék kivásárlása, sőt akár saját ellenzék létrehozása, amelyhez korlátlanul állnak rendelkezésre költségvetési források.

Mindeközben az adott társadalmakban nem alakul ki „betegségtudat”, hiszen formálisan minden demokratikus és jogszerű, és vér sem folyik patakokban az utcán.

Az új autokraták minden lehetséges módon megszegik a joguralom szellemét és informális szabályait, folyamatosan kiskapukkal élnek, de amíg lehet, ragaszkodnak a formális törvényességhez, és kerülik a nyílt elnyomást. Amikor csak lehet, a vér és puskapor helyett a jogalkotást, a gazdasági erőt és a célzott adminisztratív eszközöket választják.

Fontos hangsúlyozni, hogy a hibrid rezsimek esetében nem „hiányos” demokráciákról beszélünk, vagy ahogy az autokraták gyakran védekeznek, a demokrácia nem-liberális, „kereszténydemokrata”, „iszlám” vagy „nemzeti” változatairól. A demokrácia akkor is szükségszerűen liberális, amikor ultrakonzervatív vagy szocialista pártok vannak kormányon, hiszen az alkotmányosságra, a hatalmi ágak elválasztására, az emberi és polgári jogok széles körű biztosítására épül. A hibrid rezsim ezzel szemben az autokrácia, vagyis az önkényuralom lényegét tekintve újszerű formája, amelyet ugyanakkor alapvető vonások különböztetnek meg olyan, nyíltan elnyomó és erőszakos diktatúráktól, mint Szaúd-Arábia, Észak-Korea vagy Fehéroroszország.

This undated picture released from North Korea's official Korean Central News Agency (KCNA) on February 2, 2015 shows North Korean leader Kim Jong-Un (centre L) speaking with Hwang Pyong-So (centre R) as he meets with the participants in the meeting of military and political cadres for summing up the results of construction in 2014 and merited persons in the Korean People's Army (KPA) who contributed to the construction of major projects at an undisclosed location in North Korea.   AFP PHOTO / KCNA via KNS    REPUBLIC OF KOREA OUT
THIS PICTURE WAS MADE AVAILABLE BY A THIRD PARTY. AFP CAN NOT INDEPENDENTLY VERIFY THE AUTHENTICITY, LOCATION, DATE AND CONTENT OF THIS IMAGE. THIS PHOTO IS DISTRIBUTED EXACTLY AS RECEIVED BY AFP.
---EDITORS NOTE--- RESTRICTED TO EDITORIAL USE - MANDATORY CREDIT "AFP PHOTO / KCNA VIA KNS" - NO MARKETING NO ADVERTISING CAMPAIGNS - DISTRIBUTED AS A SERVICE TO CLIENTS / AFP PHOTO / KCNA / KNS
Kim Dzsongun és Hvang Bjongszo altábornagy a politikai és katonai káderek találkozóján 2014-ben Fotó: KCNA / AFP

A hibrid rezsimekben ugyanis tartanak szabad választásokat, és ezeknek sok esetben valódi tétjük van. A téma két elismert szakértője, Steven Levitsky és Lucan Way versengő autoriter rezsimeknek nevezi azokat a hibrid berendezkedéseket, amelyekben a pártverseny valós, rendszeres időközönként választásokat tartanak, a hatalom elvileg békésen leváltható, de az intézményi környezet szinte behozhatatlan előnybe hozza a hatalmon lévőket: az ilyen közeget nevezik „egyenlőtlen játéktérnek”. Az elvileg semleges állami intézmények pártos megszállása, a diszkriminatív jogalkalmazás, az állami forrásokhoz való egyenlőtlen hozzáférés és hatalom médiatúlsúlya olyan mértékben torzítja a demokratikus versenyt, hogy a voltaképpeni választási csalás vagy a nyílt állami erőszak feleslegessé válik. A választások jóindulattal sem nevezhetők fairnek, de viszonylag szabadok – épp elégséges mértékben ahhoz, hogy a majdnem biztos vereség tudatában is érdemes legyen indulni rajtuk.

Nem elszigetelt jelenségről van szó: a hidegháború végét követő közel három évtizedben a témával foglalkozó kutatók ötvennél is több hibrid rezsimet azonosítottak a világ összes, alig kevesebb mint kétszáz független állama közül. Ma is több tucat ilyen létezik, közülük sok több évtizede: ilyen mások mellett Örményország, Grúzia, Botswana, Gabon, Szenegál vagy Kambodzsa, míg az új esetek között a szakirodalom kitüntetett helyen tárgyalja a 2010 utáni Magyarországot, illetve újabban egyesek Lengyelországot mint az Európai Unión belüli első komolyabb gócokat.

Tbiliszi, 2017. okt—ber 15.
A legnagyobb georgiai ellenzŽki p‡rt, a EgyesŸlt Nemzeti Mozgalom aktivist‡i korm‡nyellenes tŸntetŽst tartanak Tbilisziben 2017. okt—ber 15-Žn. (MTI/EPA/Zurab Kurcikidze)
A legnagyobb grúziai ellenzéki párt, a Egyesült Nemzeti Mozgalom aktivistái kormányellenes tüntetést tartanak Tbilisziben 2017 októberében
Fotó: Zurab Kurcikidze / EPA / MTI

Az autokrácia ellentámadása

Míg a kilencvenes évek az önkényuralom defenzív korszaka volt, az ezredforduló után nem túlzás autoriter újjáéledésről és ellenoffenzíváról beszélni. Ennek nemzetközi kontextusát a nyugati demokratikus tömb hegemóniájának megtörése határozza meg. Ha a demokratizálódás harmadik hullámát az Egyesült Államok egyeduralma jellemezte, az autoriter ellentámadás nemzetközi motorja a szakirodalomban „Big Five”-nak nevezett öt regionális nagyhatalom: Kína, Oroszország, Venezuela, Szaúd-Arábia és Irán meghatározó szerepe. Ezek az államok a 2003–2005-ös grúziai, ukrán és kirgiz „színes forradalmak” sokkja óta magukra találtak. Nemcsak belföldön voltak sikeresek az ellenzék és a civil szféra megregulázásában, illetve a nyilvánosság ellenőrzésében, de befolyásukat a határaikon túlra is kiterjesztették. A „Big Five” valóságos nemzetközi franchise-zá, ha úgy tetszik, know-how exporttá alakította az elnyomás finomhangolt jogi és ideológiai eszközeit.

Ennek csak leglátványosabb szeletét alkotja az autoriter államok állami hírtelevízióinak (így az orosz RT-nek, a kínai CCTV-nek vagy az iráni Press TV-nek) egyre szélesebb nemzetközi lefedettsége. Ezek a csatornák, túl azon, hogy a BBC vagy a CNN globális riválisaiként az angolul, franciául, németül vagy arabul beszélő nézőknek közvetítik a hazai állami propagandát, a demokratikus államok szélsőséges és antidemokratikus fake news-gyárai számára is kimeríthetetlen „alternatív” hírforrásul szolgálnak.

3234791 11/14/2017 An anchor at Russia Today's Moscow office. Iliya Pitalev/Sputnik
A Russia Today moszkvai stúdiója Fotó:Iliya Pitalev/Sputnik/AFP

A demokratikus normák terjedését ösztönző és azok hiányát szankcionáló szervezetek (mint az Amerikai Államok Szervezete, az EBESZ vagy az EU) ellensúlyozására az „ötök” és szövetségeseik saját, „antiimperialista” regionális szervezeteket is létrehoztak. Ezek gazdasági és politikai alternatívát kínálnak a jogállamiságra kevésbé érzékeny kormányoknak. Ilyen a 2001-ben létrehozott Sanghaji Együttműködési Szervezet, a Kuba és Venezuela által 2004-ben alapított Bolivári Szövetség a Mi Amerikánk Népeiért, vagy a 2014-ben Oroszország gyámkodásával gründolt Eurázsiai Gazdasági Unió. Ami a pénzügyi-gazdasági hátteret illeti: a segélyeket és kölcsönöket a mai napig demokratikus kritériumokhoz kötő ENSZ, a Világbank vagy az IMF alternatívájaként rendkívül fontos az Öböl-államok és Kína, kisebb részben Oroszország szerepe, amelyek kevesebb politikai kritériumot szabnak, ellenben nagyobb gazdasági befolyást követelnek a kölcsöneikért cserébe. Kína ma a közép-ázsiai régió első számú hitelezője, de az elmúlt évtizedben például Latin-Amerikában is több pénzt kölcsönzött, mint a Világbank és az Amerika-közi Fejlesztési Bank együttvéve. Mindezek fényében sajátos ideológiai hóbortnál többnek látszik Európa szélsőséges és antidemokratikus hajlamú pártjainak, illetve politikusainak a „keleti nyitás” jelszavával, a transzparensnek nemigen nevezhető orosz kölcsönökkel való megszállottsága is.

Az autoriter magállamok a nemzetközi diplomácia színterén is nagyobb önbizalommal és összehangoltabban lépnek fel. Ideológiai és jogalkotási mintákat kínálnak az új autokratáknak, és kölcsönösen legitimálják egymást, sőt olyan szervezetek tevékenységét is befolyásolják, mint az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa. Érdemes említést tenni például arról a 2012-es tanácsi határozatról, amely orosz kezdeményezésre, többek között Szaúd-Arábia, Kína vagy Uganda támogatásával nemzetközi jogi normává emelte a homályosan meghatározott „hagyományos emberi értékeket”. Ezzel számos bíráló (köztük az Európai Unió) szerint nemzetközi jogalapot teremtettek a szexuális kisebbségek hazai vegzálásához vagy a nők hátrányos megkülönböztetéséhez.

Ennél is fontosabb a szakirodalomban csak „zombi megfigyelőkként” emlegetett „alternatív” nemzetközi választási megfigyelő szervezetek szerepe, amelyeket az ezredforduló után tákoltak össze, többek között Kína és Oroszország vezetésével. Ezek, szemben például az EBESZ két és fél évtizede megbízhatóan működő választói megfigyelőivel, általában feltűnően megengedőek a torz médiaviszonyokkal és kampányfinanszírozással, az ellenzéki indulók hatósági vegzálásával vagy a szavazatszámláláskor tapasztalható csalásokkal szemben, és rendre „példamutatóan tisztának és átláthatónak” minősítik a 70–90%-os azeri, orosz és fehérorosz elnöki újrázásokat és a hasonlóan kétes tisztaságú törvényhozási választásokat.

A legitimációs és dezinformációs háborúban az autokraták még csak nem is feltétlenül a győzelemre, a meggyőzésre játszanak: a cél sokkal inkább a zavarkeltés, méghozzá a nemzetközi jog és a liberális demokraták nyelvén.

Az Európa Tanács, az EBESZ vagy az ENSZ minden aggodalmára jut egy megnyugtató, „alternatív” szakmai válasz, a demokratikus és emberjogi normák számon kérésére pedig mindig kéznél van a „szuverenitás”, a „nemzeti és civilizációs sajátosságok” vagy a „hagyományos értékek” jelszava. A konszolidált demokráciák korábban mérvadónak számító „demokráciaféltése” már csak egy vélemény a sok közül, a liberális demokrácia pedig (Juan Linz és Alfred Stepan politológusok kifejezésével élve) többé nem „az egyetlen játék a városban”.

2825757 04/16/2016 Alexander Hug, the Principal Deputy Chief Monitor of the OSCE Special Monitoring Mission to Ukraine, is seen here during the installation of a surveillance camera at Oktyabrskaya coal mine in the area of Donetsk airport. Sergey Averin/Sputnik
EBESZ-megfigyelő  Ukrajnában 2016-ban
Fotó: Sergey Averin/Sputnik/AFP

A hibrid franchise

Ahogy a demokratizálódás többé-kevésbé azonos recept szerint zajlik, a hibridizáció is ugyanazokkal a feladatokkal szembesül, és hasonló nemzetközi mintákat követ. A demokráciákhoz hasonlóan a nem-demokráciák is tanulnak a történelemből, és alkalmazkodnak az új kihívásokhoz. A mai hibrid rendszerek (köztük a magyar) alapját és tartósságuk kulcsát épp azok a felismerések adják, amelyeket a múlt század diktatúráinak kudarcaiból vontak le:

1. A nyílt elnyomás és a rendszerszintű erőszak túl költséges. Az ellenzéki pártok és csoportok betiltása és üldözése, egy elnyomó erőszakszervezet fenntartása és a szabad sajtó korlátozása nem csak pénzben és ráfordított energiában kerül sokba. A rendszer társadalmi elfogadottságát, vagyis legitimitását is gyengíti, ezáltal pedig ösztönzi a társadalmi ellenállást. A teljes tiltásnál mindig hatékonyabb és fenntarthatóbb az éppen csak „szükséges mértékű” korlátozás. Az, hogy Tanzániában működhetnek és elvben akár győzhetnek is ellenzéki pártok, hogy Törökországban tartanak választásokat, vagy hogy Magyarországon többé-kevésbé szabadon lehet bírálni a hatalmat, nem annak a jele, hogy „semmi gond a demokráciával”, hanem annak, hogy a hibrid rendszerek „ésszel” alkalmazzák az elnyomás finomhangolt eszközeit.

Ahelyett például, hogy felszámolnák az alkotmánybíróságokat, inkább törvényben korlátozzák a hatáskörüket, vagy egyszerűen bővítik a létszámukat, és az új helyeket megbízható káderekkel töltik fel (sok évvel Orbán Viktor előtt, 1997-ben pontosan ezt tette Madagaszkár újonnan megválasztott elnöke, Didier Ratsiraka, ahogy 2004-ben Hugo Chávez is Venezuelában). Megfelelő törvényhozási többség birtokában ugyanígy szállják meg vagy üresítik ki a többi kulcsfontosságú kontrollintézményt: az ügyészi és bírói szervezetet, a médiafelügyeletet, a választási szerveket, a jegybankot, az állami számvevőszéket stb.

A szabad sajtó törvényi felszámolása helyett gazdasági eszközökkel, a rendszert támogató oligarchák vagy egyszerűen az államkassza forrásai segítségével is kiépíthető az állami információs monopólium: a nyilvánosság olyan szerkezete, amelyben az ellenzéki hangok nem jutnak el a lakosság kritikus tömegéhez, vagy ha mégis, egyszerűen nem hallatszanak a kormányzati propaganda mindent elnyomó zajában.

Összességében a hibrid rezsimek fő erőforrását a demokratikus díszletek és a kritikus mértékű társadalmi „betegségtudat” hiánya jelenti. Csak addig merészkednek, és csak olyan eszközöket használnak fel, hogy a demokratikus látszat ne sérüljön.

Mészáros Lőrinc a Parlament alakuló ülésén
Fotó: Marjai János / 24.hu

2. A demokratikus intézményrendszer nem akadály, hanem erőforrás. Miért tartanak az új autokraták választásokat, amelyeket el is veszíthetnek? Egyszerűen azért, mert költségesebb és hosszú távon kockázatosabb nem vállalni ezt a kockázatot. A tiszta diktatúrák egyik fő gyengeségét a hiteles információk szűkössége adja. A nyílt elnyomás öncenzúrára és hamis konformizmusra ösztönzi a polgárokat, ami viszont megfosztja a hatalmat az országban uralkodó valós közhangulatra, hitekre és igényekre vonatkozó megbízható tudástól, nem is beszélve az elnyomott elégedetlenek titkos szervezkedéséről. Az arab tavasz idején például számos diktátort ért őszinte meglepetésként, amikor nemrég még békésnek és engedelmesnek tűnő népe egyik napról a másikra hihetetlen erejű lázadással söpörte el stabilnak hitt rendszerét.

A szabad véleménynyilvánítás ezzel szemben valós információt biztosít arról, mennyire elégedett, és mire is vágyik valójában a nép. Ezt szolgálják a legalább relatíve szabad választások is: a voksolás a legreprezentatívabb közvélemény-kutatás. A demokratikusnak tűnő pártverseny erős legitimációt ad a nép által újra és újra megválasztott hatalomnak, és a választási harc az esetlegesen belső konfliktusoktól terhelt hatalmi elit sorait is összezárja a rendszer védelmében. Ugyanakkor a vezetők azt is felmérhetik, mekkora a rezsim valós támogatottsága, és milyen mértékű mobilizációra képesek az ellenfelei, ami az önkorrekcióra is lehetőséget biztosít. Ha igazán nagy a baj, az időközi és általános választásokon, népszavazásokon mutatkozik meg a leginkább. És inkább ott, mint egy puccsban vagy egy népfelkelésben.

A hatalom békés leváltásának elméleti lehetősége ráadásul az ellenzéket is pacifikálja. A választásokon a kihívók is szembesülnek a rendszer támogatottságával és saját gyengeségükkel, így az örök ellenzékiségben is elnyerhető képviselői helyek biztonsága és a kormányra kerülés bizonytalan jövőben lebegő esélye kezelhető keretek között tartja a rendszerellenes tevékenységet.

Míg egy választásokat nem tartó vagy azokat rendre látványosan elcsaló diktátor ellen hamar összeállhat az egységfront, a választások tétje kellően nagy, kimenetele pedig kellően bizonytalan ahhoz, hogy a hatalom képes legyen megosztani és szétaprózni a rendszer egymással is küzdő ellenfeleit. Akik ráadásul örökké ellenzékben is érdekeltek lesznek abban, hogy hozzáférjenek a vereség esetén is garantált parlamenti helyekhez és állami támogatásokhoz.

Hasonlóan fontos a sajtó viszonylagos szabadsága. Aki azzal érvel a magyar demokrácia szilárdsága mellett, hogy működhetnek ellenzéki televíziók, rádiók és újságok, ahol szabadon lehet bírálni a kormányt, az ugyanúgy a huszadik században ragadt, mint az Orbán-kormányt fasisztázó ellenzékiek. Kormánykritikus média nemcsak Putyin Oroszországában vagy Erdoğan Törökországában működik, de Mozambikban, Venezuelában, Azerbajdzsánban és számos további autoriter rendszerben is. Más kérdés, hogy a hibrid rezsimek a legkülönbözőbb módszerekkel igyekeznek korlátozni ezek hatását, a megbélyegzéstől („külföldi érdekeket szolgáló ügynökök”) a tömeges rágalmazási pereken és egyéb adminisztratív zaklatásokon át a személyes megfélemlítésig. És persze nemcsak az ellenzék, de sok esetben a független média is kooptálható, vagyis megvásárolható lehet: Alberto Fujimori elnök például havi másfél millió dollárért érte el, hogy a legnagyobb magánkézben lévő, papíron független perui televíziós társaságok minimálisra korlátozzák az ellenzék akcióiról való tudósítást.

ISTANBUL, TURKEY - JUNE 24:  Erdogan's supporters celebrate outside the AK party headquarters on June 24, 2018 in Istanbul, Turkey. Turkey's President Recep Tayyip Erdogan has claimed victory in the election but opposition has not yet conceded.  (Photo by Jeff J Mitchell/Getty Images)
Erdogan választási győzelmét ünneplők Isztambulban
Fotó:Jeff J Mitchell/Getty Images

3. A demokrácia jelszavai és intézményei a leghatékonyabb fegyverek a demokrácia ellen. Az új autokraták nem tagadják a demokráciát és a jogállamiságot: inkább ezek saját nyelvét használják fegyverként. A „többség diktatúráját”, a mindenkori győztes túlkapásait megakadályozni hivatott, független intézményekkel szemben, mint az alkotmánybíróságok, a bírói kar vagy a nemzetközi jogvédő szervezetek, rendre az állami szuverenitásra és a népképviseleti felhatalmazásra hivatkoznak: „senki által meg nem választott bürokraták nem írhatják felül az elsöprő többséggel megválasztott parlamenti többség akaratát”. Ugyancsak jellemző a „kulturális sokféleség” liberális jelszavának antiliberális fegyverré alakítása. Az új autokraták rendszerint azzal utasítják el az önkényuralom vádját, hogy nem diktatúrát, csak a demokrácia nemzeti karakterre szabott, egyedi modelljét építik ki.

A „sajátos magyar észjárás” vagy a demokrácia „magyar modellje” például nem Orbán Viktor találmánya. Már Szingapúr első miniszterelnöke, Li Kuang-jao is előszeretettel emlegette a demokrácia sajátos, „ázsiai modelljét”, amikor a nyugati „dekadenciát” és az emberi jogok „túlhangsúlyozását” bírálta, vagy az ázsiai kultúra „fegyelemközpontúságát”, illetve a liberális demokráciával szemben a rendet és a „politikai stabilitást” jelölte meg fő értékként. Nemzetközi kritikákra reagálva Kína és a Sanghaji Együttműködési Szervezet többi tagja a mai napig hasonló nyomvonalon bírálja a liberális demokratikus normák „szuverenitássértő” „univerzalizmusát”, amellyel a nemzetállami szuverenitás és a be nem avatkozás elsődlegességén, valamint a „civilizációs sokféleségen” alapuló „sanghaji szellemiséget” állítják szembe. A nyelvpolitikai bűvészkedés ellenére a valóságban nem arról van szó, hogy a demokrácia hívei feladnák vagy lekicsinyelnék a nemzeti önrendelkezés elvét – hanem arról, hogy az autokraták szótárában a szuverenitáskártya mindent ütő adu, amely a nemzetközi szerződésekben és saját alkotmányukban vállalt önkorlátozó és emberi jogi normák bármilyen mértékű megsértését legitimálja.

Budapest, 2011. ‡prilis 18.
Polt PŽter legf?bb ŸgyŽsz (j) gratul‡l Orb‡n Viktor miniszterelnšknek a szavaz‡s ut‡n. Az Orsz‡ggy?lŽs elfogadta Magyarorsz‡g œj, 2012. janu‡r 1-jŽn hat‡lyba lŽp? alaptšrvŽnyŽt. Az œj alkotm‡nyra 262-en szavaztak igennel, 44-en nemmel, egy kŽpvisel? tart—zkodott.
MTI Fot—: Beliczay L‡szl—
Polt Péter legfőbb ügyész gratulál Orbán Viktor miniszterelnöknek, miután az Országgyűlés elfogadta Magyarország új, 2012. január 1-jén hatályba lépő alaptörvényét 2011. április 18-án
Fotó: Beliczay László / MTI

4. Az erőszak privatizálható és kiszervezhető. Egy diktatúra félreismerhetetlen megkülönböztető jegye a saját polgárai ellen alkalmazott átfogó erőszak állam általi gyakorlása. Az állam (vagy az állampárt) képviselői (a Gestapo, az NKVD, az ÁVO, a Securitate stb.) lépnek fel az ellenzéki hangokkal szemben. Az állam nevében figyelik meg a gyanús elemeket, börtönöznek be vagy gyilkolnak meg újságírókat, koncepciós perek keretében, bírósági ítélet nélkül tüntetnek el és kínoznak vagy gyilkolnak meg civileket az állam börtöneiben vagy táboraiban.

Egy demokratikus színfalak között működő hibrid rezsimben ezzel szemben nem a rendőrség vagy pártmilíciák terrorizálják az ellenzékieket, hanem a hatalomtól formálisan független „civil” biztonsági szolgálatok, szurkolói csoportok, ifjúsági szervezetek. A politikai természetű erőszak felelőssége így elhárítható az államtól, amely kívülállóként minősítheti alulról szerveződő társadalmi konfliktusnak az általa gerjesztett és a saját érdekeit szolgáló repressziót.

Romániában éppen tavaly (26 évvel az események után) emeltek vádat Ion Iliescu volt kormányfővel szemben, aki annak idején a Zsil-völgyből Bukarestbe szállított szénbányászokkal verette szét az ellenzéki tüntetőket. Kenya egykori diktátora, Daniel arap Moi, aki nemzetközi pénzügyi donorok nyomására 1992-ben maga volt kénytelen demokratikus reformokat bevezetni, az első többpárti választáson városi bűnbandák köztörvényes verőlegényeivel alakíttatott ki valóságos no-go zónákat az ellenzéki jelöltek számára, így számos körzetben egyedül az ő jelöltjei tudtak kampányolni. Oroszországban a 2005-ben alakult, Nasi nevű „antifasiszta”, „demokratikus” ifjúsági szervezet a hatalom melletti szimpátiatüntetéseken túl, egy diplomáciai konfliktus idején szabályosan ostrom alá vette a moszkvai észt nagykövetséget. De az igazán súlyos politikai bűncselekmények még ennyire sem köthetők az orosz államhoz: a Kreml számára kínos ügyeket boncolgató ellenzéki újságírók, jogvédők és aktivisták sokaságát szinte kivétel nélkül olyan magányos tettesek verték össze vagy gyilkolták meg, akiket a hatóságoknak valahogy soha nem sikerült kézre keríteniük, vagy ha mégis, makacsul hallgattak a megbízók kilétéről.

Magyarországon a szocialisták népszavazási kezdeményezését 2016-ban fizikai erővel akadályozó, a sajtóban csak „kopaszokként” emlegetett csoport következmény nélkül maradt fellépése vagy a hatalomhoz ezer szállal kötődő biztonsági cégek nemritkán jogsértő tevékenysége ezekhez képest a kiszervezett represszió jóval enyhébb változatát képviseli. Azt azonban jól mutatja, hogy szükség esetén itthon is akad olyan magánszereplő, amely elvégzi az állam helyett a piszkos munkát.

Budapest, 2016. febru‡r 23.
A vas‡rnapi z‡rva tart‡sr—l sz—l— nŽpszavaz‡si kŽrdŽs benyœjt‡s‡ra v‡rakoz—k csoportja Budapesten, a Nemzeti V‡laszt‡si Iroda ŽpŸletŽben 2016. febru‡r 23-‡n. H‡tul, jobbra, takar‡sban Nyak— Istv‡n MSZP-s politikus, volt orsz‡ggy?lŽsi kŽpvisel?. A p‡rt œjra megpr—b‡lja benyœjtani a Nemzeti V‡laszt‡si Irod‡n‡l a vas‡rnapi z‡rva tart‡sr—l sz—l— nŽpszavaz‡si kŽrdŽsŽt, miut‡n a Kœria ma dšnt arr—l, ‡tengedi-e az el?tte fekv?, a hasonl— Ÿgyben benyœjtott nŽpszavaz‡si kŽrdŽst.
MTI Fot—: Balogh Zolt‡n
Nyakó István és a kopaszok a Nemzeti Választási Iroda épületében 2016. február 23-án
Fotó: Balogh Zoltán / MTI

5. A civil szervezeteket nem kell betiltani, elég betörni. A modern tömegdemokráciákban a politikai diskurzus és döntéshozatal nem az állam kiváltsága, hanem a társadalmi erők sokkal szélesebb köre számára nyitott. Bár a hatalom a választott szerveké és alkotmányos intézményeké, az egyeztetések és az állampolgári befolyásolás kiszélesedő csatornáinak köszönhetően a politikai erőtér sokpólusúvá válik. Meghatározott témák, ügyek köré szerveződött civilek befolyásolják a döntéshozókat, hogy fontos, de elhanyagolt problémákkal foglalkozzanak, vagy éppen ellátják azokat a feladatokat, amelyeket az állam nem, vagy nem elég jól. A szabad sajtó mellett független társadalmi szervezetek figyelik, ellenőrzik az államhatalom minden lépését, és felhívják a figyelmet az esetleges állami visszaélésekre, jogsértésekre. Állampolgári kezdeményezések és tiltakozások késztetik reakcióra és mindenekelőtt önmegtartóztatásra az államot. A civilek politikai tevékenysége nem demokratikus defektus, ahogy a kormány állítja, hanem a konszolidált demokráciák egyik alapköve.

A diktatúrák és hibrid rezsimek egyik közös vonása, hogy a politika pluralisztikus felfogása helyett a hatalom összpontosítására és a társadalmi részvétel korlátozására, a politikai közbeszéd és a kritikus hangok minél nagyobb fokú ellenőrzésére törekszenek. Jogvédő és karitatív szervezeteket nem Magyarországon és nem is Lengyelországban bélyegeztek először idegen ügynököknek. A civilellenes nemzetközi kereszteshadjáratnak az első lökést a 2003–2004-es grúz és ukrán demokratikus szabadságmozgalmak adták, amelyekben nemzetközileg beágyazott civil aktivisták is jelentős szerepet vállaltak. A fehérorosz elnök, Alekszandr Lukasenka akkoriban sok autokrata szorongásának adott hangot, amikor így nyilatkozott:

A mi országunkban nem lesznek semmiféle rózsás, narancsos vagy banános forradalmak!

Fotó: Bielik István / 24.hu
Békemenet a Margit hídon 2018. március 15-én Fotó: Bielik István / 24.hu

A független civil társadalomra az autokraták a liberális demokrata nyugat ötödik hadoszlopaként kezdtek tekinteni, és azonnal preventív ellenforradalomba kezdtek, amely aztán az arab tavaszt követően kapott új lendületet.

A terrorizmus és az idegen beavatkozás veszélyeire hivatkozva a következő évtizedben több mint hatvan országban vezettek be a civil szervezetek működését korlátozó jogszabályokat, túlnyomó többségüket a szubszaharai, kelet- és délkelet-ázsiai, közel-keleti térség diktatúráiban és hibrid rezsimjeiben, Zimbabwétől Oroszországig, Bhutántól Kirgizisztánig, Szingapúrtól Bolíviáig. Ezek a jogszabályok a legváltozatosabb módokon igyekeznek kontroll alá vonni és megbénítani az NGO-kat: előzetes kormányzati jóváhagyáshoz és regisztrációhoz kötik a működésüket, „idegen ügynök”-törvényekkel bélyegzik meg a tagjaikat, pénzmosás- és terrorizmusellenes jogszabályokra hivatkozva korlátozzák vagy megadóztatják a külföldről érkező támogatásaikat, rágalmazási és hazaárulási perekkel vegzálják a civileket, illetve baráti álcivil szervezetekbe próbálják becsatornázni a külföldi donorok hozzájárulásait. Ezek az intézkedések, bár nem lehetetlenítik el teljesen az NGO-k működését, radikálisan emelik a civil tevékenység költségeit (plusz kiadások, személyes megbélyegzettség, hatósági zaklatások), ami öncenzúrára vagy teljes depolitizálódásra ösztönzi azokat, akik egyáltalán megmaradnak a civil szférában.

Sajátos jelenség a „zombi NGO-k” vagy GONGO-k (government-organized non-governmental organization), vagyis a rezsim által fenntartott, „házi” álcivil szervezetek megjelenése. Ezek elsődleges funkciója, hogy a hatalom által „helyesnek” tartott civilséget jelenítsék meg. A Szudáni Emberjogi Szervezet, a kínai Vöröskereszt Társaság, a Mianmari Nőügyi Szövetség vagy az orosz Nasi ifjúsági szervezet – mind a kormány melletti kiállással igyekeznek támogatni a központi propagandát. Tömegtüntetéseken vagy akár utcai erőszakkal demonstrálják az autokraták népszerűségét, és „emberjogi”, illetve „civil” szempontból bírálják az ellenzéket. A GONGO-k keveset elemzett, pedig Kína, Oroszország vagy Azerbajdzsán mellett Magyarországon is egyre fontosabb megnyilvánulása a szintén a hatalomtól függő „zombi” think tankek, szakértők és közpolitikai elemző intézetek tevékenysége. Ezek nem csupán szakmai háttérmunkával támogatják az állam működését, mint a hagyományos agytrösztök. A médiában, hazai és nemzetközi konferenciákon nem transzparens módon „civilként” vagy „szakmai” kommentátorként jelenítik meg a rezsim mindenkori aktuális álláspontját. A kormányzati propagandamédiához hasonlóan céljuk elsősorban a zavarkeltés, a kormánytól nem függő szakértői kritikák hiteltelenítése, a kormányzati kommunikációs panelek szakmai véleményként való közvetítése.

Nemcsak Magyarországon léteznek specializált zombi think tankek, hogy a nyilvánosságban mosdassák a kormány alapjogsértő intézkedéseit, vagy hogy hazaáruló nemzetvesztőként állítsák be a hatalom kritikusait. Hasonló feladatot lát el például az Oroszország mellett Németországban és Ausztriában is működő Civilizációk Párbeszéde Kutatóintézet, amely egy Putyin köréhez tartozó oligarcha, Vlagyimir Jakunyin vezetésével „független szakértői” szinten képviseli és népszerűsíti a Kremlnek kedves politikai narratívákat, mint az „átideologizált” NGO-k korlátozásának szükségességét vagy a krími orosz beavatkozás jogosságát. Hasonló tevékenységet végez belföldön a Rethinking Russia is, amely a „szuverén demokrácia” orosz modelljének első számú „szakmai” propagátora és a nyugati „információhiányos” emberjogi kritikák fáradhatatlan bírálója.

Bár hajlamosak vagyunk ismerősebb történelmi párhuzamokhoz nyúlni a jelen megértésekor, fontos felismerni, hogy a hibrid rendszerek nagyon kevés vonatkozásban emlékeztetnek a „klasszikus”, huszadik századi diktatúrákra, mindenekelőtt a leggyakrabban hivatkozott példákra: a náci Németországra és a sztálini Szovjetunióra.

Ezért is uralkodik például a magyar közbeszédben a szembenálló (az egyszerűség kedvéért: fideszes és nem fideszes) szekértáborok között a kölcsönösen egymást tagadó párhuzamos valóságok diskurzusa. Az egyik oldal joggal mutat rá a demokrácia és a jogállamiság súlyos leépülésére, az intézményesített autoriter gyakorlatok terjedésére, mindenekelőtt pedig a nyilvánosság és a pártverseny durván esélytorzító szerkezetére. Eközben a másik oldalnak is igaza van, amikor túlzónak minősíti a diktatúrázást, a fasizmussal, a sztálinizmussal való összevetést, amely egyszerűen figyelmen kívül hagyja a (Magyarországon szerencsére nem létező) rendszerszintű erőszak jelentőségét, illetve a viszonylag szabad (bár fairnek már távolról sem mondható) választások meglétét. Azért kulcsfontosságú felismernünk a NER dinamikájának sajátos, hibridizálódó jellegét, mert a népirtó és a pluralizmust alapjaiban elvető rezsimekkel való indokolatlan rokonítás minden érdemi kritikát a kiindulópontnál hiteltelenít.

Magyarország hibridizációja

A demokrácia, a diktatúra és a kettő közötti „szürke zóna” (a különféle hibrid rezsimek színes terepe) nem háromosztatú tér, hanem sokkal inkább egy széles skála három különböző, könnyen összemosható tartománya. Nehéz pontosan meghatározni, mikortól nem nevezhető többé demokráciának egy ország politikai rendszere. Magyarország esetében is bizonytalan, hogy a polgári jogok biztosítása, a hatalommegosztás, a joguralom és a pártverseny tisztasága pontosan mikorra erodálódott a konszolidált demokráciákkal összeegyeztethetetlen mértékig. Az Alkotmánybíróság jogkörének 2010-es szűkítésével? A visszamenőleges jogalkotással? A választási rendszer átszabásával? A „kopaszok” akciójával, vagy az Állami Számvevőszék direkt beavatkozásával a legutóbbi kampányba?

Csak egy dolog biztos: Magyarországon mára pártirányítás alá került az elvben semleges állami intézményrendszer és a nyilvánosság meghatározó része, a kormányoldal pedig oly mértékben képes jogalkotási és adminisztratív eszközökkel az érdekei szerint manipulálni a választási környezetet, hogy hazánk mostanra tökéletesen megfelel a hibrid rendszerek, azok között is a versengő autoriter rezsim közkeletű politikatudományi definíciójának.

Ez a már hivatkozott Levitsky és Way megfogalmazásában így hangzik:

olyan polgári rezsim, amelyben léteznek a formális demokratikus intézmények, és ezeket tekintik a hatalomra jutás elsődleges eszközeinek, de amelyben a hatalmon lévőket jelentős előnyhöz juttatja az állami intézményekkel való visszaélés (…), és a játéktér súlyos mértékben a hatalmon lévők javára lejt. A verseny így valódi, de nem tiszta.

Természetesen a kormányon levők egy konszolidált demokráciában is élveznek bizonyos előnyt, mindenekelőtt a választás előtti osztogatás lehetősége és a helyzetükből adódó nagyobb médiafelület révén. Ez a különbség azonban nem terjedhet odáig, hogy alapvetően torzítsa az ellenzék versenyesélyeit.

Pártállástól vagy a rendszer személyes megítélésétől függetlenül rendkívül naivnak vagy tudatlannak kell lennie annak, aki őszintén azt gondolja, hogy a magyar pártverseny ma semleges játéktérben, egyenlő esélyekkel zajlik. Lényegében egyetlen párt (ne udvariaskodjunk most a KDNP-vel) alkotott olyan új választójogi környezetet, amelynek a választókerületi beosztástól és a második forduló elhagyásától a kampányfinanszírozási rendszeren, illetve a televíziós és plakáthirdetések szabályozáson át a győzteskompenzációig és választásért felelős szervek összetételéig minden egyes eleme tudatosan a kormányzó párt aktuális érdekeire lett szabva. Mindezt pedig nem „a tudatlanság fátyla mögött”, mintegy szerencséjére, hanem a pártrendszer dinamikájára és a választási földrajzra vonatkozó két évtizedes tapasztalat birtokában érte el.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fidesz-ünnep 2018. április 8-án. Fotó: Bielik István / 24.hu

Ezt a rendkívüli előnyt tetézi a közmédia és a közpénzzel megtámogatott, lojális oligarchák által megszerzett országos és regionális kereskedelmi médiaportfólió pártutasításos vezérlése; az ügyészi szervezet, az Állami Számvevőszék és az Alkotmánybíróság diszkriminatív jogalkalmazása, komplett iparágak fideszes ellenőrzés alá vonása; valamint az állam kegyeitől függő legszegényebb rétegek totális egzisztenciális kiszolgáltatottsága. A rezsim ráadásul mindeddig kellő biztonságban érezhette magát ahhoz, hogy még csak ki se játssza az összes kártyáját. Hogy milyen további adminisztratív lehetőségek állnak rendelkezésére arra az esetre, ha egyszer valóban fenyegetve érezné magát, abból csak ízelítőt adott az Állami Számvevőszék akciója a kampány kellős közepén a Jobbik és más ellenzéki pártok ellen.

Félreértés ne essék: mindez nem mentség az ellenzéki pártok inkompetenciájára és látványos kontraszelekciójára, a hatékony politikai alternatívaképzés totális hiányára.

A magyar intézményes ellenzék látható része rossz minőségű és ügyetlen. Orbán Viktor alighanem továbbra is a magyar kínálat legtehetségesebb hatalompolitikusa, de mégiscsak ugyanaz az Orbán Viktor, akit szoros versenyben 2002-ben még egy Medgyessy Péterrel, 2006-ban egy Gyurcsány Ferenccel is meg lehetett verni.

A „fizessenek a gazdagok!” vagy a „Szél-terv” talán nem a legerősebb politikai vízió, de nem is sokkal gyengébb, mint a  2002-ben győztes „jóléti rendszerváltás”, vagy pláne a 2010-es „itt az idő, Magyarország”. A szocialista-szabaddemokrata koalíciók arcpirító korruptsága joggal ásta alá a velük szembeni állampolgári bizalmat, de a korrupció mai szintje finoman szólva sem indokolja a harmadik kétharmadot.

A létező ellenzék elsősorban abban bizonyult ügyetlennek, hogy nyolc év alatt képtelen volt megugrani azokat a rezsim által szándékosan elé állított plusz akadályokat, amelyek egy konszolidált demokratikus közegben nem forgácsolnák szét a bármilyen alternatíva képzésére és megjelenítésére bevethető energiáit. 1998-ban a Fidesznek is szétaprózott ellenzéki térfélen kellett versenyeznie, de a két forduló miatt nem kényszerült arra, hogy az egész kampány alatt azzal roadshow-zék, közös listán vagy egyéni koordinációban áll-e össze a kisgazdákkal, az MDF-fel és a MIÉP-pel. A közmédia egyes műsorai és műsorvezetői 2010 előtt is elfogultak voltak az ellenzékkel szemben, de ez nem azt jelentette, hogy a köztévé és csatolmányai a komplett magyar vidéki laphálózattal együtt hajnaltól műsorzárásig tényállításokban hazaárulózták, terroristázták és buzizták volna a Fideszt.

Budapest, 2002. április 5.
Az országgyûlési választások elsõ fordulója elõtt két nappal a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetemen tartották meg Orbán Viktor miniszterelnök és Medgyessy Péter, a Magyar Szocialista Párt miniszterelnök-jelöltje közötti politikai vitát. A vitát, amelyet több televíziós társaság és rádióadó közvetít, Bárdos András újságíró vezette. A képen: Medgyessy Péter (b) és Orbán Viktor kezet fog a vita kezdetén.
MTI Fotó: Soós Lajos
A 2002-es országgyűlési választás első fordulója előtt két nappal tartották meg Orbán Viktor miniszterelnök és Medgyessy Péter, a Magyar Szocialista Párt miniszterelnök-jelöltje közötti vitát Fotó: Soós Lajos / MTI

A demokrácia természetéből adódóan rendkívül sérülékeny rendszer, amely a többségi elv (a folyamatosan változó „népakarat”) és az előbbit kordában tartó alkotmányosság (a fékek és ellensúlyok sokat emlegetett rendszere) törékeny egyensúlyára épül. Ez az egyensúly pedig bármelyik irányban könnyen megbillen. A személytelen intézmények uralma és a képviseleti rendszer elitjellege könnyedén elszakíthatja a „népuralmat” a néptől. Ugyanakkor a demokrácia lényegéből fakadóan annak a veszélynek is mindig ki van téve, hogy az aktuális többség az alkotmányosságot semmisíti meg, és végső soron magát a rendszert váltja le. Különösen nagy a kockázat olyan társadalmakban, ahol végletesen nagyok a vagyoni különbségek, vagy ahol egyes identitáskülönbségek (etnikai, vallási, vagy éppen az állampárti múlthoz való viszonyra épülő ellentétek) szélsőségesen megosztják a politikai közösséget, és az ország két fele ellenségként kezd tekinteni egymásra. Az ilyen politikai atmoszféra előbb-utóbb megteremti a lehetőséget a hatalom extrém túlterjeszkedéséhez: ez nem egyes politikusok egyéni romlottságából, hanem a hatalom logikájából adódik.

Nem kell különösebb gonoszság ahhoz, hogy valakiből autokrata legyen, inkább ahhoz szükséges kivételes államférfiúi bölcsesség és önmérséklet, hogy valaki ne legyen az, amikor megtehetné.

A hibrid rendszerek csele, hogy a jogállami színfalak miatt nem-demokratikus és szabadságellenes jellegükkel gyakran még működtetői és támogatói jelentős része sincs feltétlenül tisztában. Fontos belátni, hogy a „posztkommunista maffiaállam” népszerű koncepciójával szemben a magyar demokráciát nem hataloméhes bűnözők maroknyi csoportja tartja tetszhalott állapotban, akik kizárólagos célja a nemzeti és uniós erőforrások minél alaposabb kiszipolyozása. A korrupció és a közpénz közpénzjellegének elveszítése nem cél, hanem eszköz. Nem a közhatalom rendelődik alá a járadékvadászatnak, hanem fordítva: az intézményes korrupció a hatalom megtartásának egyik előfeltétele. Nyilvánvalóan fontos szerep jut a NER-ben a konjunktúralovagoknak és cinikus kollaboránsoknak, de senki ne gondolja, hogy közép- és alsószintű állami alkalmazottak tízezrei – a Fideszre voksoló milliókról nem is beszélve – nap mint nap azzal a megelégedett tudattal indulnak munkába, hogy ma is szorgosan kivernek majd egy téglát az alkotmányosság falából. „A rendszerváltás befejezése”, „a posztkommunista struktúrák leváltása”, „a balliberális hegemónia megtörése” vagy akár a „magyar Magyarország megőrzése” olyan, aprólékosan megkonstruált ideologikus elbeszélések, amelyek még a rendszer finnyásabb híveiben is erősen rezonálnak, és jól semlegesítik az esetlegesen felmerülő kétségekeiket.

A jó hír az, hogy a hibrid rendszerek fő erőssége egyben fő gyengeségük is. Mindaddig, amíg választásokat tartanak, le is válthatók békés úton. Ha pedig ezt úgy akarnák megelőzni, hogy betiltják vagy látványosan elcsalják a választásokat, legitimitásuk alapját ássák alá. A kilencvenes évek óta minden intézményi manipuláció és erőforrásfölény ellenére választásokon bukott meg a kormány például Nicaraguában (1990), Zambiában (1991), Guyanában (1992), Fehéroroszországban, Ukrajnában és Malawiban (1994), Albániában (1997), Horvátországban (2000) és Kenyában is (2002); sőt, 2015 végén az ellenzék még egy olyan katonai diktatúrában is választáson tudott nyerni, mint Mianmar. (Igaz, az ellenzék győzelme nem jelenti a demokrácia szükségszerű restaurációját: a legyőzött autoriter kormányokat gyakran hasonló autokraták követték, sőt az is előfordult, hogy a tegnapi ellenzéki tiszta diktatúrába vezette az országot; a fenti példák közül ez történt például Zambiában és Fehéroroszországban.)

Rangun, 2015. november 9.
A mianmari ellenzŽki Nemzeti Liga a Demokr‡ci‡Žrt (NLD) p‡rt t‡mogat—i Ÿnnepelnek a p‡rt ranguni szŽkh‡za el?tt 2015. november 9-Žn, miut‡n a v‡laszt‡sokon az NLD elsšpr? gy?zelmet aratva, a korm‡nyalak’t‡shoz elegend? mand‡tumot szerzett a mianmari parlamentben. (MTI/EPA/Lynn Bo Bo)
A mianmari ellenzéki Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) párt támogatói ünnepelnek a párt székháza előtt 2015 novemberében, miután a választásokon az NLD elsöprő győzelmet aratva, a kormányalakításhoz elegendő mandátumot szerzett a parlamentben Fotó:Lynn Bo Bo/EPA/MTI

Ha a demokrácia védelmezői választás útján akarják megdönteni a rendszert, ahhoz „egyszerűen” demokratikus többségre van szükségük. Igaz, ennek a többségnek a megteremtéséhez épp a rendszer természetéből adódóan sokkal több kreativitásra és erőfeszítésre van szükségük, mint a konszolidált demokráciákban. Bármennyire kevéssé biztatóan hangzik is, tiszta és kiegyensúlyozott pártversenyben egy idő után még egy ilyen ellenzéknek is kell tudnia győznie. Míg utóbbiban egy csapnivaló ellenzék is képes lehet a győzelemre, egy hibrid rezsimben csak átlagon felüli ideológiai és kommunikációs innovációt, illetve kivételes egységet és hatékonyságot felmutatni képes ellenzék győzhet. Nyilvánvaló, hogy a mai magyar ellenzék nem ilyen. Sőt, számos jel mutat arra, hogy meghatározó erői rég megindultak a kooptáció ösvényén: vagyis zsarolás, megvesztegetés hatására, esetleg egyszerűen a „kibekkelés” szándékától vezérelve a rendszer díszleteivé, passzív vagy akár aktív támogatóivá váltak, mint megannyi más hibrid rendszerben. Nincs azonban kőbe vésve, hogy ennek így is kell maradnia.

Két dolog ma is jól látható: először is, hogy a technikai bűvészkedés (összefogás vagy koordináció, választási párt vagy civil jelöltek) önmagában soha nem fogja megoldani a problémát, csak elvonja az energiát a valós feladattól: az új többség előállításától. Közhely, de nem lehet elégszer emlegetni: közel hárommilliós szavazóbázissal szemben a létező ellenzék bázisának akármilyen kombinációja legjobb esetben is legfeljebb egy újabb kétharmad megakadályozására, de demokratikus restaurációra semmiképp nem elég. Ehhez az ellenzéki pártoknak nemcsak hosszú távú politikai stratégiájukat, de egymáshoz való viszonyukat, öntisztulásukat és a választók elérésének új eszközeit is a rendszer egyre mélyülő hibridizációjának tényéhez kell igazítaniuk.

Ma az ellenzéki politikusok, miközben diktatúrát emlegetnek, úgy politizálnak, mintha konszolidált demokráciában versenyeznének, pedig egyik sem igaz: sajtótájékoztatókat tartanak, törvényjavaslatokat nyújtanak be, interpellációkat olvasnak fel, reggel és este pedig felháborodnak vagy az összefogás esélyeit elemzik az ellenzéki médiában, esetleg a köztévén próbálnak öt percben vitát nyerni az egész nap a nézőre zúduló propagandával szemben.

Budapest, 2017. december 20.
Moln‡r Gyula, az MSZP elnške (b) Žs Gyurcs‡ny Ferenc, a DK elnške kšzšs sajt—t‡jŽkoztat—jukon az Orsz‡ggy?lŽs Irodah‡z‡ban 2017. december 20-‡n.
MTI Fot—: Balogh Zolt‡n
Molnár Gyula, az MSZP akkori elnöke és Gyurcsány Ferenc, a DK elnöke az Országgyűlés Irodaházában 2017 decemberében
Fotó: Balogh Zoltán / MTI

A második axióma, hogy a politika visszahódítása a fentiek ellenére is a politika feladata. A civil szervezeteknek, a független sajtónak, a „véleményformáló értelmiségnek” fontos normaképző és  ellenőrző funkciójuk van. Intézményes politikai alternatívát azonban egyik sem képezhet, választáson nem indulhat, országos aktivistahálózatot nem építhet, ajánlószelvényeket nem gyűjthet. Ugyanez igaz az Európai Unióra is, amelyet minden előnye mellett egészen egyszerűen nem arra hoztak létre, hogy autoriter rendszerekkel hadakozzon, és a jelek szerint a jelenlegi állapotában nem is képes erre. Mindez a pártok feladata. Ehhez azonban először is fel kell ismerniük, hova is csöppentek:

egy hibrid rezsim nem a sajtótájékoztató-politizálás terepe.

A szerző politológus

Címlapkép: Besenyei Violetta

vissza a címlapra

Kommentek

2018.12.07. Semmelweis Budapest Award.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.