Június 23-án, csütörtökön olyan népszavazás lesz Nagy-Britanniában, ami még a gyerekeink életét is befolyásolhatja majd. A britek arról szavaznak, hogy kilépjenek-e az Európai Unióból, hatalmas pofont adva ezzel az európai integráció hetvenéves történetének, meg annak a 100-300 ezer magyarnak, akik Nagy-Britanniában élnek.
A kampány ehhez mérten kemény. A szakértők elmondták, miért érdemes maradni, más szakértők pedig azt mondták el, miért érdemes kilépni.
Nagy-Britannia kilépése az Európai Unióból a poszt-igazság politikájának (ha nincs jobb fordítás a post-truth politics-re) kiteljesedése, ami egyébként egy ideje már elkezdett tombolni a világban.
Fuxit
A legjobb példa Donald Trump, akinek talán még életében nem sikerült igazat mondania, de ez senkit nem érdekel. Trump gond nélkül mondhat valamit hétfőn, hogy aztán kedden letagadja, és ez láthatóan nem lesz semmilyen hatással a népszerűségére. A média iszonyatosan lassan és nehézkesen jött rá arra, hogy Trumppal kapcsolatban senkit nem érdekel a valóság. Trump szavazóit az érzelmek mozgatják, nem a tények.
Ez lekicsinylően hangzik, pedig nem az. Az emberek nagy részét alapvetően az érzelmek mozgatják a politikában, akkor is, ha nem így gondoljuk. Ehhez válogatjuk meg a tényeinket. De van a valóság eltorzulásának egy szintje, aminél józan ember nem megy messzebb. Az apatikus, csalódott ember viszont igen, csak változzon végre valami.
Nagy-Britannia kilépése mellett egyre több ilyen csalódott ember áll ki. A csütörtöki népszavazás előtt néhány nappal már vannak olyan felmérések, amelyek szerint a kilépéspártiak vezetnek (ilyen a Telegraph felmérése például), de a visszafogottabb pollok is azt mondják, hogy a két tábor fej-fej mellett halad.
Fixit
Ez egyébként nem jelenti azt, hogy a kilépés máris nyert. A nemek megerősödése az utolsó pillanatban kifejezetten segíthet a maradni akaróknak, mert több embert vesz rá arra, hogy elmenjenek szavazni. Márpedig azok eleve aktívabbak az ilyen népszavazásoknál, akik miatt kiírták őket.
De miért is került szóba az egész kilépés?
A népszavazásba, kicsit leegyszerűsítve a dolgokat, David Cameron kergette bele saját magát. A brit konzervatívokban mindig volt egy tüske az Európai Unióval szemben, az euroszkeptikusok a toryknál kifejezetten erős bázis voltak. Cameron viszont 2005-ben pont azzal szerezte meg a párt vezetését, hogy megértette velük, senki nem fogja őket megválasztani, ha tovább nyomják a panaszaikat Európáról. Senkit nem érdekel.
Aztán ezt a jótanácsot sikerült elfelejtenie, amikor kicsit megrémült. 2013-ban, amikor a UKIP meglepősen jó eredményt ért el az önkormányzati választásokon, az euroszkeptikusok pedig elkezdtek erősödni, Cameron belengetett egy esetleges népszavazást az uniós kilépésről.
Ha toryk, ha szakad
Egész nyugodtan tette ezt, mert biztos volt benne, hogy nem kapja meg hozzá a parlamenti támogatást. Csak aztán fordult egyet a világ és az addigi tory-liberlis koalíció helyett a konzervatívok egyedül alakíthattak kormányt, a referendumnak pedig hirtelen meglett a támogatottsága. Cameron kénytelen volt kiírni.
Egyébként nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor kínos helyzetbe hozta magát a kilépéssel kapcsolatban. A britek tavaly kiharcoltak egy különmegállapodást az EU-val, amelyet Cameron akkor sikernek könyvelt el, utólag viszont kevésbé. Pont azért, mert ott azzal ijesztgette a bürökratákat, hogy a briteknek semmibe nem került kilépni a szövetségből. Most viszont azzal próbál meg kampányolni, hogy milyen iszonyatos terhet rakna Nagy-Britanniára, ha mégis kilépnének.
És egyébként tényleg. A poszt-igazság politikája azt mondja, hogy a britek az Unió nettó befizetői, a brit pénzből pedig Magyarországon épül kisvasút, ahelyett, hogy Manchesterben és Wales-ben temetnék be a kátyúkat. Ez egyébként részben igaz, a britek tényleg nettó befizetők. De nem annyira, amennyire a kilépéspártiak állítják. És a konkrét költségvetési egyenleg, amelyet az EU-val szemben visz Nagy-Britannia, nem igazán számít.
Közös lónak torys a háta
Ami számít, az a hozzáférés a közös piachoz. A brit kereskedelem nagy része pedig még mindig az uniós belső piacra megy. Így minden egyes elköltött fontot durván tízszeresen kapnak vissza. És itt nem is nagyon van választás. Ha a britek kilépnének, ugyanúgy hozzá kellene férniük a belső piachoz, csak különalkukkal, gyengébben, kívülről. Pénzügyileg vagy ugyanolyan helyzetben lennének, vagy rosszabban, mint most.
A kilépésnek egyébként tényleg nincs nagyon értelme. Ritkán értenek egyet dolgokban a világ jobb- és baloldali közgazdászai, azt viszont konkrétan senki nem mondja, hogy a briteknek ne lenne rosszabb az Unión kívül. Mi erre a kilépéspártiak válasza?
És ez nagyjából meg is mutatja, hogy mennyire az érzelmek szintjén politizálnak a kilépés mellett kampányolók. A mostani referendumnak csak látszólag vannak közös pontjai azzal, amikor Skócia népszavazott arról, hogy kilépjenek-e az Egyesült Királyságból.
Szuvenír joga
Az egyik oldalon – a maradásén – akkor is a racionalitás állt. A másikon viszont a nemzeti büszkeség, a patriotizmus, sőt, talán a nacionalizmus is, hogy Skócia végre megint független ország lehet, az elnyomó, seggfej angolok nélkül.
Most viszont sokkal nehezebb meghatározni, mi áll a másik oldalon.
Az igazságot elhagyó politikának egy csomó társadalmi magyarázata lehet. A legérdekesebb ezek közül a gazdasági válsághoz kapcsolódik. A nagy 2008-as bankválság, majd a szuverén adósságválság alatt pontosan tudta Európa és az Egyesült Államok, hogy most miért szar. És azt is pontosan tudta, hogy majd elmúlik, és jobb lesz. Közben pedig elmúlt, és nem lett jobb.
Nem tért vissza gyors, tartós növekedés, az, hogy a válságnak vége, és megint jobban élhetünk, nem érződik kézzel foghatóan.
Lehetnek ezek a szíriai migránsok a magyaroknak, a magyar migránsok a briteknek, vagy az uniós bürokraták bárkinek. Csak valaki most már tényleg menjen el a fenébe. Még ha nem is lesz jobb, legalább legyen végre más.
