Ki a jobb: Obama vagy Putyin?

Vlagyimir Putyin jól túljárt Barack Obama eszén – sokak szerint ez történt Szíriában, amikor az orosz elnök az Aszad-rezsim oldalán beszállt a polgárháborúba. A lépés – amely egyesek szerint teljesen váratlanul érte az amerikai elnököt – lényegében patthelyzetet eredményezett, Washington szerint Bassár el-Aszad elnöknek mennie kell, Putyin szerint viszont Aszad nélkül nem lehet legyőzni az Iszlám Államot. Mint már korábban megírtuk, a Kreml ura elérte a célját: megvédte érdekeit és megkerülhetetlen szereplővé vált. A Nyugatnak most már muszáj szóba állnia az Ukrajna miatt nemkívánatos személynek nyilvánított orosz elnökkel.

Hát persze! Még jó, hogy a dörzsölt volt KGB-ügynök kicselezte az idealista egykori jogászprofesszort – mondják erre sokan. De tényleg annyira zseniális lenne az orosz elnök stratégiája? Stephen M. Walt, aki a nemzetközi kapcsolatok elismert professzora a Harvard Egyetemen, a Foreign Policy című külpolitikai szaklapban összevetette a két vezető döntéseit, és mérleget vont.

Szögezzük le már az elején – ahogy a professzor is megteszi –, hogy az orosz és amerikai elnökök soha nem egyedül döntenek, mögöttük szakértők és hírszerzők egész hadserege áll. A kérdés tehát igazából az, hogy kinek vannak jobb tanácsadói. Vagyis: melyik ország külpolitikai, hírszerzői és katonai apparátusa végez hatékonyabb munkát az ország érdekeinek érvényesítése érdekében.

Walt szerint fontos az alaphelyzet, azaz, hogy Moszkva és Washington milyen hatalmi pozícióban voltak az elmúlt hét évben. A gazdasági teljesítményt tekintve Oroszország a nyersanyagexportnak köszönhetően jól teljesített egészen 2012-ig, belépett a Világkereskedelmi Szervezetbe és megpróbálta normalizálni kapcsolatait az Egyesült Államokkal. Azóta viszont sokat változott a helyzet: az orosz gazdaság recesszióba süllyedt (amit nem lehet csak a szankciókra fogni), miközben az amerikai GDP egy Oroszországnyival bővült az elmúlt hat évben – emlékeztet Walt. Összességében tehát egy gyenge és zsugorodó orosz gazdaság áll szemben egy dinamikus és növekvő amerikaival.

Ugyanannyira fontos, hogy az Egyesült Államok megtartotta, sőt bővítette szövetségi hálóját az elmúlt években. A Közel-Keleten az elő-előkerülő vitás ügyek ellenére továbbra is szoros az együttműködés Izraellel, Egyiptommal, Szaúd-Arábiával, Kuvaittal, Bahreinnel, az Egyesült Arab Emírségekkel, és Iránnal is javult a viszony a nukleáris megállapodás óta. Mindemellett az USA épp most kötötte meg az utóbbi évtizedek legnagyobb kereskedelmi egyezményét 11 csendes-óceáni és latin-amerikai országgal, és egy hasonló megállapodásról tárgyal az Európai Unióval is. Ráadásként Washington időközben szorosabbra fűzte a diplomáciai kapcsolatokat Indiával és Vietnammal is. Összességében a professzor szerint elismerés illeti az Obama-kabinetet, hogy hasznos diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatokat épített ki az elmúlt években, megpróbálva betemetni a Bush-kormány által mélyített diplomáciai árkokat.

Mindeközben Vlagyimir Putyin egyre jobban elszigeteli hazáját. Kínával jó Oroszország kapcsolata, de szövetségről nem lehet beszélni, az Európai Unió riválisának szánt Eurázsiai Gazdasági Unió is csak álom egyelőre. Az ukrajnai beavatkozás helyrehozhatatlan károkat okozott az orosz-európai kapcsolatokban, és Walt szerint Oroszország közel-keleti pozíciójáról mindent elmond, hogy a hatalomhoz görcsösen ragaszkodó, véreskezű diktátor segítségére sietett Szíriában.

Épp Oroszország kapcsolatrendszerének és lehetőségeinek beszűkülése miatt tűnik ügyesebbnek Putyin, és az Egyesült Államok egyébként erős pozíciója miatt olyannyira látványos Obama teszetoszasága. George W. Bush hiperaktív, cowboy-külpolitikája után Obama visszafogottságot hirdetett, ami kívülről visszavonulásnak néz ki. Ehhez képest Oroszország gyakorlatilag a nulláról indult, a kilencvenes években megszűnt világpolitikai tényező lenni, vagyis Moszkva azért tűnik most erősnek, mert eddig sokáig gyenge volt.

Putyin érdeme az – folytatja Walt professzor –, hogy országa képességeihez mérten elérhető és egyszerű célokat tűzött ki. Ukrajnában azt akarta megakadályozni, hogy az ország csatlakozzon az EU-hoz és a NATO-hoz. Ehhez nem kellett elfoglalni, elég volt egy ún. „befagyott konfliktust” teremteni az ország keleti részén, amihez nem volt szükség nagy erőket mozgósítani, hiszen az ország egyébként is megosztott és korrupt, ráadásul Oroszország szomszédja.

Hasonlóképp Szíriában is egy reális és teljesíthető célt tűzött ki az orosz elnök: hatalmon tartani az Aszad-rezsimet, hogy Oroszország ne veszítsen befolyásából a régióban. Az orosz légi támogatás épp elegendő ahhoz, hogy Aszadot ne tudják legyőzni, de ahhoz nem, hogy ő győzzön. Ez pont megfelel Putyinnak.

Ehhez képest az amerikai kormány megközelítését mindkét színtéren az ábrándok és a stratégiai ellentmondások jellemzik – írja Walt. Ukrajnában az amerikai külpolitikai apparátus egyes képviselői (Walt itt kiemeli Victoria Nuland európai és eurázsiai ügyekért felelős külügyi államtitkár szerepét) abban a naiv hitben éltek, hogy Oroszország nem tekinti majd fenyegetésnek a Kijevnek felajánlott társulási szerződést. Ehelyett Moszkva papírforma szerint érdekszférája megsértéseként értékelte és ennek megfelelően reagált. Ráadásképp a Nyugat célja – egy baráti, jól működő államot létrehozni Ukrajnában – óriási erőfeszítést igényelt volna, miközben Oroszország célja – a NATO-n kívül tartani Ukrajnát – egyszerű és megvalósítható volt.

Walt szerint Szíriában még zavarosabb politikát követ az amerikai kormány. Washington Aszad távozását követeli, de irtózik attól a gondolattól, hogy dzsihadisták vehetik át a hatalmat, pedig jelenleg ők harcolnak a legkeményebben a rezsimmel. Meg akarja semmisíteni az Iszlám Államot, de nem akarja, hogy a terrorszervezet ellen harcoló iszlamisták győzzenek. Kurd harcosokra támaszkodik az Iszlám Állam elleni küzdelemben, de közben a kurdokat ellenségének tartó török kormányt is megpróbálja bevonni. Azon kívül, hogy „Aszadnak mennie kell”, nincs hosszú távú elképzelése Szíria jövőjéről az Obama-kabinetnek – szögezi le a Harvard tanára.

Walt szerint ugyanakkor Obama megértette: az Egyesült Államoknak stratégiailag elszigetelt helyzete miatt sok helyen nincsenek kulcsfontosságú érdekei, ezért nem kergeti azt az álmot, amit elődje, miszerint Amerika képes megváltoztatni más társadalmakat. Rájött, hogy a nemzetépítés – amivel Irakban és Afganisztánban is próbálkoztak – drága, borzalmasan nehéz és többnyire szükségtelen – állapítja meg a professzor. Putyin ugyanakkor szűkösebb erőforrásokkal rendelkezik, de azokkal sokkal jobban gazdálkodik, ami a jó stratéga ismérve. Reális célokat jelöl ki, de ezek csak rövidtávúak, védekező jellegűek és Oroszország helyzenének további gyengülését hivatottak megelőzni, ahelyett, hogy az ország hosszú távú megerősítését szolgálnák.

Az eredmény tehát Stephen M. Walt szerint: döntetlen.